A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)

1960-12-30 / 51. szám

2. OLDAL A Jó PÁSZTOR ÍTHE GOOD SHEPHERD; ________Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított» Megjelenik minden pénteken____________Published^every Friday Published by — Kiadó fHE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztiv,dg és kiadóhivatal — Publication Office I73to EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ö!llllíso ,a ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES-íg.v evre---------------,_____$6.00 One Year_______________$6.00 évre ------------------------$3.50 Half Year_______________$3.50 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio j AZ ÖNTUDAT Hogyan alakul át egy polgári gondolkodású ember — szocialista emberré? Olyan kérdés ez, amelyre ed­dig senkisem tudott felelni. A magukat “Íróknak” ne­vező magyar toliforgatók verejtékezve próbálják áb­rázolni az átalakulás folyamatát, de valahol mindig ki­látszik a lóláb. A kis henyóból — bárhogy csiklandoz­zák is — csak nem akar előbujni a pillangó ... a szo­cialista ember a legszakavatottabb marxista-leninista bábák segítségével sem tud megszületni. Nemrégen a budapesti “Népszava” cimü kommu­nista lap akaratlanul is rátapintott a kérdés lényegére. Egy kis irásmü, amely “anekdotának” nevezi magát, elmondta egy szegény kommunista miniszteri biztos kálváriáját. A magasrangu funkcionáriust azzal bíz­ta meg a párt, hogy az egyik gyárban, amely már szin­te dögrováson állt — teremtsen rendet. A munkások nem dolgoztak, a termelt áru minősége rossz volt, az anyagfelhasználás magas — és igy tovább. Hiába volt minden kérés, könyörgés, propaganda, a helyzet nem változott. Egyszer aztán a biztos elvtárs csak úgy vé­letlenül azt mondta az egyik kedvtelenül dolgozó mun­káscsoportnak: “le merném fogadni, hogy ez a munka : nem lesz kész a kiszabott határidőig”. Az egyik dolgozó kapva-kapott a szón: “Hát ha annyira fogadni akar a biztos szaktárs, fogadhatunk éppen. De nem akármibe ám! Fizet nekünk fejenként öt liter bort, ha elkészü­lünk. Áll a fogadás?” A fogadás állt. És a munka pontosan elkészült, — még a határidő előtt. A főfunkciónárius boldogan dör­zsölte kezeit. Azóta a miniszteri biztos fáradhatatlanul járja a műhelyeket és egyebet sem tesz, csak — fogad. Hol öt literbe, hol tízbe. És a munka megy, mint a karikacsapás. íme, igy alakul ki a szocialista embertípus. így iesz a “polgári csökevényekkel terhelt” lógósból kitűnő munkás. Nem kell egyebet tenni, mint megfizetni a munkát, borral, pénzzel, vagy más egyébbel — és az eddig elásott “öntudat” azonnal előkerül a szocialista termelés nagyobb dicsőségére. SZABAD A MAGYAR? Az Egyesült Nemzetek közgyűlésében Kruscsev javasolta, hogy a világszervezet követelje a gyarmati kormányzat alatt álló népek azonnali függetlenségét. A 43 ázsiai és afrikai állam delegátusai ugyanezt a kö­vetelést állították fel az “azonnal” szó elhagyásával tehát fokozatos felszabadulás mellett foglaltak állást. A szovjet javaslatot elvetették, az ázsiai-afrikai javaslat mellett szavazott 89 delegáció, ellene egy sem de nyolc delegáció, köztük az amerikai, tartózkodott a szavazástól. Minthogy Amerika vagy a szabad világ más szó­szólói nem javasolták a közpeurópai szóvjetgyarmatok azonnali vagy fokozatos felszabaditását, nyitva maradt a kérdés, hogy Magyarország és a többi csatlósorszá­gok orosz gyarmati elnyomatás alatt állnak-e. Hallga­tás belegyezéssel egyértelmű lévén, ez a szavazás a kö­zépeurópai rabnemzetek cserbenhagyását jelenti. A szovjet, annak ellenére, hogy saját kétszínű javaslatát nem fogadták el, győzelemre vitte azt a kegyetlen ha­zugságot, hogy a magyar és a többi középeurópai népek saját akaratukból vetették magukat alá a kommunista kormányzatnak. Szinte látni véljük a dörömbölő Niki­­tát, amint vigyorogva felkiált: Hát mégis szabad a ma­gyar! KETTEN BESZÉLNEK . . . Mindennapi dolog, hogy ketten beszélnek. Megle- i hetősen ritka eset, hogy egy ember önmagával beszél. Ha mégis fel kell jegyezni, hogy “ketten beszélnek”, ennek nagy politikai oka’ van. Amerika és Kina nem­­beszélő viszonyban vannak és mégis a két ország nagy­követei időnkint találkoznak Varsóban és beszélgetnek. A beszélgetés reggel kezdődik. Belép az egyik aj­tón az egyik, a szemben levő ajtón a másik és még csak annvit sem mondanak egymásnak, mint “Jóreggelt”’ Aztán leülnek az asztal két végénél és elkezdenek be­szélgetni a Kínában még mindig jogtalanul fogva tar­tott amerikaiakról, Formosa szigetéről, a partmenti szigetekről és amikor kifogynak a szóból, felállnak és “Good bye” nélkül eltávoznak, erre és arra. A múlt héten két óra hosszat beszélgettek, több nem, mint igen hangzott el, aztán elváltak azzal,, hogy AZ EMBER ÉS AZ ESZTENDŐ Már a művelődés kezdetei­ről vannak adataink, hogy az miberek beosztották az időt. Főleg a Hold változásai fi­gyelmeztették őket erre. így ’ett a hónap, mely a Hold vál­­ozásainak megfelelően 28 lapból állt és ebből fejlődött d a Hold-év. Az első nép, amelyről tud­juk, hogy nem a Holdat, ha­­íem a Napot vette mértékül az év megállapitásánál, az egyiptomi volt. Ezek már 12 hónapra osztották az eszten­­lőt, mindenik hónapnak 30 lapja volt és az év végén 5 napot csatoltak hozzá, hogy kiteljen a Nap-év 365 napja. Hónapjaikat elnevezték. A zsidó nép Hold-évet szá­mított, 12 hónapot. A zsidók isztották be szigorúan a he­tet és a hetedik napot ünep­­>é avatták. Az is érdekes, hogy a nap náluk két részre /olt osztva, este hat órától •eggel hétig az éjjel, reggel hattól este hatig a nappal. A görögöknél törzsként nás volt az időszámítás, de az esztendő a legtöbbnél julius elején kezdődött. Legáltalá­nosabb lett az athéni naptár, 12 hónappal és 354 nappal. A hónapelnevezések a termé­szetváltozásokat jelezték. A rómaiak egyrészt iste­­leikről nevezik el hónapjai­kat, részint egyszerűen szá­nokkal jelölik. Első hónapjuk, tavasszal, a Mars istenről ne­vezett március volt. Azután jönnek a nekünk ismerős elne­vezések: április, május. Ezt a régi római naptárban a quintilis (ötödik) és a sextilis (hatodik) hónap követte, de Julius Caesar családjáról ne­vezték el az ötödik hónapot júliusnak és a hatodikat Au­gustus császárról augusztus­nak. A többi hónap számszerű 3lnevezése megmaradt: no­vember (kilencedik) és de­cember (tizedik). Ezután jött az év utolsó két hónapja: a Janus istenről elnevezett ja­nuár, és február. Mindegyik hónap külön is­tenség védelme alatt állott. Januáriust Janus istent védte, februárt Neptun, aztán igy következtek az oltalmazó is­tenek: Minerva, Vénusz, Apol­lon, Jupiter kétszer egymás­után, aztán Ceresz, Vulkán, Mars, Diana, Veszta. Az is érdekes a római nap­tárban, hogy nem voltak he­teik, hanem a hónapot meg­felezték. Ez volt a hó idusa. Eddig a közepéig számítot­ták elsejétől a napokat. Innen­től fogva azt számították, hogy hány nap van még a kö­vetkező hónap elsejéig. A germán népek is tizenkét hónapos évet számítottak. A hónapokat részint isteneikről, részint a természeti jelensé­gekről nevezték el. re gcmblksziál bennem Istenem! Irta: MÉCS LÁSZLÓ Az anyag nyers és bűnös és gonosz s mégis mily szépek kristályaid és vizeid, amik szemünk előtt válnak jéggé, felhővé, szivárvánnyá és érceid, amikből még soha nem formálódott kard a föld alatt, mert Te alakulsz bennük. Istenem! A csúnya hernyó is milyen művész, mikor lepkévé álmodja magát a bábban! És aprócska méheid mily mérnökök, az államrendszerük évezredekre szóló műremek s egy méh sem rombolt eddig sejteket, mivel Te élsz. Te alkotsz bennük Isten! Delej tü szivü kis madaraid Délafrikából hazaszállanak. Napod, e nagy koponya, életet sugároz ránk, nem rongy elméletet, s az üstökös is, e zord kozmikus szegénylegény, szabályosan kereng, mert szent törvényed lappang mindenikben. De mink, a mindenség legszomorubb fajzalja, mindent csak beszennyezünk .. A földben ércet leltünk, sok csodát: s az aranyunkból Arany Borjú lett, a vasból kard, nyil, gyilkos penna, tőr; repülőgépünk bombapósta lett. Az ember rossz, mert ember-agy vezérli. A legnagyobb lett köztünk mindig az, ki legtöbb embert ölt meg közülünk, akár önzésből, akár a Közért. Ó Dzsingisz kán, te eszes sáska ember, Napoleon, gloire-os hazafi s hullák hegycsúcsán trónoló Lenin, mondjátok meg, mi volt végcélotok? Tudósaink végcélja: a Nihil, Vegyészeink végcélja: a Halál, Vezéreink végcélja: Pusztulás. Uj Napot hoznak; napból vér csorog. Uj délibábot hoznak: vér csorog. Az ember bus tragédiája az, hogy az agyában önmaga lakik! Vedd vissza vésztelt szabadságomat s Te gondolkozzál bennem Istenem: legyek szabályos, mint kristályaid, alkossak, gyűjtsék, mint a méheid, legyek szivárvány, melynek harmat-leikén a hit kristálylik, mint a jég a vizben s delej tűs fecske-szivvel Rád találjak! február 20-án megint összeülnek és folytatják kilátás­talan diplomáciai alkudozásukat. Amelynek jelentő­sége abban áll, hogy a kommunista Kina képviselője és Amerika szószólója egyáltalán leülnek a zöldasztal­hoz. A mostani beszélgetés a 27-ik volt. A kereszténység elterjedé­sével a római naptárból át­alakított naptár lett általános, 365 nappal és minden negye­dik évben egy szökőévvel. Azonban rájöttek, hogy ezzel a számítással elmaradnak a valóságos esztendő mögött. Azért Gergely pápa úgy javí­totta meg a naptárt, hogy a százas években elmarad a szö­kő nap, csak akkor marad meg, ha az első két szám néggyel osztható. Azért 1900- ban nem volt szökőnap, de 2000-ben lesz, ha ugyan addig nem találnak ki más naptár­­rendszert. A Gergely-féle naptárjavitást a görögkeleti egyház nem fogadta el. az­ért tizenhárom nappal vannak elmaradva a nyugati naptár mögött. A francia forradalom, mely mindenestől el akarta törölni a múltat, a naptárnak sem hagyott békét. Az volt a jel­szavuk, hogy vissza kelj tér­ni az ősi, eredeti természetes állapotokhoz, azért hónapjai­kat is a természeti jelensé­gekről, az időjárásról nevez­ték el. így 1793 szeptember 22-én kezdődött vendémiaire hónap, utána jöttek: brumai­­re, frimaire, nivose, pluviose, ventose, germinal, floreal, prairial, messidor, thermidor, fructidor. Minden hónapnak 30 napja volt, utánuk jött 5 kiegészítő nap köztársasági ünnepekre szánva. A franciák az egész világ számára akar­tak újat hozni, de hónapjaik elnevezésénél csak a mérsékelt égöv természeti jelenségeit vették figyelembe; ennek a naptárnak sem az egyenlítő alatt, sem a hideg égöv alatt nem lenne értelme, annál ke­vésbé a déli félgömbön, ahol, a francia naptár, épen akkor jelent hideget, amikor ott a nyár kezdődik. Az újabb naptárrendszerek között igen érdekes kísérlet a francia pozitivista filozófuso­ké, akik az emberiség egész fejlődését akarják a naptá­rukkal példázni. Az első hó­napot Mózesről nevezték el, aki az isteni jogon alapuló uralom képviselője és a kul­túra kezdete. Ebben a hónap­ban csupa héber, sziriai, egyiptomi nevek vannak a naptárban. A második hónap Homérosz az antik költő, a harmadik Arisztotelész, a ré­gi filozófia, a negyedik Archi­­medesz, az ókori tudomány, az ötödik Cézár, a katonai mű­veltség, aztán jön Szent Pál, a katholicizmus, Nagy Károly a feudális műveltség, Dante, a modern kor, Guttenberg, a modern ipar, Shakespeare, a modern dráma, Descartes, a modern bölcsfelkedés, Nagy Frigyes, a modern politika, tizenharmadik, pótló hónap Bichet, a modern tudomány. Teljesen föl akarta forgatni a régi naptárt Larroque 1860-ban. ő az egész évet a négy évszak szerint tavasz, nyár, ősz és télre osztotta föl. Mindenik évszakban van 10- 10 dekád 10-10 nappal, csak a tél utolsó dekádja 5 nap. így mérik évezredek óta az emberek az esztendőt. Egyre újabb rendszereket gondolnak ki és — minden marad válto­zatlanul ősidőktől örök idő­kig. Izráeli atombomba? Az egész világ diplomáciai köreiben izgalmat váltott ki az a híresztelés, hogy Izrael francia segítséggel atombom­bát készít. Izrael kormánya nyomban nyilatkozott: ez nem igaz, Izrael csak békés, ipari és egészségvédelmi cé­lokra folytat atombontási kí­sérleteket. A szabad világban aggodal­mat keltettek ezek a híreszte­lések; attól tartottak, hogy iz­raeli atombomba végleg és teljesen a szovjet érdekköré­be hajtaná a megrémült arab kormányokat és diktátorokat. Emlékezés Bartók Bélára, aki 15 év előtt kait meg New Yorkban Nagyobb ut előtt, vagy ha huzamosabb távoliét után hazatért Bartók Béla, rendszerint felkereste egyik meghitt barátját. Leült a zongorához és elejétől végig eljátszotta Beethoven hires szonátáját, az “Appassio­­natá”-t. Hagyományosan mindig ezt, sohase mást. Amikor végzett, szó nélkül felállt, kezet nyújtott és távozott. Kedvelte a talányokat. Másnál érzékenyebb volt már mint kisfiú, gyakran keverte a tréfást a komollyal, a szomorút a víggal, mintegy kísérletezve: ki milyen fogékony, megértő s résztvevő. Kiben mekkora a sze­retet. Ez érdekelte a legjobban. Maga nem árulta el, merev álarccal leplezte, milyen forró benne a szeretet­­vágy. Csodálta, szerette Adyt, mert oly nyiltan, hősi­essen vallott és vállalta a folytonos félreértést, meg­­hurcolást is. Órákig eljátszott hancurozó gyermekeivel. Végig­próbálta építőkockáikat, pörgőcsigáikat. Együtt neve­tett velük, bevonta a mulatságba a felnőtt családtago­kat is. Olykor tenniszlabdát ütögetett partnerének, de nem rakettel, hanem dobbal. Egyszerre gyönyörködött a dob döngésében és a labda repülésében. Külföldi ut­jain cirkuszokat látogatott, eljárt a vurstliba és felült a ringlispilre, mint kamaszkorában. Szinte egy kicsit | kárpótolta magát a gyermekkorban elmulasztott önfe- i ledt órákért. Mert az édesanyja már korán rászorította I a komoly zenei tanulásra. Holott gyakorlás helyett ak­kor még gyakran inkább dobolni s trombitálni vágyott. A harmincas években, súlyos influenzában megbete­gedve, az ápolásra felutazott, nagyon szeretett édesany­jának még késői szemrehányást is tett: miért vette el j tőle annak idején a dobot és a trombitát, hiszen úgy szeretett volna játszani még velük. Tanítványai körében is játékos volt — e derűseb­bik arcát kevesen ismerik. — Megcsinálom ugyanazt, amit Mozart — mondotta egy Ízben nagy derültséget keltve —, amikor tizenegy hangot akart megszólaltat­ni egyszerre a zongorán. És azonnal be is mutatta: ho­gyan. Előbb nyári szandáljában szabadon maradt láb­ujját, majd még orrát is csodálatos adottságú kezei munkatársául szegődtette. Egyik zeneakadémiai hangversenyén, műsorra vé­geztével, ráadásokra tapsolta ki a közönség. Röpködtek a hallani kívánt darabcimek. “Allegro barbaro”, “Ki­csit ázottan”, “Medvetánc”. Végül egy reszkető, cérna­vékony gyermekhang süvített végig termen: “Este a székelyeknél”. Bartók ajkára alig észrevehető mosoly . suhant. Meghajolt a hang irányában, és a gyermek­szájnak engedett. Gyakran zongorázott népdalokat a nyitott ablak­nál. Egyizben arra haladt egy környékbeli parasztasz­­szony és bekiáltott: “Játssza el, galambom, még egy­szer ezt a szép nótát. Én meg majd danolok”. Bartók készséggel játszott, s kisérte a tanulatlan éneklést. — Nyolcéves koromban — emlékezik egyik kiváló művésznőnk — Bartók-müveket játszottam egy isko­lai ünnepségen. Bartók is jelen volt. Kicsi voltam, és megszeppenve néztem őt. Óriásnak tűnt ég ahogyan visszanézett rám, mintha a nap sütött volna át rajtam. Ma is, annyi év messzeségéből, átvilágítva érzem ma­gam a szemeitől. Nem szólt semmit, codk iám nézett és kéretlenül, a jelenlevők örömére, maga ült a zongo­rához. Megismételte a müsorszámaimat. Minden hang annyira belém vésődött, hogy még álmomban is hal­lom. Féltett fonográflemezei mellett sokáig őrizte, — amig szét nem rágták a molyok — mintaszerű bogár- és lepkegyüjteményét. Kodakjával számtalan fényké­pet készített. Nagyon büszke volt fényképfelvételeire. Tán legismertebb vonása: fáradhatatlan munkás volt; egy pillanatig se tétlen. Legalább egy fél évvel előre beosztotta élete menetrendjét. Egyszer a múzeumban egy tizkaru istennő szobra előtt eltűnődött: — Ó, ha nekem is tiz karom lehetne... Négykezest játszhatnék. Egymagám megszólaltathat­nék egy kvartettet. Sőt, egy időben zongorázhatnék és népdalkutató munkát is végezhetnék . . . Lázas munkairamával még a halálos ágyán sem hagyott fel. Sokáig lefékezett lírája elemi erővel ép­pen itt tört fel benne. Két kézzel szórta volna kincseit — csak lehetett volna! Amikor hanyatló ereje is már­­már elhagyta, tudta volna csak igazán, időtlen érvény­nyel megörökíteni a legszebbet: az plérhetetlent. Bi­zonyára erre gondolt, amikor leírta: “Teli poggyásszal kell búcsúznom”. BARÁTK0ZÁS AZ ELLENSÉGGEL Cambodia délkeletázsiai országból jön a hir, hogy ennek a ma még független királyságnak államfője ba­rátsági és meg-nem-támadási szerződést kötött a szom­széd óriással, a kommunista Kínával. És szónokolt. Azt mondta, hogy ő nem kommunista, ellenkezőleg, ő be­­börtönzi azokat az alattvalóit, akik kommunista propa­gandát csinálnak. A szerződés hangsúlyozza, hogy Kina és Cambo­dia barátsága örök és elszakíthatatlan. A kínai kommu­nista kormány, amely éhezteti saját népét, kiadós gaz­dasági segélyben részesíti Cambodiát, hogy egy napon bekebelezhesse saját birodalmába. \ i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom