A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)

1960-07-22 / 29. szám

2. OLDAL u*«'7:T'*«h A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Publiabed by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY SaerkesztOadg és kiadóhivatal — Publication Office m» EAST STREET CI FVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 58 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre fél évre .$6.00 $3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year_______________$6.00 Half Year ___ —$3.50 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio CUBA UTÁN MEXICO . . . Benson. Ariz.-ban egy kis fanatikus vallási szekta elhíresztelte, hogy atomháború tör ki és egy családot bekényszeritett érv evóhek-re. Balról: Warren Burke kihozza gyermekeit a pincéből. Jobb­ról: a Szekta két vezetője a rendőrséren .ahol gyermekrablás miatt indult ellenük eljárás. Castro forradalma nem elszigetelt cubai történés; csak éppen Cubában robbant ki elsőnek a diktatúra veresége nyomában az Amerika-ellenes hangulat és politika. Minden délamerikai országban vannak sokan hithü kommunisták és éretlen diákok, akik irigykedve gyűlölik az “északi óriást” és lelkesednek amerikai va­gyonok elrablásáért. A legutóbbi nagyarányú rablás Mexicoban volt, sokan már elfelejtették. Akik elfelej­tették, azokat most a tampicoi viharos napokra emlé­kezteti a mexicoi kongresszus vezérének nyilt állásfog­lalása Castro mellett, Amerika ellen, és a legújabb fej­lemény: tokioi recept szerint rendezett hatalmas diák­­tüntetés az amerikai nagykövet és az Amerika-barát elnök ellen. A tokioi csőcselék győzelmétől vérszemet kaptak a mexicoi diákok és anti-yankee tüntetést ren­deztek, amerikai zászlót elégettek, meggyaláztak, a vi­lágkommunizmus vörös színével mázolták be egy ho­tel falait, amelyben amerikaiak szoktak megszállni. Amilyen komoly és következményekkel terhes volt a tokioi anti-amerikai tüntetés, olyan vészjel az, ami Mexicoban most érlelődik. És ez még csak a kezdet, folytatása következik és hamarosan egész Dél-Ameri­­kában visszhangozni fogják a kommunisták és a diá­kok Kruscsev csatakiáltását, hogy a Monroe doktrina halott és a szovjetnek uj vadászterülete lett Latin- Amerika. j Washingtonban későn ébredtek rá arra, hogy a gyalázatos fogadtatás, amelyben annakidején Dél- Amerikában Nixon alelnöknek része volt, földalatti morajlás előjele volt. Ahelyett, hogy Nixont dicsőítet­ték, bátor türelmi mutatványáért, már akkor kellett volna megkezdeni azt, amit Eisenhower most, későn kedvezőtlenebb körülmények közt, a szovjet nyomás alatt bejelentett: fokozott gazdasági és technikai segít­séget a visszamaradt délamerikai népeknek. A Monroe doktrínát, amely egyoldalú amerikai kinyilatkoztatás volt, hogy az amerikai kontinensen európai hatalmaknak nincsen keresnivalójuk, uj két oldalú szerződések váltották fel: az észak- és dél-ameri­kai államok közös védelmi szövetsége a kommunista behatolás ellen. Ezt a szövetséget kellene most Castrc szovjetcsatlós állama ellen harcba hivni. De vájjon le hétséges-e ez ma, amikor Tokióban és egyebütt, leg­újabban Mexico Cityben, világossá lett, hogy tömeg­­tüntetéssel meg lehet buktatni demokratikus kor­mányzatokat? Demokratikus kormányok nem rendel hetik el tüntető tömegek lekaszabolását, nem követhe tik Kruscsev budapesti rendhelyreállitási módszerét Mit lfihet tenni? Eisenhower tábornok utódának a Fe­hér Házban olyan problémákkal kell majd viaskodnia amelyek egy Lincoln erejét is meghaladják. SZEGÉNY ROKONOK DÁRIDÓJA Hajdanában — régesrégtől fogva az 1955 évi genfi csúcskonferenciáig — a szegény rokonok irigyelték gazdag rokonaikat és ha azok gazdagságából nem kap­tak morzsákat, duzzogtak. A mi íejetetejére állított atomhajtásos korunkban — az 1955 évi csúcskonferencia óta — a szegény roko­nok nem ilyen szerények. Nem duzzognak, nem idézik a felebaráti szeretet parancsát, ehelyett Kruscsevhez fordulnak morzsákért. És Kruscsev szívesen ad a mor­zsákból, amiket saját népe millióinak szájától von el. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy amikor a körszakállas cubai vasgyuró megharagudott a gazdag rokonra, az északi óriásra, a moszkvai nagybácsihoz fordult morzsákért. Erre várt Kruscsev! Végre jelent­kezett egy szegény rokon Amerikából, annak spanyol­portugál nyelvű részéből, jószivü ajándékokért. Adok adok, üzenute Havanába; adok olcsó olajat (áronaluli cukorért . . . ) és adok még, akár kell, akár nem kell, atombombás távrakétát is, olyat, amelyiket 8000 mér­földre lehet kilőni, igy hát avval akkurátusán bele le­het találni a miamii hotelba, ahol azok a gonosz cubai ellenforradalmárok tanyáznak. Nasser egyiptomi diktátortól, a kis Izráel által két­szer tönkrevert arab vasgyurótól tanulta Castro ezt a cigány vásárt. Jó lecke, Castro jól megtanulta. Csak­ugyan, 1955 óta ez a konjunktúra a világpolitikai tőzs­dén. Erre a tippre biztosan lehet játszani. Ez a tippek tippe, holtbiztos. Veszíteni nem lehet. A spekuláns nyer, ha felmennek az árfolyamok, nyer, ha lemennek az árfolyamok. Profit jön Moszkvából mindjárt és — csak türelem! — idővel Washingtonból is. Amikor Nas­ser a szovjettől kért ajándékot, Dulles külügyminiszter visszavonta az asszuáni gátépitési ajánlatot. De nem CICÁN YMUZSI KA Régimódi étterem. Valami­kor ez volt a modern, a diva­tos, az elegáns. Faragott osz­lopok tartják a szintes üveg­tetőt, a homályos tejüvege­ken barokk diszek. Hajdan, a boldog nagy ország vidéki úri népe ide szállott, ha Pesten akadt dolga. A változott idő­ket legjobban jellemzi a por­tás — testsúlya. Békéiben 120 kiló volt a portás fizikai mennyisége. Most: hatvan. Pontosan a fele. Beülök az étterembe. Öreg pincér mosolyog rám barátsá­gosan. Van abban, valami ked­ves, ahogyan az ilyen vén le­gény üdvözölni tudja az isme­rős, régen nem látott vendé­get. A feketekávénál azt mond­ja: — A régi Benediktiner-pá­­linkából van még egy üve­günk . . .! Hozza is mindjárt a krino­­linos, barnavinnyettás, pohos üvegét. Rajta az összes jelek, díszek, fametszetek. Nem le­het tévedés. Ez még a régi, jeles, pompás ital. ha felhaj­tasz egy pohárkával. kellemes meleged lesz utána. í dögölök, emlékezem. Köz­ben félszemommel nézem a tereim távoli sarkában a ci­gányt, aki most zendit rá a hagyományos “Első ' induló­ra”. A prímás fiatal ember. Nem ismerem, sohase láttam. De a mozdulatai ismerősek, régi ok. Ahogyan a hegedűre ráfekteti az áliát, ahogyan szétnéz a bandán és megakad a szeme a cimbalmoson (a prí­más legtöbbet a cimbalmossal van megakadva, ez szokott leginkább “kilengeni” muzsi­ka. közben), ahogy ott áll a banda élén, ahogyan kémleli a “terep”-et, ahogyan már amikor megszületett, kisujjá­ban volt a bandavezetés, ez a régi prímás, az ősi prímás, ez “a prímás”, hivjáik Rácz­nak, Balognak, Kódjának, Magyarinak, Pertisnck, Babá­­rynak, Soványkának . . . mindegy! A kontrásra, meg a “brü­­gősre” is emlékezem. Füstös, kedves arcuk rám vigyorog, az emlékek ködéből, hangos mulatások, vidám házibálok, aranyos, szerpentin|es, kon­­fettis felhőjéből . . . Kis szünet. Már ülnek egy­két asztalnál. A prímás meg­emelgeti a két karját, mint a fecske, amikor röpülni ké­szül. Kopog a hegedű hátán szigorúan. A pikulás “stim­­mol”. Örülök, hogy pikula is Irta: FARKAS IMRE van. Ezt úgy mondják ők, hogy kezdődik a “komoly nó­ta”. Van pár magyar nóta, amit a cigányok különösen szeret­nek játszani. Ilyen a “Maga­san repül a daru, szépen szól . . .!” Ezzel kezdődik. Az­után jön az a nóta, amelyik minden cigány leikéből sza­kad, mintha csak őrá írták volna: Hegedülnek, szépen muzsi­kálnak. Jó kedve van az egész világ­nak. Ugrándoznak, járják a bo­londját. Én nem tudom, nekem csak úgy mondják! Hallgatom merengve. Eb­ben a sorozatban is van va­lami venidéiges, úgy képzelem, hogy valami, mulatós magyar állapította meg ezt a sorren­det a saját kedve szerint, az­tán “rendszer” lett belőle. Most a “La Paknrna” követke­zik, valami régi-régi spanyol nóta, hogyan van az, hogy ma is betéve tudja minden ci­gány, Ezt p;|y hívják, hogy “német nóta”, mert a cigány­nak minden német nóta, ami nem magyar. Ha már benne vannak a “német nótában”, hát folytat­ják. Azt játsszák: “Isten ve­led, szavamra válnom kellett — én elmennék, úgy akarta az eg . . .! A dal jobban emlékeztet a múltakra mindennél. Eszem­be jut egy fehérarcu, vörös­­hajú szép lány, egy kis falu a kőrösvölgyben, fehérvörös mohos mészkősziklák, csobo­gó kék vizek ... első szere­lem! Ha büszke gőgöd szerelmem legyőzte. Tudom, hogy visszahívsz majd engemet ... Hallgatom a nótát. A prí­más észreveszi. Mintha ambí­cióval fogná meg a vonót . . . Siófokra megy a hajó Az én rózsám odavaló. Vidd el hajó levelemet. Levelemben a szivemet — Szivemben a szerelmemet. Dar.kó Pista nótája. Élőm­be tűnik a nótás cigány, ami­kor már nagy beteg volt. Az­tán Szegeden találkoztam pár évvel ezelőtt — a szobrával. Meglepve néztünk egymásra. Én nem is tudtam erről a szép szoborról ... de nagyon helyeseltem úgy a lelkem mé­lyén. Minden nóta egy^egy em­lék. A cigány “megérzéssel dolgozik!” Honnan szedte elő azt a félig elfeledett, gyönyö­rű nótát, ami most követke­zik? Ez a világ, amilyen nagy. Te, galambom, oly kicsiny vagy. De, ha téged bírhatnálak, E világért nem adnálak. A vers írója: Petőfi Sán­dor. A dal szerzője: Egressy Béni. A nóta legszebb a leg­szebbek között. Most a “forügős” Oiiasug va­lamit a prímásnak. Az bólint egyet, felém mosolyog és rá zendit egy nótára. Elámulok ekkora memó rián. A nóta a következő: “Még azt mondják, nine: Szegeden boszorkány . . Hogy is van a szövege? “Engemet is megbüvölt egy boszorkány, Egy szegedi, kö­lt ényisizsimü barna lány!” A nóta — édesapám nótája volt, a mult század kilencve­nes éveiben. A vén cigány több mint negyven év után emlékezett rá. Vártam, sejtettem, hogy ml következik utána. Nem csa­lódtam. Az is jött. Az egész szöveg nem más, csak egy levélcimzés, csak egy “kóper taboriték”, galambos-virágos, csak egy szegény baka bi­zonytalan kezemása a leve­lem. De örök nóta, mert ezt a leveleimet Gárdonyi Géza szedte rímbe, ő adta a szivét hozzá örök mosolyásul. Küldöm e levelet Balog Má­riának, Kis-Lepénd gyönyörű gyöngy­virágszálának. Ki vagyon fizetve billogja­­pecsétje. Adják tisztelettel, a saját ke­zébe . . , Fáradt a banda. Szomjas is. A prímás végignéz rajtuk . . . nem csárdással fejezi be ez­úttal a sorozatot, hanem azzal a nótával, hogy: “Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos!” Eszembe jut, hogy mikor Kossuth Lajos haláláról meg­érkezett gyászos éjszakán az első híradás, a cigányok mint­ha összebeszéltek volna, min­denhol az országban, ketté vágták a hegedűn a húrokat. Szeretni kell a cigányt, mert a szivünkkel, emléke­inkkel, a reményeinkkel, han­gos kedvünkkel, borongós bu­­songásunkkal van tele a he­gedűje. CUBA IGEN. SZOVJET NEM HAVANA. — A római ka­tolikus katedrálisban vasár­nap hatalmas tüntetés volt Castro szovjetcsatlós politi­kája ellen. A prédikáció után a hívők húsz percen át kiáltot­ták: “Guba igen, szovjet nem! Éljen Krisztus!” sok időbe telt — csak türelem! — és Eisenhower elnök elkezdett előbb kisebb, majd nagyobb morzsákat kí­nálni a kairói miniatűr nagyurnak. Csak türelem, Cast­ro, még fiatal vagy, kivárhatod! Eisenhower elnök be­jelentette, hogy nagyarányú délamerikai segitőakciót indít el, amelyből mindenki részesedhet, -aki megjavul és, rablóhadjáratának zsákmányát zavartalanul élvez­ve, tovább jól viselkedik. Lesz még cukros és mézes madzag! A cigány vásár leckét a szovjet éppen oly kevéssé találta fel, mint a színes televíziót. Mi is értünk cigá­nyul beszélni. Gomulka lengyel kommunista vezért százmilliókkal hizlaljuk, hogy keménylegényesebben tudjon fellépni a mozskvai zsarnokkal szemben. És Tito kommunista uralmát is jócskán alátámasztottuk dollárok százmillióival azért, mert nem hódolt be a vi­láguralomra törő szovjetnek. ARAB KÁDI SALAMONI ÍTÉLETE A kádi dühödten ugrott fel, amikor eléje vezették . Abdel Szamd el-Umsát, aki pofonvágta Abdel Aziz eí­­fendit, az iskola számtantanitóját. Vállon ragadta el- ’ Umsát s káromkodott egy irtózatosat, szidta apját, anyját, nagyszüleit és ígérgette bőszen: kerékbe töret­lek, lecsukatlak, lelked a gyehenna tüzébe kerül. A kádi: Megütötted-e, Umsa? El-Umsa: Igenis, nagyságos ur. A kádi: Megütötted Abdel Azizt, azt a jó embert, azzal koszos mancsoddal? El-Umsa: Igenis, nagyságos ur, szájon vágtam. A kádi: Meghülyülték, te? El-Umsa: Ő bolondult meg. Ő felelős ezért, nagy­ságos ur. Fiamat, Abdel Wudodot is megbolondította s vele engem is, nagyságos ur. A kádi: Hallgass! El-Umsa: Igenis, nagyságos kádi. A kádi: Tisztában vagy azzal, hogy ez az ügy a ta­nító hivatása teljesítésének helyén történt? Ezért ül­hetsz életed végéig a börtönben és elmélkedhetsz fe­lette. El-Umsa: Megütöttem. A kádi: Az iskolában? El-Umsa: Az udvaron, akarom mondani, az iskola kapujában. A kádi: Az udvaron vagy a kapuban Ibn el-Umsa? Ne ravaszkodj, ismerlek jól, és ismertem apádat is. Al­lah nyugtassa haló poraiban . . . El-Umsa: Az udvaron . . . A kádi: Miért, te, elvetemült? El-Umsa: Mert, amikor bementem hozzá, az udva­ron volt. Nem cipelhettem el máshová, hát ott vágtam pofon, ahol éppen találtam, nagyságos ur. A kádi: Az effendit? A tanító urat? Miért, te Um­sa? Te Ibn el-Umsa? Talán elvágta az apád földjének vízcsatornáját? El-Umsa: Mit vágott volna el. Nem volt annak sze­génynek egy feddánja se. A kádi; Fogd be a szád. El-Umsa: Igenis, nagyságos ur. A kádi: Megütötted, Abdel Aziz effendit, nem? Ez a tényállás. Fordított kézzel képen teremtetted. Miért? Talán ellopta a kölest anyád padlásáról? El-Umsa: Nem, nagyságos ur. Az anyámnak néni volt sem padlása, sem kölese. Az egész úgy történt, ahogy már mondtam, hogy az az émber meghülyitett ingem, aztán fogtam magam és pofon cserditettem, szó­val úgy volt . . . A kádi: Rendesen beszélj! Te hivatalos kihallga­táson vagy! Hogy bolondithatott volna be? Te kint vol­tál, ő meg az iskolában tanitott. Tán elment volna hoz­zád a rétre, s rád öltötte a nyelvét? El-Umsa: Éppen most mondom, nagyságos ur. A ■ gyerek ma hajnalban elém áll, éppen amikor kinyitom szememet és mondja nekem, hogy Abdel Aziz effendi a következőt kérdezte tőlük: Ha van két tyuk, amelyik nyolc és egynegyed nap alatt hat és kétharmad tojást tojik, akkor mennyit tojik három meg nyolc tyúk ti­zennyolc és háromnegyed nap alatt? Jó fogózkodjék' meg nagyságod! Számitsd ki — mordultam a gyerekre. Adjam a tojást a tyúkhoz, azt mondod? — kérdi. Hü a keservit — mondok —, mit mondok én? Azt mondom, csináld, ahogyan a tanító ur feladta. — De hogyan? Nem tudod? — igy én, oszt máris egy pofon ugrott. Amér nem tudta, meghogy én sem tudom — hogyha hét tyuk hat és negyed tojást . . . Allahra meg a szent­jeire . . . Felrántottam a nadrágom, elrohantam az is­kolába. A tanítót éppen a kapuban értem . . . Elég — orditott egy nagyot a kádi, neki ■ is volt vagy négy iskolás gyereke, minden évfolyamból, ' s a köréje gyűlt, ügyes-bajos falusiak hallatára mond­ta el-Umsan-nak: — Elég, Allahra, ha én lettem volna ott a helyed­ben, még fenéken is billentettem volna. BERLINIEK KÖLTÖZKÖDNEK... BERLIN. — Amióta Kruscsev elküldte ultimátu­mát, hogy a nyugati katonaságoknak az ő parancsára > takarodniok kell Nyugat-Berlinből, tehát 1958 novem­bere óta, a város lakosságának száma több mint 20,000- el csökkent. Elköltöztek a városból sokan, akik bizony­talannak látják a jövőt. De ez korántsem jelenti azt, hogy pánikszerű han­gulat lenne Nyugat-Berlinben. Ellenkezőleg, éppen olyanok, akik Kruscsev győzelme esetén a legtöbbet vesztenének: gyárosok és üzletemberek egyre újabb vállalkozásokat, üzleteket nyitnak meg a politikai ostrom alatt álló városban. Oly nagy az uj alapítások száma és mértéke, hogy munkáshiány mutatkozik, több mint 10,000 állás betöltésre vár. LEOPOLDVILLE, Kongó. — A közrend helyre­állítására kivezényelt belga ejtőernyős katonaság el­foglalta a főváros fő pontjait, köztük a repülőteret. A belgák menekülnek. Egy 300 főnyi belga csoportra, mely útban volt a repülőtér felé, benszülött katonák tüzeltek, két nő megsérült. A belga katonaság közbe­lépése miatt a kongói kormány kihirdette, hogy Kongó és Belgium közt háborús állapot áll fenn, és katonai segítséget kért Ghana néger államtól.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom