A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)
1960-11-11 / 45. szám
A haramia vicsorgatta fogait, mint valami íenevad s valósággal bömbölni kezdett. De mindez nem használt semmit. A rendőrkapitány kijelentette, hogy mindaddig nem kap vizet, mig arra a bizonyos pontra nézve meg nem adja a felvilágositást. — No hát bevallom az igazat, csak adjanak innom! — Ez már okos beszéd! Mi tehát a neved? — Kaszás Józsi! — A Harambasa embere vagy ugye? — Az voltam. — Miért mondod, hogy voltál? — Azért, mert a banda feloszlott .... a fővezér cserben hagyott bennünket. — Miféle fővezér? — Gróf Kömlőváry — aki a fiatal nőbe szerelmes lett és magával vitte. A váltságdíjat ő maga lefizette érte. Erre bekövetkezett az osztozkodás s a banda szétszéledt. A -rendőrkapitány álmélkodva hallotta ezt. De aztán kétkedve csóválta fejét. — Mit beszélsz te gróf Kömlőváryról? Hogy lett volna ő a ti fővezéretek? A grófot mi igen jól ismerjük, mint tetőtől talpig előkelő gavallért és nagy mübarátot. — Már akárminek ismerik őt itt, de az bizonyos, hogy ő volt a mi legfőbb vezérünk! A legmerészebb rablások és betörések tervét ő gondolta ki. Persze a világ ezt nem sejtette. A kapitánynak most eszébe jutottak mindazok a régibb rablások és betörések, melyek még máig sincsenek kiderítve. De most nem ez a fő, hanem az, hogy mi lett Lorántffynéval ? — Most azt mondd meg, — folytatta a vallatást, — hová vitte a gróf a fiatal nőt? — Innom adjanak! Megmondok én már most mindent, csak legalább egy korty vizet adjanak! — Jól van! Egy kortyot kapsz, de többet nem, nehogy megártson. A zsivány kapott egy deciliterre való vizet, melyet hihetetlen mohósággal nyelt le. — Hová vitte tehát a fővezéretek a fiatal úri nőt? — Máshová nem vihette instálom, mint Kömlővárra, mely tudtommal a fogarasi havasokban van. — Helyes, — bólintott fejével a rendőrkapitány. — Most megkapod a pohár másik felét is! Ugye megmondtam, hogy vallani fogsz te még egy pohár vízért is? Lásd, most nem küldelek a sötét tömlöcbe, amivel fenyegettelek. Itt maradsz, mig felgyógyulsz egészen s akkor majd a törvényszék elé kerülsz. — A kapitány ur azt Ígérte, hogy szabadon bocsát, sőt még jutalmat is kapok. — Igaz! Be is váltanám szavamat, ha mindjárt akkor vallottál volna, mikor az Ígéretet tettem. Te makacskodtál s ezáltal arra kényszeritettél, hogy más eszközhöz folyamodjam. Amire pénzzel nem bírtalak rávenni, azt megtette egy pohár viz. De azért mai vallomásod annak idején enyhítő körülmény lesz rád nézve! A kapitány visszatért dolgozó szobájába. A haramia leleplezése a legnagyobb mértékben meglepte őt. ' »> Kömlőváry gróf rablóvezér lenne ? Ez mégis csak hihetetlen! De miért mondta volna ezt a zsivány és honnan ismerné Kömlőváryt? E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. — Szabad! — kiáltott a rendőrkapitány érces hangon. Egy öreg emberke lépett be és alázatosan meghajtotta magát. — Mi jót hoz, Csorvásy? — kérdezte a kapitány. — Talán már megint a galambjaival van valami baja? — Nincs, kapitány ur! Hála Istennek nincs! De el kellett jönnöm, mert az egyik postagalambom Brassóból megtépázva érkezett vissza. — És ki tépázta meg? — Bizonyosan valami ragadozó madár! — És kegyelmed most azt kívánja tőlem, jó Csorvásy bácsi, hogy azt a gonosz karvalyt vagy micsodát, kerítsem kézre és zárassam be? — Oh nem kapitány ur, — mosolygott szelíden az öreg galambász, ki maga is olyan szelíd volt, mint a galamb. Megtépett galambocskám két levélkét hozott magával, holott voltakép csak egyet kellett volna hoznia. Ebből azt következtetem, hogy útközben karvaly által támadva, valahova bemenekült s ott még egy cédulát kötöttek gyönge testére. — Mi különös van ebben, Csorvásy? — Magában a dologban semmi különös sincs, de annál különösebb a levélke tartalma. íme itt van. Én nem igen tudok kiokoskodni rajta! A kapitány átvette a papirszeletet s olvasni kezdte. Minél tovább olvasott, annál nagyobb csodálkozást árult el arca. “Kénytelenek vagyunk ilyen utón tudtuladni, hogy Kömlővárban egy kegyetlen zsarnok által fogva A tó PÁSZTOR 7. OLDAL —lüüüL*.!!. .1 l'.JJSJJ .—■> tartatunk. Akárki kapja a sorokat, könyörüljön két szegény fogoly leányon s adja át a levelet a legközelebbi hatóságnak.” Eszerint Kömlővárban két lány van fogva, akiket a gróf szintén elrabolt. Most már nem szenved kétséget, hogy az elfogott haramia igazat mondott. Kömlőváry gróf tehát egy banditaszövetkezet titkos fővezére. — Jól van Csorvásy bácsi, — szólt fenhangon a galambászhoz. — Köszönöm, hogy eljött. Ez a papirszelet ez egyszer igen fontos reám nézve. Meg is tartom magamnak. Annak a derék galambnak pedig, mely elhozta, kettős étadagot adjon! Az öreg galambász ismét szelíden mosolygott és eltávozott. A rendőrkapitány egy darabig izgatottan járt fel-alá a szobában. — Ezt már csakugyan nem hittem volna, — mormogta magában. — Kömlőváry ennyire sülyedt volna? Igaz, hogy igen indulatos ember volt és minden csekélységért képes volt párviadalra kelni — de azt mégsem hitte volna senki, hogy titokban banditák feje legyen. így persze könnyen boldogulhattak a betyárok. A grófnak szabad bemenetele volt mindenhová. Igen könnyen kipuhatolhatta, hol mennyi pénz van s mikép lehet legkönnyebben hozzá férni. Ebből már igazán feltűnést keltő bünügy lesz. A dolgot egyelőre titokban tartotta, de még aznap Fogarasba utazott s az ottani főszolgabíróval érintkezésbe lépett. El lehet képzelni, hogy a főszolgabírót mennyire meglepték a rendőrkapitány közlései. Az első pillanatban el sem akarta hinni. — Lehetetlen! — kiáltott, — Egy Kömlővárytól ki merészel ilyet állítani? — Én sem akartam hinni kezdetben. De birtokában vagyok egy vallomásnak, mely a grófra nézve fölöttébb kompromittáló és itt van ez a papirszelet, mely bár más szempontból, de mégis gyanússá teszi Kömlőváryt. Mindez arra mutat, hogy ő egyúttal veszedelmes nőrabló is. Mindenesetre tenni kell valamit. Ön bizonyára tudja, hol van Kömlővár? — Tudom. A megye legfélreesőbb részében van a havasok mélyében, távol minden emberi lakhelytől. — Oda fogunk menni. — Ezt én feleslegesnek tartom, — vonta vállát a főszolgabíró. — Én mindazt, amit Kömlőváry ellen felhoznak, egyszerűen képtelennek tartom. — De ime itt a bizonyíték! — kiáltott a kapitány. — Erre én nem adok semmit! Én Kömlőváryt ismerem. Nagyon derék ur az! _ k. a — Volt már nála? — Voltam egyszer vadászat alkalmával. Különc embernek találtam, ennyi az egész. De azt is mondhatom, hogy az ő akarata nélkül oda be nem juthat., — Miért? — Azért, mert kastélya valóságos erőd, hatalmas kőfallal körülvéve és vaskapuval elzárva. Azonfelül van vagy tiz vérebe, akik szabadjukra eresztve, tigrisek módjára minden idegent széttépnek. — Én a törvény nevében akarok oda bejutni, — jelentette ki a rendőrkapitány. — Ám ha ön nem akar tenni semmit, akkor én egyszerűen sürgönyt menesztek a belügyminiszterhez, hogy a kezemben levő adatok alapján és az előzmények következtében saját területemen kívül is folytathassam a nyomozást. — Mik ezek az előzmények ? — Az, hogy egy rablóbanda, mely ideiglenesen az én kerületemben tanyázott, fogva tartott egy előkelő urinőt, Lorántffy Elememét, és csak gazdag váltságdíjért volt hajlandó kiadni. Ez bebizonyított tény, melyet magától a nőtől, sőt férjétől is tudok. Lorántffyné valami módon kiszabadult kezeik közül s nálam keresett menedéket. Tőle tudom, mit akartak vele a rablók. Tőle tudom azt is, hogy a haramiák egyik vezére bizonyos Harambasa nevű egyén, kinek azonban ez csak gúnyneve. — Ugyan kedves kapitány ur, — szólt nem minden gúny nélkül a főszolgabíró, — miért nem fogta el a rablókat, mig megyéje területén voltak? — Egyszerűen azért, mert nem bírtunk rájuk akadni. — De vájjon Lorántffy ur nem törődött nejével s nem volt hajlandó megadni a váltságdíjat érte? — De bizony megadta volna utóbb. Eleinte a hatóság segítségét vette igénybe, de sikertelenül. A haramiákat nem sikerült kézre keríteni. Ezek Magyarországból áthúzódtak Erdélybe s most minden valószínűség szerint a fogarasi vagy a hátszegi havasokban tanyáznak. — Kedves kapitány ur, mindebből még nem tűnik ki semmi, ami kompromittálná Kömlőváryt. — Ezt meg is fogom magyarázni uram, csak figyeljen ide. Ekkor elmondta mindazt, amit Lorántffyné másodszori eltűnéséről a kézrekerült rabló vallomása alapján tudott. — Ez a tényállás, — tette hozzá a végén. — És ha mi, mint hatósági személyek lelkiismeretesek akarunk lenni, akkor tenni is kell valamit! — De miért tegyünk mi, mikor maga Lorántffy semmit se tesz. — Tett biz ő eleget, hónapok óta keresi nejét, sőt ő maga is rablók kezébe került s a maga személyéért kellett megfizetni azt a váltságot, amit nejéért szánt. Lehet mondani, hogy a véletlen gonosz játékot űzött velük. Mikor egyikük kiszabadult, akkor a másik került fogságba és megfordítva. Mikor a szegény no másodszor esett a haramiák kezébe, akkor megjelent köztük az igazi rablóvezér, gróf Kömlőváry. A fiatal nő mindjárt az első látásra megtetszett neki s magával vitte; hogy pedig a banda meg ne rövidüljön, ő maga váltotta meg a fogoly nőt. Ezt azt hiszem tűrni nem lehet. És ha ön nem hajlandó fellépni, majd fellépek én. Mint mondám, felhatalmazást kérek a belügyminisztertől. Ekkor belépett a főszolgabíró huszárja. — Mit akarsz Pista? —1 kérdezte a gazdája. — Jelentem alásan, főszolgabíró ur, egy cigány van itt. — Nos, oly különös dolog ez? Nem tud az a cigány várni? — Azt állítja, hogy igen fontos közölni valója van. — Mondd neki, hogy várjon! — Szolgabiró ur, — jegyezte meg erre a kapitány. — Hátha ez a cigány a rablókról akar valamit jelenteni ? — Nem, — csóválta a fejét a főszolgabíró. — Cigány ilyet nem tesz, egyrészt mert félnek a rablóktól, másrészt ők maguk is velük tartanak s igen gyakran kémszolgálatokat tesznek érdekükben. Ekkor ismét belépett a hajdú. — Mit akarsz már megint? —- támadt rá a főszolgabíró haragosan. — A cigány egy sürgős levelet akar átadni, instálom. — Hozd be hát azt a levelet. — Kértem már, instálom, de nem adja. Azt mondotta, úgy szól az utasítása, hogy egyenesen a főszolgabíró ur kezébe adja. — Mi a tatár. Már most igazán kiváncsi vagyok, miféle levél lehet az! Bocsásd be azt a cigányt. Egy borzas hajú, sürü bozontos szakállu férfi lépett be a cigányok ismert ruházatában, kezében egy papírdarabot szorongatva és alázatosan hajlongva. — Csókolom kezsit, lábát nagyságos ur, ezt a papirkát hostam a nágyságos főszolgabíró urnák. — Ki küldi? — Egy fiatal nagyságos ur. — És hol van az a fiatal nagyságos ur? — Nálunk fekszik meglüve. Nagy bajba van seginy, ezt a levelet küldi a nágyságos uraknak. A főszolgabíró gondolta, hogy megint valami huncutság van a dologban s haragosan kikapta kezéből a papirszeletet, melyre irónnal alig olvasható Írással a következők voltak Írva; “Lorántffy Elemér vagyok! Kérem a hatóság segítségét Kömlőváry gróf ellen, ki fogva tartja nőmet, engemet pedig lelőtt. Most itt fekszem könyörületes cigányok barlangjában, akik rámtaláltak. Gyors segítséget kérek, mert magam betegen fekszem.” A főszolgabíró át meg átolvasta ezt a levelet és el volt képedve. — Ez már csakugyan különös, — kiáltotta. A cigányhoz fordulva, ezt hozzá tette: — Eredj vissza az előszobába és várj. De el ne merj menni, mert akkor baj lesz. A cigány kikotródott. A főszolgabíró most a kapitánynak is átnyújtotta a levelet, melyet az mohón elolvasott. — Tehát igazam van, — kiáltott. — Ez a levél is mindenben megerősíti mindazt, amit Kömlőváryról mondtam. Most már csak nem fog ön tovább tétovázni? — Még mindig nem látom egész tisztán a dolgot, — jegyezte meg a főszolgabíró. — ön nem is képzeli, mily jó hírben áll Kömlőváry. De előbb kimegyünk a cigányokhoz s megnézzük, ki az az állítólagos Lorántffy. ön ismeri őt személyesen? — Ismerem. — Annál jobb, legalább mindjárt tisztába hozhatjuk a dolgot. A cigány még itt van és vezetni fog bennünket. 6. FEJEZET Túl a tengeren Az “Ariadne” nevű hajó, melyen a Krecsun-csaád utazott, szerencsésen kikötött Alexandriában. Itt csak egy napot időztek. Megnézték Memnon szobrát, melynek az a tulajdonsága, hogy énekszó hallatszik belőle, amint a kelő nap ráveti első sugarait. Megcsodálták a város egyéb nevezetességeit is s egy nílusi hajón tovább folytatták útjukat Kairo felé. Ott megérkezve, mindenekelőtt alkalmas szállás után néztek. Találtak a város villarészében egy pompás kéjlakást, mely valamikor egy egyiptomi basáé volt, ki később kegyvesztetté lett és száműzetésbe küldetett. Ezt a villát utána egy angol nagyszáliitó bírta bérben néhány évig, de megszedvén magát, visszatért Londonba, hogy ott költse el összeharácsolt millióinak kamatait. (Folytatjuk) A hét legjobb vicce Egy budapesti állami vállalat égjük tisztviselője kétségbeesve érkezik haza. — Mi történt? — szalad elébe a felesége. —- Ne is kérdezd! A párttitkár közölte velem, hogy ma este el akar jönni hozzánk vacsorára. A feleség megkönnyebbült sóhajjal néz rá: — Ezért vagy igy kétségbeesve? Majd csinálok valami vacsorát és kész. — Igen, de mit csináljunk a papagájjal? Tudod, hogy előtte hallgatjuk a külföldi rádiókat . . .. nyíltan szidjuk a rendszert . . . Képes és elszólja magát! — Ne légy ilyen kishitű! — kiált rá az asszony. Fogd a papagájt és vidd le a lichthófba; ott van a szomszédnak pár tyúkja, tedd be hozzájuk a ketrecbe. A férj igy is tesz. A tyúkok éktelen örömei fogadják a jövevényt és minden oldalról a nj^akába borulnak.. A papagáj erre felháborodottan ordítozni kezd: — Hagyjatok békében! Nem szerelmeskedni jöttem... Politikai menekült vagyok...! Látni szerelte volna« hogy néz ki a pénz CHICAGO— Wilbert Faukner, 26 éves fiatalember, aki 9 hónapja volt munkanélkül, világos nappal besétált az American National Bank and Trust Co. épületébe, elhaladt a pénztárablakok előtt, befordult a pultok végén és hátulról be akart lépni az égjük pénztáros fülkéjébe. Ray T. Jones bankdetektiv utána vetette magát és egy másik férfi segítségével ártalmatlanná tette. Kihallgatásakor Faukner azt mondta, hogy éhes volt és külömben is azt szerette volna látni, hogyan néz ki a pénz. Kórházba szállították megfigyelés végett. BOTCSINÁLTA KÉM BERLIN — A nyugat-berlini rendőrség egyik 58 éves felügyelője ellen kémkedés vádját emelték. A rendőrtisztviselő, Max K., önként feladta magát. És elmondta a következő rémhistóriát: Egy este, amikor szolgálat után hazafelé tartott, a magas vasú ton elszundikált és egyszerre azon vette észre magát, hogy a keleti szovjetzónában van. Keletnémet kommunista rendőrök bevitték a rendőrállomásra és elvették aktatáskáját, amelyben fontos, bizalmas akták voltak. Pár nappal utóbb az aktákat visszaadták neki, de csak miután ígéretét vették, hogy a szovjetzóna részére kémkedni fog. Nyugat-Berlinbe visszatérve, kötelessége lett volna kalandjáról jelentést tenni, annál is inkább, mert biztosra vehette, hogy aktáit a kommunisták lemásolták és csak azután adták vissza neki. De ő nem mert feletteseinek jelentést tenni és a kommunisták rabja maradt, kénytelen volt őket kiszolgálni. Végül megemberelte magát, bűnbánóan vallott. SZÉP ILONKA Irta: TÖLGYESIT MIHÁLY SZERENCSÉJE
