A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)
1960-02-05 / 5. szám
A TA PÁSZTOR 7. OLDAL SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE iírta: TÖLGYESY MIHÁLY . " I-—ni— ’y — Ezek, akik itt vannak! — No azt szeretném én látni! — kiáltott Deme— Ne akarj te itt sokat látni, hanem tégy úgy, amint mondom. Kötöztesd meg mind a kettőt! X — De mi jogon? '€ — Ne keresd a jogot. Ők se kerestek jogcímet, mikor engem lealáztak. — És aztán mit csináljak velük? — Az a te dolgod Demeter. — De kérlek Etelka, örökké csak itt nem tarthatom őket s kiszabadulván, legelső dolguk lesz engem bepanaszolni. — Tégy hát róla, hogy ezt meg ne tehessék. Némitsd el őket. Demeter összecsapta kezeit. — Teremtő ég, mit nem kívánsz tőlem! . — Ha azt meg nem teszed, akkor nem is szeretsz. Aki szeret valakit, az minden áldozatra képes. Mivelhogy pedig te az én kívánságomat teljesíteni nem akarod, ennél fogva nem is szeretsz. Már most válassz! Vagy megteszed, amit kívánok tőled, vagy nem leszek a tied! Demeter kétségbeesetten kirohant. Ilyen keserves helyzetben valóban még soha sem volt. Becsületessége ellenkezésbe jutott szerelmével. Hogy fog ebből a dilemmából kilábolni? Hamarosan nem is mert visszatérni vendégeihez s mint ez őrült, úgy járt fel alá dolgozószobájában. — Igazán nem tudom, mit csináljak, — mondotta. — Legjobb lesz nem tenni semmit. Hadd menjen a dolog a maga utján. * Később azonban mégis átment a cinterembe vendégeihez kik már meglehetősen türelmetlenek voltak, mert már bealkonyodott. ; Ilonka rögtön elébe ment. : — Uraim, mi lesz velünk? Nem akar ön férjemhez vezetni? Vagy egyáltalán nincs itt még a férjem?* — A férje? — kérdezte Tárcsu csodálkozva. De aztán észretért s igy szólt! Valóban nem mondhátom meg, hol lehet a férje. Nem váltotta be szavát s nem jött ide. Ez azonban nem az én hibám. Ilonkát ezen szavak szörnyű izgalomba ejtették. — Uram! — kiáltott, — ön nem jár igaz utón.! Tárcsu összerezzent. Ez bizony igaz! Ha ő most engedelmeskedni akarna Etelkának, akkor mindkettőt meg kellene kötöznie s levitetni a pincébe. —- Ezt azonban nem merte megtenni. Becsületességhez szokott lelke visszariadt ily gazságtól. — Legjobb lenne, ha végre elmennék, — gondolta magában. Fenhangon pedig hozzátette: — Majd •utána nézek, nem jön-e Lorántffy ur. Ismét magukra maradtak. — No, ez már nem tiszta dolog, — szólt Karika ‘János. Ez az ur valamiben sántikál. Alighanem ide rendelt valakit Nagyságod ellenségei közül s addig Akar bennünket itt tartóztatni, mig az illető megérkezik. — Igazad lehet, János, — viszonzá Ilonka aggódva. — Mit tegyünk ? Itt csak nem maradhatunk ? — Én is igy gondolkodom, nagyságos asszonyom. Kisértsük meg hátha észrevétlenül elosonhatunk innét. A sötétség már beállott, őrök nincsenek felállítva, — szólt halkan Karika János. — Menjünk! • Az utcaajtót még nyitva találták. Azon kiosontak és csakhamar el is tűntek a sötét éjszakában. Szándékuk volt az országúton visszatérni Kolozsvárra, még pedig gyalog, miután kocsit nem kérhettek. Kevés válhatva Tárcsu Demeter ismét visszatért a cinterembe. A két vendég már nem volt ott. — Elmentek, — mormogta magában megkönynyebbiilve. — Annál jobb, legalább ezáltal megme■ nekedtem egy kínos feladat teljesítésétől. Etelka emiatt lármázni fog, de majd csak kibékül. Végre ■is rám van utalva. Előbb kilépett az udvarra és szétnézett. A cselédek mind másfelé voltak elfoglalva. — így csakugyan elmehettek, — mondta. — No de mindegy. Emiatt senkit se fogok felelősségre vonni. Visszatért Etelkához. — Nos? — kérdezte ez — megtörtént? — Meg! ' — No csakhogy végre megemberelted magad! — Ne érts félre, Etelka, — szólt most Tárcsu. — Az ügy meoldást nyert azáltal, hogy mindketten .'elmentek. : , ^ i * — Hova? — Nem tudom, — vonta vállát Tárcsu. — Te szerencsétlen, te! — üvöltött Etelka kezeit -összecsapva. — Alkalmat adtál nekik, hogy elszökni) essenek. — Ne engemet okolj, Etelka. — De igen is, téged okollak! Te voltál a gyáva. Te engedted el őket. Elárultál engem. — Mit tehetek én arról, hogy elmentek? — vonta vállát Demeter. Még nem voltak megkötözve, ennélfogva igen könnyen mehettek el. — Még gunyolódol is? — sivitott Etelka. —Már most átlátok a szitán. Nem akartál tenni semmit. Húztad halasztottad a dolgot, csakhogy elmehessenek. És te még azt mered állítani, hogy szeretsz ? — Etelka, ne ily szempontból fogd fel a dolgot. A szerelem nem ilyenben nyilvánul. — De nálam ebben kellett megnyilvánulnia. — Hallgass ide, Etelka . . . — Egy szót se! Távozzál tőlem hitvány gyáva! Megcsaltál, elárultál, veszélybe döntötték — Mondd meg hát már egyszer, minő veszélyben forogsz? — kiáltott Demeter. — Mindig azzal rémitesz. De azt soha sem mondta, hogy miért. Ha nem vagy őszinte irántam, mikép kívánhatsz szerelmet? — Azt mondd meg, mikor mentek el ? — kérdezte Etelka. — Tán egy negyedóra előtt. Etelka most kirohant a szobából. A másik szoba falán megpillantott egy revolvert, azt lekapta és elfutott, Demeter utána. Kiáltani nem mert, nehogy a cselédség valamit gondoljon, csak futott ő is egy darabig Etelka után, ki azonban eltűnt a sötétségben. — Ebből szerencsétlenség lesz! — kiáltott izgatottan. Bizonyára agyonlövi Ilonkát, ha utoléri. Ezt a veszélyt el kell hárítani. Visszasietve udvarára, rögtön nyergeltetett és lóra kapva elvágtatott. Etelka csakhamar lódobogást hallott. Bizonyosan Demeter jön utánnam, — gondolta magában. — Csak azért se fog megkapni. Félre húzódva, az országút két oldalán végighúzódó sekély árokban leguggolt s megvárta, mig elszáguld előtte a lovas. Tárcsu Demeter csakugyan nem vette őt észre s tova robogott prüszkölő lován. — Megérdemelnéd, hogy golyót röpítsek beléd, — mormogta magában Etelka. — Hej, ha tudnám, hogy Ilonkát figyelmeztetni akarod, akkor csakugyan nem kímélnélek. Demeter gyors vágtatásban száguldott tova. Ilonka is meghallotta a lovas közeledtét s megállva igy szólt: — Nem hallod, János? Egy lovas jön utánunk! —A birtokos ur talán űzőbe vett bennünket, — jegyezte meg János. —Akkor hát bújjunk el! — szólt Ilonka. De már késő volt, mert a lovas már ott termett és észrevette őket. — Kik vagytok? — kérdezte harsányan. Karika János megadta a feleletet. — Jó, hogy utolértem, — mondotta Tárcsu. — Talán megérkezett a férjem? — kérdezte Ilonka élénken. — Nem érkezett meg nagyságos asszonyom. Én csak azért siettem utánuk, hogy felvilágosítást kérjek. Ilonkának tehát meg volt adva az alkalom, hogy nyilatkozhassék s igy szólt: — Talán inkább mi kérhetnénk felvilágosítást sajátszerü magaviseletéért, mely arra kényszerit bennünket, hogy az ön tudta nélkül távozzunk. Ön azalatt az ürügy alatt hozott engem ide, hogy a férjem már itt van, holott, mint látjuk, erről szó sincs! Azonkívül ön teljesen magunkra hagyott tulajdon házában, ily körülmények között nem tehettünk egyebet, mint el kellett távoznunk. — Nagyságos asszonyom, meg fogom adni a kívánt felvilágosítást, de az attól fog függni, minő felvilágosítást kapok kegyedtől. Karika János közbeszólt: — Engedelmet kérek, hogy én is tehessek egy megjegyzést. Az előzményekből már láthatjuk, hogy a mi nagyságos urunknak esze ágában se volt idejönni s talán nincs is ezen a környéken. Hogyan jutott tehát ön arra a gondolatra, hogy a nagyságos asszonyt ide hívja? És egyáltalán mit éredklődik ön a nagyságos asszony iránt? Ez oly kérdés volt, mely a szeget a fején találta. Demeter ur meg is volt rökönyödve, hogy igy falhoz lett szorítva. Most már nem maradt más hátra, mint megadni a felvilágosítást, vagy elfutni. Feltette magában, hogy megmondja a valót, de természetesen Etelkát lehetőleg kiméivé. — Nagyságos asszonyom, — úgymond — a történtek után csakugyan felvilágosítással tartozom. Első kérdése az, hogy miért hívtam kegyedet? Azért asszonyom, mert csakugyan abban a hitben voltam, hogy férje hozzám fog jönni. — Miből következtette ön ezt? — Abból, hogy egy urhölgy jelent meg nálam, ki szintén a Lorántffy nevet viseli. — Ah, bizonyára Etelka! — kiáltott fel Ilonka. — Eltalálta, nagyságos asszonyom. Én még Budapestről ismerem Etelka kisasszonyt s abból, hogy ő engem felkeresett, azt kellett következtetnem, hogy Lorántffy ur is el jön. Etelka sokat beszélt családi viszályról, ekkor az a gondolat támadt bennem, hogy kegyedet is elhívom és kibékítem önöket egymással. — Etelka kívánta ezt? — kérdezte Ilonka kétkedve. — Nem! — válaszolt Tárcsu. — Bár nagyon fáj neki, hogy hazulról elmarták őt . . . — Ki marta el? — kérdezte Ilonka szinte felháborodva. — ő kegyedet okolja, nagyságos asszonyom! — Ez igazán sok! — kiáltott fel Ilonka. — Uram, itt van ez a szolga, kérdezze meg tőle, hogy állanak a dolgok; s ön majd ámulva meg fogja tudni a valót. ők akartak lemarni engem! Annyira gyűlöltek, hogy megfojtottak volna egy kanál vízben. Férjem természetesen az én pártomon állott, — ekkor ők, miután az életem ellen intézett merényletek meghiúsultak, elraboltattak férjem oldala mellől s a bolondok házába csukattak. Tárcsu Demeternek el állott a szava, midőn ezt hallotta. — Igen, igen! — erősítette Karika János. — A nagyságos asszony még nagyon is keveset mondott. Amit Etelka kisasszony csinált, az valóban felülhalad minden emberi képzeletet. Erre a derék férfi elmondta a történteket, melyek igen sajátságos világításba helyezték Etelka jellemét. —Egész meg vagyok döbbenve, — mondta éppen az ellenkezőjét mondotta mindennek. Úgy adta elő a dolgot, mintha ő rajta követtek volna el mindenféle égbekiáltó igazságtalanságot, mintha ő lenne az áldozat. — Ez bizony kitellett tőle, — jegyezte meg Ilonka. — Ám, hogy mennyire nincs igaza, azt bizonyítja legjobban, hogy a büntető igazság elől megszökött. Tudja-e uram, hogy a bíróság körözteti őt? — Ah, ne mondja, — kiáltotta Demeter ur határtalan megdöbbenéssel. — Igen, igen! — erősítette Karika János. — Szomorú, de való. A nagyságos kisasszonynak bujdosnia kell, mert ha kézre kerül, akkor bizony be-1 zárják, mert kisült, hogy bérgyilkosokat fogadott fel a nagyságos asszony ellen. Demeter urnák szinte szédült a feje. — Borzasztó! — mondotta. — Etelka kisasszony egészen másképp adta elő a történteket. Úgy mondta, hogy a nagyságos asszony legyalázta őt, lábbal tiporta és elűzte hazulról. — Ezt elhiszem önnek, — mondotta Ilonka egész nyugodtan. — Megszoktam már, hogy ő engem mindenhol és mindenkor megrágalmazott. Én részemről békével tűrök mindent s nincs más vágyam, mint viszontláthatni férjemet. Tárcsu Demeter most már egész más színtér látott mindent. Most már tudta, hogy Etelka tévutre vezette őt s már azon a ponton állott, hogy mindent megmondjon, de az utolsó percben visszariadt ettől Etelkát őszintén szerette s a szerelem fonalát nen. lehet egyszerre elmetszeni. önkéntelenül hátra nézett, szinte megsejtvén hogy Etelkának már ide kellett érnie, ha egyáltalán ezen az utón jön. — Nagyságos asszonyom, — szólt Ilonkához, — bocsássa meg nekem azt, amit tettem. Én tévútra let tem vezetve Etelka kisasszony által. Hogy is hihettem volna, hogy ő nekem nem mond igazat. Csak azí resteltem, hogy önöknek gyalog kell visszatérniük Kolozsvárra. — Nem baj, — válaszolt Ilonka. — Úgy is este van, nem igen lát bennünket senki. E pillanatban nem messzire tőlük egy női alak tűnt fel. Demeter összerezzent. — Az Istenért, — szólt halhan, — siessenek e. innét! Karika János önkéntelenül hátranézett s meglátta a női alakot. — Ez bizonyosan Etelka kisasszony, — mondotta. E pillanatban lövés dördült el s a golyó Ilonka mellett fütyült el. — Az Istenért, mit művelsz? — kiáltá rémülten Demeter s lovát megfordítva Etelka felé ugratott. E pillanatban eldördült a másik lövés. Tárcsi Demeter lefordult a lováról. Etelka golyója beléfuródott. A másik kettő egy percig.szinte megdermedve állott az ijedtségtől. Ilonka szedte össze magát először. — Nagyságos asszonyom, nem marad hátra más mint Kolozsvárra sietni s ott jelentést tenni a történtekről. — De a szegény sebesültet csak nem hagyhatjuk itt! Nem hallod, mily fájdalmasan nyög? — ő kereste, amit kapott! — kiáltott Karika •János mérgesen. — Mindegy, még akkor se lehet őt itthagyni, — válaszolt Ilonka. — Segítsünk rajta, ahogy lehet. Oda mentek tehát a sebesülthöz, ki fájdalmasan nyögött. Ilonka vigasztalni igyekezett őt. — Uram, —• kérdezte — messzire van-e innét valami ház, vagy tanya? ' (Folytatjuk) | SZEMÉLY! HÍREK j ADENAUER ÉS PIECK Nemrég ünnepelték meg 34-ik születésnapjukat a két Németország élén álló politikusok : Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár és Wilhelm Pieck, a keletnémet szovjetzóna “demokratikus köztársasági” elnöke. MacARTHUR Douglas MacArthur tábornok 80 éves. Neve már díszhelyet foglal el az amerikai történelemben. Győzött a világháborúban, melyet megnyertünk, és győzött a koreai háborúban, melyet elvesztettünk. Születésnapját kórházi betegágyban töltötte. A 7 legjobb vicce Kruscsev sajtókonferenciát tartott. Szokása szerint nagy hangon beszélt, dicsekedett a szovjet technikusok világüri teljesítményeivel. “Hamarosan eljutunk a Holdba”, mondotta. Aztán kegyesen engedélyt adott a hallgatóságnak, hogy kérdéseket intézzenek hozzá. Nyomban felállt az egyik újságíró és kérdezte: “És mikor juthatok el én Jeruzsálembe?” Kruscsev szigorú tekintettel végigmérte a kérdezőt, aztán szó nélkül elfordult. Egy héttel később újabb sajtókonferencia volt Kruscsev dolgozószobájában. A iiktátori szónoklat után megint kérdés-felelet periódus következett. Felállt az egyik uj ságiró, de még mielőtt kérdést intézhetett volna Kruscsevhez, ez szólalt meg: “Tudom, mit akar kérdezni. Hogy mikor lehet eljutni Jeruzsálembe”. “Nem”, mondta az újságíró, “nem ezt akartam kérdezni, hanem azt, hogy mi történt a kollégával, aki a múlt heti konferencián ezt a kérdést tette fel önnek. Ugyanis azt a kollégát azóta nem láttuk.” ü zeni Péter és a fooiballkapus Kedves kis beszédet intézett a Szentatya az Atalanta játékosaihoz, akik római szereplésük alkalmából a közelmúltban nála tisztelegtek. Az Atalanta tudvalévőén a pápa szivéhez közelálló Bergamo város labdarugó-csapata, mint mondotta: a “honi csapat”, amelyet az ő szülőközsége, Sotto il Monte is a magáénak tekint. Elmondta a Szent atya, hogy ő is élvezettel nézett végig már nem egy football-mérkőzést a televi:ióban. Különösen tudja értékelni a jó kapust, akire a játék során oly fontos feladat hárul. Nemegyszer eszébe jutott, hogy Szent Péter is kapus, a mennyek kapusa. Amig azonban a csapat barátai azárt szurkolnak, hogy jaj, be ne menjen kapujukon a labda, az egyház azért imádkozik, hogy mindenki és mindig bemehessen a mennyei kapun. S különbség persze az is, hogy amig a footballkaput a ritka ügyesség és ügyeskedés veszi be olykor, addig a menynyei kaput a lélek tisztasága és nemessége mindenkor megnyitja mindannyiunknak.
