A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-12-04 / 49. szám
\ in PJsy/TAT? 7. AT .DAT, SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE sen. — Kegyed úgy látszik, még nem ismeri a rendnek és csendnek őreit. Folytonos ellenvetései feltűntek Ilonkának. Talán még is van valami abban, amit a házbeliek mondanak. Ez a fiatalember bizonyára a zsiványok egyike, aki csak azért szökött meg, hogy őt magáévá tehesse. — Uram, — mondotta — ne nehezteljen, de én kénytelen vagyok egyelőre a csendőrség segítségét és közreműködését igénybe venni. Nemde, jó asszony, ön velem jön! — Oh hogyne! — felelt készséggel az asszony. Midőn Imre látta, hogy csakugyan menni akarnak, arca mély megdöbbenést mutatott. — Nagyságos asszonyom! — mondotta szinte remegve — még egyszer tanácsolom kegyednek, ne tegye ezt! — De miért nem? — Az okot csak négyszem között mondhatnám meg. Ilonka kiküldte a háziasszonyt. — Beszéljen most, uram! — Nagyságos asszonyom, ön veszélybe dönt engem ! — Miért? — kérdezte Ilonka meglepetve. — Mit vétet? Mi nyomja lelkiismeretét? — Erről ne beszéljünk. Csak arra kérem, ne menjen se a hatósághoz, se a csendőrséghez. Ilonka most a házigazda okoskodására gondolt s jól a szeme közé nézve Imrének, igy szólt: — Azt kell gyanítanom, hogy ön a rablók egyike. — Nem vagyok! Nem vagyok! — tiltakozott ez ellen élénken Imre. — Mondja el hát, hogyan került ön a rablók közé ? — Épp úgy, mint kegyed! — Az nem lehet uram! Engem fogva tartottak, de önt, ugylátszik, nem. Ön szabadon járt-kelt közöttük és hozzám is bejöhetett. Nem akarom önt sérteni, de nem hihetem, hogy úgy legyen, mint ön most monlotta. .... Szemét fürkészőleg nyugtatta rajta. Wesselényi Imre, kire nézve rettenetes volt a tudat, hogy a forrón szeretett nő előtt nem jó színben áll, zavartan sütötte le szemeit. Ilonka észrevette ezt s igy szólt: — Az égre kérem önt, legyen őszinte! Mondjon el mindent! Nem fogom önt tulszigoruan megítélni, mert hiszen hálával tartozom önnek. Wesselényi Imre összeszedte magát: — Nagyságos asszonyom, igen kérem, kíméljen meg további kérdéseitől, melyek reám nézve igen kínosak. De legyen meggyőződve, hogy nem mondtam valótlant! Ilonka megsajnálta őt és tétovázott. — Mit tegyek hát? — kérdezte. — Ne menjen kegyed sehová se! Én vissza fogom kegyedet vezetni férjéhez. Ilonka méltatlannak tartotta kételkedni szavaiban s igy szólt: — Jól van. Meg fogadom szavát és nem megyek be a hatósághoz. Imrét egész boldoggá tették ezen szavak s hévvel akarta megragadni Ilonka kezét. Ez azonban gyorsan visszavonta. A fiatalember némileg megnyugodva, de Ilonka heves kézmozdulata által meg is szégyenitve, kiment. Mindjárt utána bejött a háziasszony. — Megyünk-e nagyságos asszony? — Nem megyünk lelkem! A háziasszony meglepetve nézett rá. Erre igy szólt Ilonka: — Elhatároztam magamban, hogy nem megyek be a csendőrséghez. Nincs kizárva, hogy gyanús személynek tekintenének és haza toloncolnának! Ezt a szégyent én túl nem élném. A háziasszony elhallgatott, de sajátságos arcot csinált. — Ha terhére vagyok maguknak, akkor csak szóljon! — mondotta Ilonka. — Oh a világért sem, nagyságos asszonyom) Amink van, szívesen adjuk — de . . . Hirtelen abba hagyta. — Mondja csak meg, minő aggályai vannak? — biztatta őt Ilonka. — Én előttem egész nyíltan beszélhet én meg is kívánom ezt! — Én úgy látom, hogy ez a fiatal ur szerelmes nagyságos asszonyba; nyilván ez indította őt arra, hogy kegyedet kiszabadítsa. Ha igy áll a dolog, akkor én nem igen bízom benne. Ilonka kénytelen volt igazat adni ennek az egyszerű asszonynak. Imre szerelmes beléje! Ezen gondolat következtében szinte megrázkódott. Fel is tette magában, hogy nem megy el vele s egyelőre bevárja a történendőket. Imre kiment a szabadba rendezni gondolatait. Már most igazán ki kell gondolni, miteyő legyen. Ilonka megígérte neki, hogy nem veszi igénybe a hatóságot s ez reá nézve nagy előny. így legalább ideje van őt a maga céljaira nézve hajlékonyabbá tenni s minden további nyomozás is ki lesz kerülve. Örvendve dörzsölte kezeit s azzal biztatta magát, hogy mégis övé lesz a szép asszony. Bent a házban pedig tovább folyt a beszélgetés Ilonka és a pórnő között. — Édes jó háziasszonyom, — szólt Ilonka. — én átlátom, hogy magának igaza van. Egy belső szózat arra ösztönöz, hogy ne bízzam magamat rá.* Én tehát rajta leszek, hogy szakítsak vele. — Ez már most bajjal fog menni, — vélekedett a háziasszony. — Jobb lett volna mégis arra határozni magát, hogy a hatóság vagy csendőrség segítségét igénybe veszi. — Ki tudja, az is mit gondolna felőlem! — Akkor hát nem marad más hátra, mint túladni a fiatal uron! — mondotta a háziasszony. — Az uram kijelenti neki, hogy a nagyságos asszonyt megtartjuk, de őt nem. Különben sem illik, hogy ő itt lebzseljen. — Ebben igaza van! De azért még sem lehet oly kurtán kiadni neki az utat. — Már megbocsásson nagyságos asszonyom, de én meg vagyok győződve, hogy a fenforgó körülmények között egyebet nem tehetünk. Annyi bizonyos, hogy tisztán szerelemből szabadította ki kegyedet . . . — De mégis kiszabaditott, lelkem. — Igen, kiszabadította és ha kegyed leány lenne és rajongna kegyedért, akkor lehetne mondani, legyen az övé! Ilyen eset történt éppen ott, ama nagy fa alatt a dombon. A lázongó oláhok megtámadták és felgyújtották a várost. A lakosságnak menő külnie kellett. Egy úri családot éppen annak a fának a környékén ért utol egy vad oláh horda. Szegényeket csalinem mind felkoncolták. Egy szép leány is volt közöttük. Ezt a fához kötözték s tüzet raktak alája. Ekkor egy hadnagy vezetése alatt egy szakasz székely huszár termett szélvész gyanánt a helyszínen. Vezetőjük, a hadnagy, felháborodva látta az oláhok kegyetlen szándékát. Villámként rajtuk ütve, éles kardjával szét vágott köztük. A bestiák ordítozva rebbentek szét. A hadnagy leugrott lováról és felvagdosva á köteleket, kiszabadította a leányt, ki már el volt ájulva. Gyönyörű szép szőke kisasszony volt, a, hadnagy égő szerelemre gyűlt iránta és meg nem állhatta, hogy homlokon ne csókolja. Erre a leánynak még életben maradt fivére oda ugrott, s igy szólt félháborodva: “Nővéremet senki se csókolhatja meg, kivéve fivére, vagy vőlegénye.” ‘Leszek hát a vőlegénye!” mondotta erre a hadnagy s az lett! Szóról-szóra igy történt ez ama nagy fa alatt. A székely huszárhadnagy a maga számára mentette meg a leányt. De ugyanezt nem mondhatja magáról ez a fiatalember. Mi is a neve? — Imrének mondja magát. — Legyen hát Imre. ő azonban nem tehet úgy, mint az egykori magyar huszárhadnagy. Kegyed aszszony. ő már nem lehet a kegyed vőlegénye, ha csak maga is ne makarja . . . — Nem, nem! Világért sem! — tiltakozott Ilonka élénken. — Nekem férjem van, kit rajongó szerelemmel szeretek. — Akkor hát nem is mehet el Imrével! — Hiszen nem is akarok! Ámbár ő megígérte, hogy engem Kolozsvárra vagy Nagyváradra visz, ahol találhatni véli férjemet. — Ki tudja, miért akarja kegyedet éppen oda vinni! — jegyezte meg az asszony. Ilonkának nehezére esett megmentőjét gyanúsítani és rosszat feltételezni róla. Gyöngéd lelkületével ez össze nem fért és ennélfogva arra kérte a háziasszonyt, hogy legyenek kíméletesek Imre iránt. Ezek után egy-két órát pihent, amire valóban igen nagy szüksége volt. Imre nemsokára visszatért. A háziasszony meg volt lepetve, midőn a csomagból, amit magával hozott, húst, cukrot, kávét, bort s többfélét vett ki. — Nénémasszony, — úgymond. — ne haragudjék, hogy ezt hoztam. Tudom, hogy maguknak nincs. A nagyságos asszony jobbhoz van szokva, s ön is restelné, hogy őt illendően el nem tudja látni. A háziasszony megörült az ajándékoknak. Főzött is mindjárt jó ebédet, melyre igen természetesen Imrét is meghívták. Ilonka bár udvarias és nyájas, de mégis tartózkodó volt iránta. | Imre figyelmetességekben merítette ki magát s j egyszer-kétszer tüzes szavakra is engedte magát ra> gadtatni. Felhevíilésében annyira ment, hogy egy pohár kiürítése után, lelkesedve felkiáltott: — Aki kegyedet bírhatja, nagyságos asszonyom, az a legboldogabb ember a világon. Ilonka zavartan elpirult. — Uram, — szólt rendreutasitólag, — helytelenítenem kell ezt a beszédet. Ön jól tudta, hogy férjes nő vagyok. Ezt nem szabad szem elől téveszteni. — Nagyságos asszonyom, vájjon tehetek-e róla, hogy lelkesedésemet nem tudom fékezni! Ne vegye rossz néven, hogy talán többet mondtam, mint szabad lett volna, de igazat mondtam. Kegyed iránti lelkesedésem nem ismer határt. Ilonka erre felemelkedett és kiment, ami kissé hütőleg hatott a hevesvérű fiatal urra. — No lássa, ezt nyerte fellépésével! — mondotta a háziasszony. — Ha ön igazán nemes ember akar lenni, akkor nem szabad sérteni egy nagyságos aszszonyt. Én bár igen szegény asszony vagyok, deanynyit mégis tudok, hogy az ön viselkedése egy férjes nővel szemben illetlen volt. Imre erre dühbe jött. — Mit pézsmitál maga nekem itten! Magától nem fogadok el oktatást! — Én meg ilyen beszédet nem fogadok el, legkevésbé tulajdon házamban. — Fogja be a száját! — De bizony nem fogom! — kardoskodott a háziasszony. A nagyságos asszony itt az én oltalmam alatt áll és nekem köteleségem őt az ön tolakodása ellen megvédeni! — Hah! — kiáltott Imre vad indulatban, — kedvem lenni megkorbácsolni téged. — Oh, azok az idők már rég elmúltak, midőn a nemes emberek jogában állott a szegény pórnépet megkorbácsolni. Most már egyenlők vagyunk — hála Kossuth Lajos apánknak! Imrét még jobban feldühösítették ezen szavak s a háziasszonyra akarta magát vetni. E pillanatban lépett be Ilonka. Meglátva, hogy Imre a pórnőt bántalmazni akarja, gyorsan oda ugrott s kezét fölemelve, igy szólt: — Wesselényi ur ne feledkezzék meg magáról! Gondolja meg, hogy ön félfi! Imre lecsillapodott s Ilonka előtt olyan alázatos lett, mint az eb. — Parancsoljon velem, nagyságos asszonyom! — Ön itt nem maradhat, a történtek után távoznia kell e házból. Imre megdöbbenve nézett rá. — Ezt kívánja kegyed? — Hiszen csak beláthatja, hogy itt nem maradhat. — Nagyságos asszonyom, kegyedet el nem hagyhatom ! — Jöjjön vissza estefelé, akkorig ön egészen nyugodt lesz és higgadtan megbeszélhetjük a további teendőket. — Nagyságos asszonyom, — könyörgött neki Imre, — jöjjön kegyed is velem! — Nem tehetem. — De könyörgöm, a kegyed helye nem a durva parasztok között van. — Uram, — mondotta Ilonka nyomatékosan, — teljesítse kívánságomat! Ezt a leghatározottabban kell kérnem öntől. Személyi hírek XXIII. JÁNOS János pápa 78-ik születésnapján audiencián fogadott 6000 hivőt, köztük a U.S. Hatodik Flotta uj parancsnokát, George W. Anderson tengernagyot. “Veszedelmes életkorba jutottam,” mondta tréfálkozva. CHURCHILL Sir Winston Churchill, az államférfi, politikus, katona, iró, festő és szobrász művész, kőműves, stb., 85 éves lett a múlt héten. Hatalmas születésnapi tortát kapott, mely 80 fontot nyomott és 120 országból érkezett hozzávalókból készült. FLEMING Arthur S. Fleming közegészségügyi minisztert mindenfelől levelek ezreivel halmozták el, amióta négy állam cranberry termését mérgezettnek jelentette ki. Nagy volt az érdekeltek felháborodása, de — a Washingtonba befutott levelek 7:1 arányban helyeselték a miniszter eljárását. TOUHY Roger Touhy, a chicagói gangszeter világ egyik hírhedt alakja, a “sörbáró,’ akit' 25 évvel ezelőtt emberrablás miatt 99 évi börtönre, aztán 1942-ben szökés miatt ráadásul még pár évre (pontosan, még 199 évre) elitéltek, most kormányzói kegyelem folytán kiszabadult a Illinois állami börtönből. CASTRO Fidel Castro cubai diktátorminiszterelnök lapja élesen támadta fivérét, Ramon Castrot, aki távoltartja magát a forradalmi kormányzattól, mert több ezer aker földje van, amit a forradalmi kormány kisajátított. MONAT Pavel Monat lengyel ezredes, a lengyel kémszolgálat magasáll ásu tisztviselő j e, Amerikába jött — mint politikai menekült. A 7 legjobb vicce Imre dühösen hagyta el a szobát. Kint a szabadban fogait vicsorítva, kiáltott: — Ez legyen hát fáradozásaim bére? Ezért öltem? Ezért tettem kockára tulajdon életemet, hogy most nekem ajtót mutasson? Ez cudar hálátlanság! De csak azért se hagyok magammal packázni. A közeli városka irányában eltávozott. A háziasszony az ablakon át utána nézett. — Hála Istennek, elment! Nagyon rossz ember lehet! — Maga bizonyosan felingerelte őt! — Csak rendreutasitottam kérem! És hogy rám támadt! Jóravaló férfi nem tesz ilyet. — Ne sértse őt, lelkem! Gondolja meg, hogy borzasztó helyzetből szabadított ki engem. — Ez igaz, de ebben is bizonyára csak a saját szenvedélye volt a tanácsadó. Nem felebaráti szeretetből tette ezt, hanem ki tudja milyen szeretetből. Hallotta, hogy kegyed szép nő és ő feltette magában, hogy kegyedet elhódítja. Tettét tehát nem kell oly túlságosan felbecsülni! Ilonka elhallgatott. Gondolatai visszaszáJtak a Balaton mentére, a bakonyi erdő csendes völgyébe ahol zugó patak hajtja a malmot! Eszébe jutottak öreg szülei, eszébe jutott Eleméi és felsóhajtott. — Oh, kedveseim, mikor foglak én benneteket viszontláthatni! Este felé hazatért mezei munkájából a gazda. Belépett a szobába és tiszteletteljesen üdvözölte Ilonkát. Majd kérdő pillantást vetett feleségére. — A fiatal urat gondolod, ugye? — kérdezte az asszony. — Azt! — A nagyságos asszony elküldte őt, — Tehát kiadta neki az utat? — Egészen nem, csak egyelőre! — Helytelenkedett ugye? — De még mennyire! — Nem jó dolog! — csóválta fejét a gazda. — És visszatér még ma? Uj fogoly érkezik a politikai rendőrség fogdájába. Jellatársai a szokásos kériéssel fogadják: — Hogyan kerül ide, sors;árs ? — Ellustultam. — Ezért tartóztatták le? — Igen. Tudniillik tegnap lélután egy elvtárssal a politikai helyzetről beszélgettünk. Jtána lusta voltam mindjárt eljelenteni. Gondoltam, ráérek ma reggel is. Erre ő megelőzött. Élet men tís édesség MOSZKVA — Oroszországban a polio elleni védőoltásra nem a Dr. Salk-féle szérumot használják, hanem az ugyancsak amerikai Dr. Sabin széumát. A különbség az, hogy Dr. Salk megölt polio-virusból készítette az oltóanyagot, Dr. Sabin pedig élő vírusból. Sok millió orosz gyermeket már beoltottak Dr. Sabin-féle szérummal és most azt jelenti a moszkvai rádió, hogy újabban egy és fél millió gyermeknek cukorka formájában ad(Folytatjuk) ták be a szérumot. Irta: TÖLGYESI MIHÁLY
