A Jó Pásztor, 1956. október-december (34. évfolyam, 43-52. szám)

1956-11-09 / 45. szám

A JÖ PÁSZTOR

7-IK OLDAU

SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE

Irta: TÖLGYEST MIHÁLY

Ilonka összerezzent, mert azt hitte, hogy talán Etelka jön. De csalódott. Nem Etelka volt, hanem Rozália, ki úgyszólván a felügyelőnő szerepét vitte j mellette.

— Jó, hogy jön, — mondotta elhalóan.

— Talán bizony Dinnyést óhajtja?

— Nem, — válaszolt Ilonka. — Semmi szükségem sincs rá. E szörnyeteg azt mondotta az imént, hogy rettenetes sors vár reám. Mi lenne ez a rettenetes sors? Csak nem lehet engem rabszolgaként kezelni?

Rozália szomorúan lehorgasztotta fejét.

— Asszonyom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindent elmondhassak. De legyen meggyőződve, hogy borzasztó sors vár önre. Azért legjobb lesz, ha azt az Írást megírja. Nem bir az kötelező erővel annál az egy oknál fogva, mert erőszakkal lett kegyedtől kicsikarva.

Ilonka felfigyelt.

— No persze, — folytatta Rozália. — Az ilyen nyilatkozat érvénytelen. Csodálom is, hogy Lorántffyék azt úgy sürgetik s oly nagy súlyt fektetnek rá. Nem ér az semmit. Ugyan hol is akadna olyan bíró vagy hatósági személy, aki arra valamit adna, amint megtudja, hogy erőszakkal csikarták ki? Azért hallgasson ide kedves nagysád. Adja ki nekik azt a nyilatkozatot, igy legalább sok szenvedéstől, sőt talán kínzástól is megszabadítja magát.

— Kínzástól? — kérdezte remegve Ilonka.

— Igen, kínzástól, — erősítette Rozália. — Én i tudom, hogy ez a nép mindenre képes.

— Maga tehát nem szereti őket?

— Nem szeretem, hogy ilyent tesznek, de kény-! télén vagyok engedelmeskedni nekik. Kezükben tar- j tanak. De ha valamit tudtuk nélkül ellenükre tehe-! tek, szívesen megteszem.

Ilonka gondolkozott egy percig. Rozália szavai: szeget ütöttek fejébe. Igaza van abban, hogy egy j kicsikart nyilatkozat nem érvényes. Ezt ő, szabad- j ságát visszanyerve, azonnal visszavonhatja.

— Jól van, — mondotta. — Megfogadom a maga tanácsát s ki fogom állítani az általuk kívánt nyilatkozatot.

— Eszerint tehát hívjam ide Dinnyést?

— Nem bánom, hívja ide. Inkább ő jöjjön, mint Etelka.

Rozália azonnal futott Dinnyéshez azzal, hogy Ilonka hajlandó kiállítani a nyilatkozatot.

— Bravó! — kiáltott fel Dinnyés. — Tehát mégis meggondolta a dolgot.

— Meg ám, mert én okosan és szépen beszéltem vele. Maguk nem értenek az ilyesmihez.

— Jó, jó. Azért ez mégsem a maga érdeme. A kicsike mégis megijedt a fenyegetéstől, igy történt aztán, hogy könnyebben hajlott a szavaira. De már most megyek azonnal hozzá.

Ilonka legott elébe ment, amint belépett a szobába.-- Dinnyés, — mondotta, — meggondoltam a dolgot.

— Nagyon szép, drága nagysád. — kiáltotta ■Dinnyés, — tehát megírja a kívánt nyilatkozatot?

Ilonka igenlőleg bólintott fejével.

— Majd hát értesíteni fogom erről a nagyságos kisasszonyt.

— Vele nem akarok érintkezni, — jelentette ki Ilonka.

U — Jaj lelkem. Ezt ki nem kerülheti. Ennek még Jegyszer alája kell vetnie magát, mert a nagyságos kisasszony fentartotta magának, hogy ő fogja tollba mondani a nyilatkozatot.

Ilonka arca elborult.

— Ez nagyon kellemetlen reám nézve. Nagyon lekötelezne engem Dinnyés, ha ettől megszabadítana.

— Legyen nyugodt, nagysád, most, hogy kegyed pern erőszakoskodik, a dolog már igen simán fog

. lefolyni. A nyilatkozatot ő tollba mondja, kegyed meg írja s ezzel mindennek vége. Ebben az életben nehezen fognak többé találkozni egymással.

Dinnyés erre azonnal Etelkához sietett s tudtára adta neki, hogy Ilonka mindjárt az első napon kész kiállítani a nyilatkozatot.

— Annál jobb reá nézve, — vágta ki Etelka hidegen. Tudtam, hogy egy molnárleány nem lehet valami nagy hősnő.

Átment Dinnyéssel Ilonka szobájába, ki az asztalnál állott már, várva kínzóit. Vonásaiból elszántság volt kiolvasható, gyáva meghunyászkodásnak nyoma sem látszott.

— Fogja a tollat, — szólt rá kurtán Etelka. — Majd én előmondom, hogy mit Írjon.

Ilonka csakugyan kezébe vette a tollat, Etelka pedig diktálni kezdett:

Nagys. Lorántffy Elemér urnák!

Ezennel tudtára adom, hogy a mai naptól fogva

UMAAAflrBynrH’C Kávé. kakaóm\,nylon harisnya

VAMIfici« 9

kj szövet,v4szon,cip6radiqkerekpak

CIGARETTA ÉS CGYÉBB CIKKEKNEK A BUDAPESTI RAKTÁRBÓL VALÓ LES/ALLITA SÁRA FELVESZÜNK ÉS 24 ÓRÁN BELÜL TOVÁBBÍTUNK MEGRENDELÉSEKET.

BEVEZETTÜK A GYOGlföZEREK ÁRUSÍTÁSÁTfS AMELYEKET ANGOL ÉS SVÁJCI GYÓGYSZERHAZAK LÉGIPOSTÁN TOVÁBBÍTANAK. KIZÁRÓLAG RUHANEMŰT TARTALMAZÓ ^

rA/HMENTESrf&^E^SZOLGAL Ó mémjegvek

CÉGÜNKNÉL KAPHATÓK.

^ jffíJEGY ZEKE T «- TVDNfV/rLÓK/TT X/WH/ITR/r KÜLDŐNK -I). S. RELIEF PARCEL SERVICE ihc

PHONE: LEMON 5'3535 3/5EAST 79ST NEW YORK2L N.Y.

A KORONASZÁLLITÓ

Midőn Napóleon a francia kormánytól mint a hadsereg egyik legderókatbb tábornoka az olaszországi francia seregek főparancsnokságával bízatott meg, úti készleteinek előállításával egy Biennais nevű touloni kereskedőt bízott meg.

A tábornokot a kereskedő ellátta minden jóval s széppel, -te mintegy 1500 frankért.

Napóleon szomorúan nézegette f elszerelései közt a sok drága holmit.

— Nem fogadhatom el — mondta az ámuló kereskedőnek.

—• De miért? Nem jó talán?

— Szegény ember vagyok' én Biennais ur, nem telik nekem erre — mondta Napokon.

— Nohót, majd megfizeti a hadjárat után.

— Bizonyos benne, kedves Biennais, hogy én éleik a hadjárat után?

— Az ön szerencséjére ibizcon magam, tábornok ur.

Nos és nem is bánba meg. Telt, múlt az idő. Napoleon, mint a hatalmas Franciaország császárja, megemlékezett egyszsr az ő régi adósságáról. Maga elé hivatta a meglepett kereskedőt.

— Uram, én önnek tartozom — kezdte, barátságosan leültetve.

— Oh, oh, felséges uram, semmi az. Én boldog vagyok, hogy valamiben segítségére lehettem felségednek — mondotta alázatosan.

— Ne féljen, nem is fogé \ már megfizetni, — mondja a császár —, hanem azért a biaaferért megteszem önt udvari ékszer-szá’li tómnak.

— Fogja,, itt van mindjárt egy rendelőlap: császári korona, másfélmillió frank . . ,

— Oh, köszönöm felséges uram, de hisz én nem értek a . . .

A császár közbevágott:

— Az nem tesz semmit. Önnek jó Ízlése van, ez elég. Isten önnel! És kitusbkolta a boldog kereskedőt, hogy ne hálálkodhassék.

És ettől kezdve hűséges társai voltak egymásnak. Napoleon csinálta a királyságokat, Biennais ur pedig a koronákat hozzá. Volt mindkettőnek munkája elég.

Midőn Napoleon szerencsecsillaga lehanyatlott, Biennais több milliónak volt a tulajdonosa, de vagyonát elkobozták. Öreg napjaira egy kis birtokon húzódott meg és élt a szép emlékezetnek. Akárcsak Napoleon.

A DIKTATÚRA DICSÉRETE

Dzsingisz khán érdekes mesével ütötte el azt a kérdést, hogy mi jobb: a köztársaság vagy a királyság? Meséje igy hangzik:

— Volt két kígyó. Az egyiknek sok feje volt, de csak egy farka, a másiknak egy feje volt, de több farka. Történt, hogy rettenetes fagyos, hideg idő keletkezett, mire a sokfejü kígyó valami szikla mögötti kis lyukon át be akart bújni eigy védett rejtekhelyre, de a sok fej mind másfelé kívánkozott és addig húzott egyik fej ebre, a másik arra, finnig a kígyó — megfagyott. Erre az egy fejű kígyó szépen be•foujit a lyukon és maga után vonszolta a sok farkát.

— Találjátok ki, — szólt Dzsingisz khán — melyik kígyó volt okosabb?

megszűntem neje lenni. Nem óhajtok önnel semmiféle közösséget. Nevét leteszem és lemondok önről örökre. Szivem ugyanis másé volt, akivel én most egyesülni akarok . . .”

E szóknál Ilonka hirtelen letette a uniat.

— Ilyet nem irok, — jelentette ki határozottan.

— De kell, — támadt rá Etelka. — A nyilatkozatnak ezt kell tartalmaznia.

— Nem irom le, — ismételte elszántan Ilonka. — Ha kívánják, lemondok Elemérről s belenyugszom a válásba, de magamat meg nem becstelenitem. Én tisztességes nő vagyok.

Etelka .villámló szemekkel nézett rá,

— Tehát nem engedelmeskedik?- — Ilyen formába'h nem. Inkább meghalok, de önmagamat meg nem gyalázom.

Etelka olyan ingerült lett, hogy kicsibe múlt, hogy szerencsétlen áldozatára nem vetette magát, Dinnyés azonban közbe lépett.

— Jöjjön csak nagyságos kisasszony, majd mondok valamit.

Félrevonta Etelkát, igy szólt hozzá halkan:

— így nem jutunk célhoz.

— Hisz maga ajánlotta, hogy ezt tegyük a nyilatkozatba.

— Igaz, igaz, de most átlátom, hogy igy nem boldogulunk vele. A levelet máskép kell megfogalmazni. Bízza csak rám a dolgot, majd én hamar készen leszek vele.

— Mit? Éli meghátráljak egy molnárleány elől?

— Az okosabb enged, — mondotta Dinnyés. — A nyilatkozat, ahogy majd én tollba mondom, szintén megteszi a hatást. És ez a fő. Mit nyernénk vele, ha képtelen követelésekkel huznók, halasztanók a dolgot? Elemér könnyen rátalálhatna s akkor aztán jaj lenne nekünk. Brr ... én már előre fázom, ha rágondolok.

— Végezzen hát vele, — vágta oda Etelka kur- i tán. Azután anélkül, hogy áldozatát még egy pilla- i natra is méltatta volna, távozott a szobából.

Dinnyés most az asztalhoz lépett, s igy szólt I Ilonkához:

— Mi ketten hamarább megértjük egymást, i Amit én diktálok, azt bátran megírhatja. Vegye hát | kezébe a tollat és Írja:

“Kedves Elemér!

Bármennyire szeretlek is, de átlátom, hogy mi i egymáséi nem lehetünk. Tudom, nagy hiba volt, hogy I hozzád mentem nőül s ezáltal magamra zúdítottam | egész atyafiságodat. Tudom, te szenvedsz ezáltal legtöbbet. Éppen azért lemondok rólad. Visszavonulok a béke kedvéért. Lemondok minden jogaimról s házasságunkat semmisnek tekintem. Ég veled, lágy boldogabb, mjnt ahogy én velem lehettél volna és I felejts el engem, aki nem vagyok hozzá váló.

Gyárfás Ilonka.”

Ilonka keze remegett, midőn mindezt papírra j tette, de azért mégis leírta. Dinnyés azt még egyszer átolvasta és rendben levőnek találta.

— így már jól van, — szólt. — Megtette a nagyságos kisasszony kívánságát s helyzete remélhetőleg javulni fog.

— Remélhetőleg? — kérdezte Ilonka megütközve. — Nem nyerem azonnal vissza szabadságomat?

— Oh, nem megy az olyan gyorsan, szép asszony. Különben is már éjszaka van, most úgy sem mehetne sehová sem. Holnap reggelig itt kell maradnia, majd akkor megtudja, mit határozott a nagyságos kisasszony.

— Hát még ezután fog határozni? — remegett Ilonka hangja.

— Megtettem amit kívánt s annak dacára sem akarja visszaadni szabadságomat? Ezt nem tűröm.

— Csak csendesen, szép asszonyka, — mondotta Dinnyés és kezével megérintette Ilonka vállát.

— Hozzám ne nyúljon! — tiltakozott Ilonka megbotránkozással.

— No, no. Hát mi rossz van ebben? Mi régi jó ismerősök vagyunk. Ép azért figyelmeztetem, viselje magát csendesen és ne ingerelje a nagyságos kisaszszonyt, mert különben semmiért se állok jót.

— Hát mit akarnak még velem?

— Egyelőre semmit. Az a fontos, hogy csendesen maradjon és várja be a nagyságos kisasszony elhatározását, mert most ő rendelkezik magácska fölött. Legyen tehát okos. A viszontlátásra holnap.

Mielőtt azonban távozott volna, egyet kacsintott Ilonkára s meg akarta csípni az arcát. Ilonka utálattal fordult el tőle.

— Távozzék! — kiáltotta undorral.

— Hehe, — vigyorgott Dinnyés. — Persze én már nagyon öreg vagyok magácskának, meg a szakállam is nagyon tüskés. Persze, persze, egy fiatal sima arc, meg egy selymes szakáll érintése sokkal kellemesebb, no de, mint mondani szokás, szükség esetében a vad körte is jó, ha más nincs.

Ilonka megvetéssel fordult el tőle s midőn kiment a vén lator, leborult az asztalra és keservesen zokogni kezdett.

Tehát hiába állította ki a lemondó nyilatkozatot. Ha Etelka szabadon bocsátaná is, akkor meg ez a vén bűnös tartaná őt fogva.

— Oh Istenem, — fohászkodott fel szorongó szívvel, — szabadíts ki e latrok barlangjából.

Dinnyés pedig a nagy értékű Írással egyenesen Etelkához sietett.

— Meg van! — kiáltotta diadalmasan. — Itt a nyilatkozat. Ezzel már csinálhatunk valamit.

Etelka elolvasta.

— Az én szövegem mégis jobb lett volna, — mondotta. — No de ebbe is belenyugszom. Ez is jobb a semminél. Mit csinál most a lisztes nagysága?

— Várja, hogy szabadon bocsássuk.

— No, persze, hogy aztán mindjárt a hatósághoz fusson és visszavonjon mindent, egyúttal erőszakoskodás miatt bepanaszoljon bennünket. Milyen okos őnagysága. Csakhogy nekünk is van ám eszünk.

— Nem hiszem, hogy ilyesmit gondolna, — jegyezte meg Dinnyés. — Szegényke, annyira le van sújtva, hogy úgyszólván nem is tud helyesen gondolkodni.

— Talán sajnálja őt?

— Oh, legkevésbbé sem. Sőt örülök, hogy kezembe került.

Etelka megértette Dinnyésnek ezt a megjegyzését.

— Semmi esetre sem fogjuk őt szabadon bocsátani, — mondotta. — Amint kezünkben lesz a másik okmány, akkor oda fog jutni, ahová szántuk.

— De mindenesetre várni fogunk egy-két napig, ugye, kisasszony?

— Egy-két nap úgyis rámegy, mig jelenlegi lakcímünket, anyámnak tudtára adom s a bizonyítvány onnét megérkezik. Amint az meglesz, rögtön hozzá látunk másik tervünk megvalósításához.

— Csak attól félek, — szólt elgondolkozva Dinynyés, — hogy az orvosi bizonyítvány egymaga nem lesz elegendő.

— Nos, — sietett Etelka a válasszal, — ezt könynyen meg lehet toldani valamivel. Most be lehet neki adni azt a bizonyos kotyvalékot. Elég megbízható személy-e ez az ön Rozáliája?

— Hogy megbizható-e? Én Istenem, az efajta népség egytől-egyik mind megbízhatatlan. De Rozáliát kivételesen valami bűne miatt kezemben tartom s most azt kell tennie, amit parancsolok neki.

— No hát akkor készíttesse el a bolonditó italt s adassa be neki.

— Majd csak néhány nap múlva, hehe, —- vigyorgott Dinnyés.

Ezalatt Rozália bement Ilonkához ágyat vetni neki, ami ugyan céltalannak látszott, mert Ilonka dúlt kedélyállapota miatt nem áhította az alvást. De legalább mellette lesz éjjel.

— Nemde, megengedi, hogy itt lehessek? — kérdezte.

— Sőt köszönettel veszem, — válaszolta Ilonka. — Félek, hogy az a vén bűnös vissza fog térni.

— Én is gyanítom ezt, — válaszolta Rozália. — Éppen azért nagyon óvakodni kell tőle. Vájjon megirta-e a nyilatkozatot?

— Meg, — bólintott fejével Ilonka. — És most már csak nem fognak itt tartani?

— Nem tudom, — vonta vállát Rozália. — Lorántffy kisasszony nem nyilatkozott erről.

— De hát mi szándéka van velem? — kérdezte Ilonka növekedő aggodalommal.

— Nem mondhatok semmit. Etelka kisasszony erről nem nyilatkozott. De fel lehet tételezni róla, miszerint gondja lesz rá, hogy az itt történtek napfényre ne jöhessenek.

— És hogy akarja ő ezt meggátolni?

— Nem tudom, nagysád. Engem egyáltalán nem avattak be céljaikba.

— Milyen minőségben van itt tehát?

— Azzal vagyok megbízva, hogy őrködjem kegyed fölött.

— Lássa Rozália, maga jól tudja, hogy ezek rosszat akarnak velem, miért tart tehát velünk? — mondotta csaknem könyörögve Ilonka.

— Jaj, lelkem nagysád, — fohászkodott fel Rozália. — Nem vagyok én ura szabad akaratomnak. Dinnyés hatalmában tart engem s kénytelen vagyok megtenni, amit nekem parancsol.

Ilonkában hirtelen egy gondolat villant meg.

— Látom, — szólt, — hogy maga jó indulattal van irányomban. Maga tehetne nekem egy jó szolgálatot.

— Talán értesítsem férjét?

— Nem őt, hanem szüléimét . . . azaz atyámat, Gyárfás Pétert a héthársi patakmalomban, ő ezért magát meg fogja jutalmazni.

Rozália fejét rázta.

— Nagysád, — mondotta szomorúan, — higyje

el, nagyon fáj, hogy kívánságát vissza kell utasitaíom. (Folytatjuk)