A Jó Pásztor, 1955. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1955-03-11 / 10. szám

a-lK OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Hegjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office ’36 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: jfy évre .............................. . $5.00 One Year .....................................$5.00 él évre ......................................$3.00 Half Year ...................................$3.00 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. LECSAPOTT A VILLÁM A TÁBORRA KOMMUNISTA India egyik köztársaságában, Andhrában, a mult héten parlamenti választás volt és politikai cso­da történt. Mindenki biztosra vette, hogy kommunis­ta kézre fog kerülni az állam kormányzata, mert a kommunista párt egész Indiában a második legerő­sebb párt és Andhrában* különösen erős. És mégis, írni történt? A 196 mandátumból mindössze 6-ot si­került a kommunistáknak meghódítani. Mint viílámsuj tóttá emberek, bénul tan, ijedten állják körül a veszett csata színhelyét az andhrai kommunisták, nem tudják megérteni, miért Szenved­tek ily csúfos vereséget. És fent, a fővárosban, New Delhiben, a nagyfejüek is mintegy megbabonázva tekintenek Andhra felé. Az lehetetlen, mondják . . . Biztosan csalás történt . . . Nem csalás történt, hanem másvalami. Az, hogy a Nehru miniszterelnök pártjához csatlakozott a vá­lasztási kampányban több ellenzéki csoport, csak az­ért, hogy együttes erővel elháríthassák a kommunis­ta veszedelmet. Megszivlelésre méltó leckét kapott a szabad vi­lág egy indiai köztársaságtól, amelynek nevét sem hallották még soha a legtöbben. A lecke egyszerű : összefogás a kommunista veszedelem ellen. k v fit:--■> : it:'Abf.'. : ' • ' 3»3888S8»«Í9»«88a8M Hosszú sorban álltak és várakoztak a tacheni civilek, hogy feljussanak az amerikai hajókra, melyek baj nélkül vitték őket Farmosára. 48-AS HONVÉD TÜZKERESZTSEGE Tóth Márton karcai az erdélyi havasokban AZ ÉLET ÖRÖMEI Az 5 éves Charley herceg, Anglia trónörököse, bizonyára ama gyerekek közé tartozik a világban, akik minden földi jóval el vannak látva. Ámde vi­szonylagos dolog, hogy mi a jó, mi az örömet okozó. Charley herceg részére például rendkívüli él­mény volt, hogy félórán át utazhatott a londoni föld­alatti villamoson. Ő maga válthatta meg a jegyét és “senki sem ismerte fel a királyi sarjat. Nagy boldog­ság! Felvillanyozó szórakozás! Charleynek megígér­ték, hogy ha jól viseli magát, legközelebbi születés­napján is része lesz benne. A közönség londoni polgárok millióinak min­dennapos örömük — és kétes örömük — a földalat­tin való utazás. Dehát Vilmos császár például szóra­koztatónak találta a favágást, amit a favágók nem találnak annak! Churchillnek öröm a ikőimüveskedés, ami szintén nem könnyű munka. Mind a ketten azért találtak örömet a nehéz munkában, mert kivételként csinálják és a ritkaság varázsa okoz örömet, Charley herceg nagyszerű szórakozása a londo­ni földalattin ismét figyelmeztet bennünket arra, hogy pénz, hatalom és egyéb kívánatos tények nem szükségszerű kellékei az örömöknek. Lám a föld­alatti villamoson utazni legalább annyi öröm lehet, mint aranyozott királyi hintóbán utazni. Fogadni mernék, hogy Charley több örömét találná, ha a lon­doni utcagyerekekkel játszhatna, minthogy a Bu­ckingham palota parkjában, nevelők fürkésző tekin­tete alatt, játszik. Minden viszonylagos és ha van ta­nulság ebből, csak annyi, hogy elégedjünk meg az­zal, ami van — mások talán irigylik tőlünk. Elmentek már mind, a 48-as honvédek, a nagy idők tanúi, ahogyan a hálás nemzet dé­­delgő szóval nevezte őket. Csak a hírük maradt az utó­korra és emlékezéseik, ami­ket időnként a magyarorszá­gi újságok közöltek. Nem úgy volt akkor, mint később Ferenc József idejé­ben, hogy elvitték a legények elejét. Nem kellett 48-ban el­vinni a legényeket, maguk is mentek Kossuth Lajos hivó szavára, és mentek nemcsak legények, hanem fiuk is, rövid nadrágos iskolásfiuk is — köztük ez a Tóth Márton is, aki kevéssel halála előtt — (mint nyugalmazott magyar királyi államvasuti főmérnök — igy mondta el korán meg­indult katonai karrierjének az első élményeit: Mindnyájunknak el kell menni! A debreceni kollégiumba jártunk, amikor a szabadság­ra hivó szózat hozzánk is el­hallatszott. Én még kis diák voltam s Bereczky Sándor ne­vű osztálytársammal szomor­­kodva néztük, amint a nagy diákok tüztől kihevíilt arccal jöttek ki a sorozóbizottság he­lyiségéből, mellükön nemzeti­­szinü kokárdákkal, dalolva, vígan, mivelhogy honvédekké lettek. Sándor barátommal én is befurakodtam a sorozóbi­zottság elé, ahol mindketten kijelentettük, hogy honvédek akarunk lenni. Az urak moso­lyogtak, de hogy is ne, hiszen olyan csöpp emberkék vol­tunk, de nem akarták elron­tani a kedvünket és odaállí­tottak a katona-mérték alá, melyet bizony alaposan le kel­lett ereszteni, hogy a fejün­ket elérje. Hogy megnyugtas­sanak, azzal akartak elbocsá­tani bennünket, hogy nem üt­jük meg a mértéket. Szomor­­kodva álltunk a sarokba, aho­va nagy kovás fegyverek vol­tak támasztva. Amint igy áll­tunk, hozzánk jött Tóth Mi­hály nagytiszteletti ur, deb­receni református pap, aki minket a kollégiumban is ta­nított és igy szólt: — No gyerekek, mit búsul­tok? Nem lehet ám mindenki honvéd. A katonáknak erő kell. Lássátok, milyen nehéz fegyvert kell nekik cipelniök. Ezzel rámutatott a sarokba támogatott hatalmas kovás­­puakákni^ii, hogy bebizo­nyítsuk alóságunkat, mintegy közös gondolattól ösztökélve, Sándor barátom­mal egy-egy fegyvert a csövé­nél kézbekaptunk és kinyitot­tuk a levegőbe. Igaz, hogy szemre tökmag gyerekek vol­tunk, de erő, az volt bennünk. Mikor igy kifeszitetj; karral kinyújtottuk a nehéz vasfegy­vereket, a bizottság hüledezve nézett bennünket. Tóth Mi-JÁTÉK A TŰZZEL A Jó Pásztor Verses Krónikája TALPRA MAGYAR! Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ A tőzsdén már évek óta felfelé mennek az árak. A legtöbb részvény értéke megnőtt. Egyesek, a sze­rencsések és ügyesek, vagyont kerestek az árkülön­bözeten. Az időnkinti hirtelen visszaeséseiken mások vesztettek. Rendszerint a kisemberek, a jóhiszemü­­ek égették meg a kezüket. ' Az elmúlt hat év alatt a részvények értéke meg­duplázódott. Ezeknek a részvényeknek a birtokosai, papiron^ legalábbis, gazdag emberek. De a kormányt aggasztja a fokozatos “boom”, ami az inflációs spe­kuláció ismertető jele. A tőzsde, ezt Amerika népe egyszer már meg­tanulta a saját kárán, nemcsak felfelé, de lefelé is tud haladni, hogy ne mondjuk — zuhanni. Aki a tűz­zel játszik, az megégeti a kezét. A túlzott részvény­árak javarésze indokolatlan. Ha a jelenlegi fellen­dülés csak egy kissé is lelassul, ha a közönség vásárló kedve és ereje megcsappant, a részvény ár-buboré­kok szétpattannak majd, akár a szappanbuborék és keservesen adja majd meg az árát ennek — a kis spekuláns, aki iszorgos munka helyett gyorsan akart meggazdagodni. Tarismk-kjvetel A kongresszusi mérlegen két tétel volt: a honatyák fi­zetésemelése és a kisemberek adóenyhitése. Eredmény: Megszavazták maguknak az 50 százalékos fizetésemelést, minek folytán ezentúl 15,000 dollár helyett 22,500 dollár desz a fizetésük attól a perc­től fogva, amikor Eisenhower elnök a törvényt aláírta. «Leszavazták azt a demokra­ta j avaslatot, hogy minden adófizetőnek és családtagjai­nak adójából 20 dollárt elen­gedjenek. Ilyen nagymértékű adóleszállitás — két billió dol­lár — ez évben lehetetlenség, miután a múlt évben a nagy­­vállalatoknak és a részvénye­seknek hét billió dollár adót engedtek el a republikánusok. Éledjen fel újra a hunyó zsarátnok, lobogjatok újra márciusi lángok. Hív a Talpra Magyar múltak távolából s két számjegy: 48! — lelkűnkbe világok A szent hivó szavak szivünkbe peregnek, mint titkos fáklyái a magyar lelkeknek. Ur a magyar felett ne legyen az orosz, mely most magyar földön dölyfösen táboroz. Lehull majd a bilincs, lepattog majd a zár s háromszinbe borul majd a magyar határ. Addig áll majd a harc, mig harcunk megnyerjük, * a szabadság zászlót magasra emeljük! Véres lesz bár a hó és véres az avar: talpra állunk, ha majd biv a Talpra Magyar! Ezt zengik titokban már a hegedűsök; ezt álmodják titkon sírjukban az ősök. Elhervad a levél ,sárga lesz a zöldből, de ha jön a tavasz, majd újra kizöldül. Hervad most a magyar és a magyar élet, de a nagy tavaszra majd újra feléled. Ezer éves nemzet, ezer éves ország: nem lehet, hogy létét végleg elkobozzák. Hiába forr otthon a nagy vörös katlan: voltunk, vagyunk, leszünk: népünk halhatatlan! Sikolt a rablétek, szól a Talpra Magyar, s esküvésre lendül rabláncain a kar: “Jöjjön bár száz halál, megvédjük hazánkat, s nem ég majd arcunkon moszkvai gyalázat. Harmatozhat vérünk s fájó könny a pillán: úgy lobog majd lelkünk, mint csúcson a villám. S vélünk együtt lobog, mint lángja a vágynak dicső lobogója fogadott hazánknak.” Bár a magyar most még sarlóvégen vérzik: szabadsága lassan majd kalászba érik. Verhetik a nm^yart szijjbéklyóba, vasba: Márciusnak szárnyán lendül a magasba! hály nagytiszteletü ur meg­­ölelt bennünket, odavezetett a ( sorozóbizottság elé s igy kiál- i tott fel: — Uraim, bár százezer ily j katonája volna még a hazá-! i nak! J Be is soroztak aztán ben­­nünkeTrögtön. Én Damjanich ] alá a 10-ik honvédzászlóaljhoz §] kerültem. Pár nap múlva már kemény 1 csatatüzben voltunk Giskánál, ahol a rácok megrohantak ( bennünket. Még ekkor fegy- ] verünk se volt mindegyikünk- j nek, ha volt is, azon se volt , szurony, töltés meg csak min­den harmadik-negyedik em- ^ bérnél akadt. Nem sokat teke- r tornáztunk tehát, hanem mi- j kor a “szuronyt szegezz” pa- .i rancsszó felhangzott, nem j néztük van-e, nincs-e, szurony > a fegyvereinken, hanem uccu 1 neki, íitöttük-vágtuk a ráco- ( kát, ott ahol értük. Szét is j vertük őket egy-kettőre. Itt \ történt velem, hogy a csata • előtt egy Dienes Károly nevű j földim, egy özvegyasszonynak { fia a nyakamba borult és azt mondta: — Kedves testvér, én ér- ] zem, hogy meghalok ebben a csatában. Mondd meg majd ; édesanyámnak, hogy becsli- j lettel láttál meghalni. 0 Ekkor a nyakamba borult , és elbúcsúzott. Én vigasztal­tam, hogy bolondság, rossz ( sejtelem az egész, de hiába. Igaza is lett a szegény fiú­nak. Ott lőtték le az ágyúja mellett, úgy találtam a lafet­­tára borulva, halva. Később, mikor Bem táborá­ba kerültem, pár századma­­gammal azt a föladatot kap­tuk, hogy verjük föl Janku tá­borát a havasoík között és esetleg őt magát is fogjuk el. Borzasztó küzdelmeket áll­tunk. ki az embernemlakta ir­datlan havasi rengetegek kö­zött. Az oláh falukban, melye­ket útba ejtettünk, minden élelmet kipusztitottak elő­lünk. Szörnyű menetelés volt ez! Legjobb baj társaink elmara­doztak a csapattól és nem volt szivünk, hogy a tovább me­nésre ösztökéljük őket, pedig az elmaradás egyet jelentett a halállal. Aki a kimerültség | miatt elmaradt, leült a fagyos földre pihenni és vagy ott fa­gyott meg, vagy az oláhok vagdosták darabokra. Itt ta­pasztaltam, pű az, mikor az ember alva is tud menni. Néha egy-egy negyedórára megpihent csapatunk és ek­kor valósággal lferogytunk a hóra aludni. Az őrök, hogy el ne aludjanak vagy meg ne fagyjanak, körülszaladgáltak bennünket. Mikor az indulás­ra hivó parancs felhangzott, sokat bizony hiába költöget­­tek. Felébreszthetetlen álom­ban hevertek a fagyos havon s ha egy pillanatra fel is pil­lantottak az ébresztésekre, egy kézlegyintéssel jelezték, hogy hagyják őket békében, mindegy, akárhol jön a halál. Pergett a dob, mennünk kel­lett s mikor fölértünk valami magas, jégboritotta hegycsú­cson, visszanéztünk az elha­gyót táborhelyre, ahol az ott maradt alvó baj társaink teke-KANADAI ÚTTÖRŐK lészlet Izsák Gyula öregkanadai iró “Samaritánus” cimü nemrég megjelent könyvéből Itt most már csak az volt, Fogy meg kell találni zt az embert, aki akkor a féliter pálinkát vette, ipám addig nyomozott, míg megtalálta. A báró bé­­esei közül való volt. Apám szembesítette az aszta­lsai, mindent úgy mondottak, ahogy elébb. Apám legmagyarázta nekik, hogy ettől el ne térjenek, lert akikor nagy baj lesz. Mikor a törvény volt, igy gyik tanú sarokba szorította a másikat. S bár P. Jó­séi ügyvédet fogadott ás tagadott végig, elítélték léhány hónapi fogházra és a költségek megfizető­ére. Rámnézve ebből a tragédiából nagy baj hárult, mit nem is tudtam megúszni. Ugyanis P. József fe­­esége a Zsuzsika anyjával testvér volt. Mivel jobb isaládok voltak, nagyon szégyelték, azt pedig tud­­ák, hogy apám hajtotta fel az egész ügyet. így Zsu­­:sika apja is megüzente az ultimátumot: “A történ­ek után az Izsák-fiunak kuss a portámról ...” Már elfele jöttem a faluból, mikor P. József ínyja elhivatott és azt mondta nekem, hogy az ő fia irtatlanul szenvedett, nem tette azt. “Mondd meg ipádnak, hogy kár volt ezt csinálni egy rokonnal . . .” Hogy ki volt az igazi tettes és miért tette, soha íem tudódott ki. Soha nem csináltam belőle lelkiisfneretbeli kór­­lést. Hogy később miért nem léptem levelezésbe Zsuzsikával? A gyerekszerelem eltörlődött a szivem­ül, más vágyaknak adva helyet. Ötven esztendő telt d, hogy álmomban is megjelent. Szép volt, mint ré­­ren, de szomorú, azt mondta nékem, hogy: “Miért, íem írtál te levelet nekem, hiszen tudtad, hogy csak éged szeretlek ...” Álom esős idő, mondja a példa­­izó. Akartam Írni, hogy érdeklődjek, hátha akkor iáit meg, vagy valami történt vele? Tudomásomra ütött, hogy arra helyre, ahol ő él, már nem lehet le­helet küldeni, mert a vasfüggöny mögött van. Előző­­eg már hallottam, hogy Zsuzsika férjhez ment, jó­­nódu fiú vette el, de családi élete nem volt boldog, i férje rabja lett az alkoholnak, amely sokszor olyan íagy rombolást csinál a családi boldogságban. Miután rokonaim és barátaim nagyrésze kiván­­l'OTolt Kanadába, anyámmal sikerült rávenni apá­­nat, hogy vándoroljunk ki mi is, ami időszerű is lett, nert apám is barátai révén évről-évre jobban hódolt íz alkoholizmusnak. Miután rávette magát apáin a kivándorlásra, el­­nentünk, hogy mi is megváltsuk az útlevelet. A jegy­ző és a biró azzal fogadott bennünket, hogy, sajnál­­ák, de a méltóságos Hadara Viktor főispán ur meg­­iltotta családoknak a .kivándorlást Bereg vármegyé­ül. Ez teljesen lesújtott bennünket. Az volt a s'ze­­encsénk, hogy mind a biró, mind a jegyző ötletes smberek voltak, apámnak jóbarátai. Azt mondja a egyző: “No nem baj, ha mindenáron menni akar­lak, megcsináljuk másképpen, úgy, mintha a család­ipa kint volna már Amerikában és a család megyen itana, ami az apát illeti, neki meg kerítünk valahol ügy útlevelet”. Úgy is lett, én, anyám és két nővérem jöttünk endes, törvényes útlevéllel. Apám pedig kerített va­­ahol egy eladó útlevelet. Apámat nagyon szerették a faluban, különösen i zsellér emberek. Sokat fuvaroztunk nekik ingyen, gy bucsuzásunk valóságos diszmenet volt az állo­­násig. Anyám az összes vagyonúnkat egy zacskóba i nyakába, kötötte, nehogy valami érje az utón. Ham Durgba beváltottuk, szomorúan néztük, hogy a so!; ;zép pénzünkért alig adtak 800 kanadai dollárt. Utazásunk nem volt éppen kellemetlen, a Ham­burg-Amerika öreg hajóján, Armenia volt a neve. Az utasok között-sokan voltak magyarok, mi a fiata­lok hamar megbarátkoztuk, a tizenhárom napos ten­geri utazási nagyon hosszú volt az asszonyoknak, mindig kérdezgették, hogy mikor érünk már partot? Csak apáim volt az, aki a humoros oldaláról fogta fel a dolgot : “Ne beszéljetek, ha megfizettük azt a sok pénzt, hát hadd vigyenek még egy darabig ...” Per­sze ez nem volt vigasztalás az asszonyoknak. Végre április végén kikötöttünk Halifaxban, ott vonatra szállva mindenkinek megjött a hangulata, tervezgetésekkel telt el a vasúti utazás. Kapóra jött, hogy egy telepítési ügynök elénk utazott — Rajcs Zoltán akkor .telepitette a magyarokat Wakaw, Sas­­katchewanba. Ő aztán sok mindent megmagyará­zott, amit még addig nem értettünk. Ottawába egy szekér ingyen kenyeret kaptunk, akikor mondotta az apám, hogy: “Micsoda ország ez, ahol a kenyeret in­gyen adják ...” Rajcs szerette volna, hogy vele menjünk. Azt mondotta, hogy ilyen okos fiúnak, mint én vagyok, sok hasznát venné. De mi csak a rokonokhoz siet­tünk, igy Winnipegen elváltunk. Egy csapat magyar jött Whitewoodra, a másik ment Rajccsal Észak­nyugatra. Valahol a Saskatchewan River partján te­lepedtek le. Mi is csak egy pár napot töltöttünk Whitewood­­on,. —- mentünk délre kocsival —, a rokonok értünk jöttek. A TELEPÜLÉS NEHÉZSÉGEI “Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a föl­det, A föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta.” így kezdi Mózes a teremtésről Írott könyvet a Bibliá­ban. Én akkor kezdtem ezt átérezni, mikor Békevár­ra megérkeztünk. Sehol semmi, csak a nagy puszta­ság. Négy kis bogárhátu ház, földdel befedve. Négy magyar családnak családi tűzhelye füstölgőit, a ház­tetőn kidugott kályhacsövekből. Az apám meg is kérdezte, hogy nem ázik át ez a gyepfedél? Az volt rá a felelet, hogy nem tudják, mert mióta megcsinál­ták, azóta nem volt eső. Késő ősszel építették. (Folytatjuk) te pontoknak látszottak az órajárásnyi mess zeségből, amint szerteszét bevertek a széles hómezőn s láttuk azt is. amint a csavargó farkasok kullogtak feléjük és fölöttük s varjuk fekete felhői kava­rogtak . . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom