A Jó Pásztor, 1954. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1954-11-05 / 45. szám

8 IK OLDAL A JO PÁSZTÓ» (THE GOOD SHEPHERD; __________Founder; B. T. TÁRKÁNY alapította ílegjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 od ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: ■gy évre ............................. . $5.00 One Year .................................$5.00 el évre ....................................$3.00 Half Year .................................$3.00 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879'. NEM VAS, HANEM HEIKO A kommunistáknál mindennap bizonytalan a holnap. Az elv, amelyet a régi rómaiaktól tulajdoní­tottak el, igy szól: “Ma nekem, holnap neked”. Ma Pálfy, holnap Rajk. Tegnapelőtt Vas, holnapután Gerő ... Pál évvel ezelőtt meglehetős feltűnést keltett, hogy Vas Zoltánt, a magyarországi szovjetkormány gazdasági diktátorát, leemelték magas trónjáról és Komlóba száműzték, ahol mint kis helyi bányaigaz­gató morzsolta napjait és várta a holnapot, azt a bi­zonyos holnapot, amikor az ő vetélytársát, Gerő Er­nőt fogják trónjától megfosztani és egy faluba vagy a másvilágra száműzni. Most arról jön hir Budapestről, hogy Vas álma nyilvánvalóan megvalósulás előtt áll. Megengedték neki, hogy a Szaibad Nép cimü izvesztijában támadó cikket írjon Gerő Ernő miniszter ellen. Mit hány a Vas a Gerő szemére?Azt, amit mi itt százszor is szemükre hánytunk mindekettőjük­­nek és mind a többi magyarországi orosz bérencek­nek : azt, hogy annak a szerencsétlen mezőgazdasági országnak erőszakos iparosítása bűn volt a magyar nép ellen. Nem lehet egy mezőgazdasági országban a mezőgazdaságot fojtogatni, a parasztokat a városi bányákba és gyárakba terelni és az orosz vörös had­sereg részére “normatulteljesitésre” hajszolni és eközben teljesen megfeledkezni arról, hogy a nép­nek lakás’ élelem, ruházat, fűtés, világítás és talán még némi kényelem és szórakozás is kell. Nagyzási mánia volt az — irta Vas Zoltán —, hogy a magyar parasztországot a vas és acél országává akarták át­alakítani. Igaza van Vas Zoltánnak, mégsem érdemel di­cséretet. Először is azért nem, mert az a nagyzási má­nia, a szovjet vak kiszolgálása a magyar nép jólété­nek rovására, egyebek közt az ő mániája volt. Má­sodszor azért, mert nem is igaz, hogy ő most rájött volna arra, hogy az az erőltetett iparosítás a nép ár­talmára volt. Az igazság az, hogy Sztálin halála (vág meggyilkolása) után Oroszország uj urai nem érezték magukat eléggé erőseknek, hogy egy kétszáz milliós elégedetlen népet kormányozni, terrorizálni tudjanak; ezért elhatározták, hogy ezentúl több gon­dot fognak fordítani szükségleti cikkek termelésére, a nehézipar rovására. Amit Moszkva helyesnek ta­lál, azt azon nyomban helyesnek kell, hogy találják a csatlósok is. Moszkva szavát mindig Szabadon le­het hallatni Rabmagyarországon. Moszkva szavát hallatja Vas Zoltán. Ennyi az egész jelentősége an­nak, hogy a Szabad Nép hasábjain Vas Zoltán “neki­mehet” Gerő Ernőnek. AMERIKA ÉS A KIRÁLYOM Amerikához nem illenek a királyok — jegyezte meg egyszer Mark Twain, amikor arról volt szó, hogy az angol király látogatóba jön. Mark Twain ide­je óta sok királyi személy tett látogatást Ameriká­ban és az ország népe szívélyesen fogadta őket. Ez abból az alkalomból jut eszünkbe, hogy Erzsébet, az angol nyakirályné, látogatóban van a világ legna­gyobb demokratikus köztársaságában. Történelmi tapasztalat bizonyította be, hogy a köztársasági államforma egymagában véve nem biz­tosítéka a demokráciának és a királyság nem hátrá­nya. A szovjet is köztársaság és bizonyára nem te­kinthető demokratikusnak. Másrészt olyan királysá­gok, mint Anglia, Svédország, Norvégia, Dánia a de­mokrácia úttörői voltak. A királysággal együtt változtak a királyok. A királyok ma már “emberek” és .elvetettek maguktól fenséges külsőségeket. Még a japán császár is le­mondott arról, hogy “isteni származású”, s azóta ta­lán kevesebben rettegik, de többen szeretik. Az angol királyi ház az elsők között volt, amely felismerte a változó idők változó hangulatát. Az an­gol uralkodók mindenkor rendkívül népszerűek vol­tak a lakosság sorában és még a szocialisták sem tettek kísérletet, hogy az államformát köztársasági­ra alakítsák át. Erzsébet anyakirálynő szeretetreméltó szemé­lyiség, magabiztos és vonzó, kellemes modorral és nyíltsággal. Semmi nehézsége sincs, hogy “a néppel” érintkezzék. Minden jel szerint szive és esze van. Megállná a helyét, mint egyszerű ember is — jegyez­te meg róla sajátos dicsérettel egy újságíró. És ez az oka annak, hogy az angol anyakirályné Amerikában is szívesen látott vendég. KATONAI ÉSZ Atyafi: Igazán nem értöm, hogy minek is tanítják a rek­­rutákat egy lábon állani? Második atyafi: Szamár kend, mondok, hát azért ta­nítják, hogy ha a háborúban az egyik lábukat ellövik, tud­janak a másikon állani. | * A hősszerelmes párviadala Irta: GERGELY ZSIGMOND A színész rendszerint vidám, jókedvű fickó, — könnyelmű cigány, aki tekintélyt alig is­mer el s életbevágó fontos do­logra is fittyet hány. A lelke fogékonyabb, mint más józan emberé. Ritkán gyűlöl, de akkor na­gyon gyűlöl; gyakran szeret, de akkor szive-lelke minden füzével szeret. Ennek a két jellemző tulaj­donságnak értékét csak az csökkenti kissé, hogy mind a kettőben kevés az állhatatos­ság. A legböszebb gyűlöletet is elosztja egy jó szerep, vagy egy nem remélt előleg (hisz rendszerint a direktorát gyű­löli az ember) — s a legforróbb szerelem is szétfoszlik, mint a köd, ha a kiábrándulás leg­csekélyebb szellőcskéje legyin­­ti is csak meg. (De hiszen örökké mi tarthat e földön?) E többé kevésbbé idegrázó kis esemény, amelyet elmon­dandó vagyok, felöleli az emlí­tett nagy emberi érzéseket, de élénken mutatja egyúttal azt is, hogy a féktelen szerelem s gyülölség milyen vérengző vadállattá alakíthatja át még a leggyöngébb embert is. A szelíd ember, akinek szen­vedélyek korbácsolta lelki hul­lámzását festeni akarom, Barkó Elemér volt, Peterdy Sándor délvidéki direktor sú­gója. 1894 február 2-án déli 12- órakor megérkezett Lúgosra Kásztor Jánosékhoz atyafisá­­gos látogatóba az asszony hu­­gocskája, a kis Tokos Lidia, más néven; a kis Ligeti. (Itt kell megjegyezni, hogy Lídia szininövendék volt s a legfito­­sabb orrocska, meg a leghami­sabb két fekete szem tulajdo­nosa.) Délután 5 órakor Barkó Ele­mér megpillantotta őt az ud­varon s az elragadtatás leg­őszintébb hangján szólt oda Vojnies Bélához: — Ennél szebb leányt nem­csak a délvidéki, de az észak­magyarországi szinikerületben se-m láttam. (Itt kell megjegyezni, hogy Barkó és Vojnies lakótársak voltak s történetesen ugyan­abban a házban laktak, ahol Kásztorék.) Másnap Barkó Elemér ha­lálosan beleszeretett Lídiába s elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kicsikarja a vi­­szontszerelmet. 4- én, a kicsikarás módján törte a fejét. 5- én és 6-án verset kompo­nált. 7-én a megkomponált verset szép piros tintával lemásolta egy árkus miniszterpapiros mind a négy oldalára. Ugyan e napon még át is nyújtotta azt, amit Lídia roppant megil­­letődéssel fogadott s a melyen nővérével együtt az ágyban még éjfél után 3 órakor is kacagott Azonban ugyancsak e nap feledte a vers fogalmazványát Barkó barátunk nagy izgalmá­ban az asztalán, amelyet is ott lakótársa, Vojnies megta­lált. S aki ismeri Vojnies ter­mészetét, az nem is csodálko­zik rajta, hogy attól fogva a színháznál nem szakadt vége a felolvasásoknak. A színészeknek, a kardalo­soknak, még a diszitőknek is felolvasta együttesen és kü­­lön-külön a rosszmájú Vojnies a versét. Másnap, harmadnap már nem szólhatott Barkó senkihez hogy az ne az ő fabrikálta vers idézetével válaszolt vol­na. Elemér szent érzelmei ki­­csufoltattak s ő közönséges operett figurává sülyedt le. Rögtön átlátta, hogy ezt szerelmes ember el nem tűr­heti és a veszendő tekintélyt csak fegyverrel, ha kell, vére hullásával szerezheti csak visz­­sza. Fel is szólitotta rögtön Sol­­már Gyula és Lepényi Elemér barátait, hogy intézzék el az ügyet a lovagiasság jegyében s emeljék őt vissza a hőssze­­relmesi magaslatra. Persze.JjAjj^rre Vojnies is felelt, megnevezvén illő mó­don megbízottait Kiss József és Kásztor János személyében. A négy segéd aztán összeült és megállapodott a párbajra nézve. Minthogy pedig békés, jámbor ember vala valameny­­nyi, aki felebarátja vesztét nem kívánta, elhatároztatott, hogy nem kard, hanem pisz­toly legyen a fegyver s abba a puskaport finom, fosztott lud-3 tollal kell lefojtani, — hadd legyen legalább komoly képe a dolognak. (A viharágyu nem szólhat ugyanis nagyobbat, mint egy ilyen pihével megtöltött pisz­toly.) Hogy azután a heccben más is gyönyörködjék, meginvitál­ták másnapra a csatatérre fél Lugos városát. Beavattak a ti­tokba minden élőt, még a di­rektort, de még magát Vojni­­esot is, csak épp szegény Bar­kónak nem szólt a dologról egy teremtett lélek se. Bajos vol­na lefesteni hogy érezte ma­gát Barkó az utolsó este. Először is a direktor kereste fel s tüzetesen megmagyaráz­ta neki, hogy férfiúi méltósá­gának milyen magas fokára hágott fel, — tiz forint előle­get kért. (Legalább fél óráig kellett kapacitálni e kőszívű embert, amíg kötélnek állt.) Azután hazament s gyűlölt el­lenfele ágya mellől átcipelte a magáét a közös szoba túlsó sarkába. Ezzel pedig hiába­való munkát végzett voltaké­­pen, mert úgy sem feküdt le szegény egész éjszaka. Ré­szint végrendelkezett, részint búcsúlevelet irt Lídiának, ré­szint remegett, részint még ti­tokban bámulta Vojnies hideg­vérét, hogy ily véres esemény előtt oly nyugodtan tud hor­­tyogni. Mire reggel érte jöt­tek kocsival a segédek, való­sággal félholt volt a félelem­től. Rettenetes komolyan és vér­­fagyasztóan estek meg az elő­készületek. Először is a 30 lé­pés távolságot 15 lépésre redu­­kálták a sűrű ködnek miatta (persze, hogy a nézők is kö­zelebb vonultak), aztán felszó­­litották a feleket a kibékülés­re. Az egyik harsogta, másik suttogta a “nem”-et. Azután Kásztor, a vezetőse­géd, könnyes szemmel tartott a gyülölködőkhoz egy bucsu­­beszdet a társulat nevében, — j mert hisz’ az emberi élet véges és ki tudhatja előre a jövőt? Azután felállították őket. j Az ég csodás hatalma ember­­feletti erőt öntött Barkó láb­ikráiba, hogy azok össze nem nyekkentek, mint a százeszten­dős olló. Halotti csend, — feszült vá­rakozás ! A vezényszó elhangzik: — Tűz! Barkó elsüti a pisztolyt, — csütörtököt mondott. Utána Vojnies durrant ja el, — az övé elsült. A közelállók elszédültek, a lovak megvadultak, a hegyek megremegtek, — olyan na­gyot szólott. Egy vadállati ordítás har­sán fel s mire a füst eloszlik — ott fetreng szegény Barkó a nyirkos fűben, ég felé ka­pálózva. — Megsebesültem! Megöl­tek ! Végem van! Itt a halál! — ordítja, ahogy a torkán csak kifér. A pajkos nézőkben, segédek­ben, ellenfélben megfagyott a vér. — Szent Isten, csak nem történt valami szerencsétlen­ség? Talán mégis volt a pisz­tolynak magja? Hisz’ a fegy­ver gonosz portéka! Húszán is térdeltek körülöt­te egy pillanat alatt, — ré­mülten keresik a sebet, — de csak nem találják. — Meghaltam, megöltek !! — ordít Barkó egyre torka­­szakadtából. Újra megvizsgálják, — sem­mi. Magyarázák neki. hogy ku­tyabaja, nincs seb, képzelődik, az ijedtség verte csak le, — de ő megmarad konokul amel­lett, hogy vége van. Szerencsére Breiernél, a színház orvosánál volt egy üveg pálinka. Ezt egyszerre beleöntötték. Akkor eszmélt csak fel s kezdte lassan-las­­san hinni, hogy talán mégis csak életben maradt valahogy. Hanem párbajt azóta se ví­vott többet! BIRÓVÁLASZTÁS bótrágyon Részlet Izsák Gyula “Samarifánus” cimü korrajzából (Folytatás) Mint gyerek fültanuja voltam az utcán, midőn aiTÓl beszélgettek, hogy ez és ez nem megy már Ame­rikába, mert eladta az útlevelét. Erre megszólalt Jós­ka bátyám, aki nagyon értette a szót, ha figurázni kellett: “Ugyan ki vette meg, ki hasonlít ő hozzá? Hacsak az a falusi kanálvájó cigány nem!” Szabó János idejében még nem ismerték Ame­rikát, csak a hire volt, hőgy van egy ország a tengere­ken túl, ahol sok pénzt lehet keresni, mivel annak az országnak a pénze olyan, hogy egyért két és felet adnak, tudniillik egy dollárért két és fél forintot. Nehezen azt is kikutatták, hogyan lehet oda el­jutni. Vannak olyan ügynökök, akik pénzért elkalau­zolják az embert. Ezek az ügynökök titokban össze­szednek tiz-tizenöt embert és mint vasüti vagy gyári munkásokat rendesen tehervonatokon elviszik egé­szen a vízig, — a tengerig. Hogy miként csempészik át egyes országoknak a határain, az az ő titkuk. Ha valaki azt kérdezte, hogy miért kell az embereknek igy szökve, bújva menni, arra is megadta a nép a fe­leletet: “Azért, mert az urak nem akarják, hogy a munkások Amerikába menjenek, mert ha minden munkás kimegyen, akkor majd nekik kell dolgozni”. Körülbelül ilyen volt a nép hangulata abban az idő­ben . . . No, de hogy el ne térjünk a tárgytól, Szabó Já­nos tényleg kijutott Amerikába, a dollárok hazájá­ba. Hogy az utón milyen viszontagságokon mentek keresztül, hogy az útban hányszor kellett átszállni, felülni, egy darabot gyalog menni éjjel, korcsmákba hálogatni, azt ő elmesélte annakidején. Szerencse volt, hogy többen mentek, a magyar embert pedig még a bajban sem hagyja el a jó humora. Tény az, hogy mire Hamburgba eljutottak, kiürült a hazai ta­risznya. A másik szerencse az volt, hogy a vezető nagyon jól értette a mesterségét, — nem hiába abból élt, — tudta biztatni az utasait, s mikor elindultak, kioktatta őket: “Emberek, ne álljanak szóba senki­vel. Csak a csendőröket kell kerüini”. Mindenik em­bernél volt nagy zajda és egy lapát is, amit aztán az utón elhánytak. Mikor igy kivergődtek Magyaror­szágból, a vezetőnek is jobb kedve lett, szinte büsz­kén mondotta: “Kibántunk a kakastollasokkal”. Ausztriában már jobban haladtak. — “No em­berek, még egy nap vigyázni kell, de ha bejutunk Né­metországba, ott már otthon leszünk ...” Elszánt emberek voltak ezek az első kivándor­lók, sok mindenre el voltak készülve, csak egyre nem; hogy olyan nagy ez az Amerika. Soknak már ideát jutott eszébe az a magyar mondás: “Elindul­tam noha, de nem tudom hova”. Az volt a szerencsé­jük, hogy mindenkinek volt valami címe, amit ott­hon beszerzett. Ha más nem, hát egy régi, használt boríték, amit az illető valahonnan, sokszor a harma­dik vármegyéből szerzett be azzal az utasítással, hogy egyik rokonának az ismerőse adta, aki sok dol­lárt hazaküldött már. Leginkább a pennsylvániai széntelepeken szed­ték össze magukat az akkori magyar bevándorlók, bányászok lettek. Ami nem volt könnyű nekik, au akkori primitiv eszközökkel a kezdetleges bánya fe­nekén dolgozni. Akkor még hire sem volt a villany­nyal felszerelt modern bányáknak, nyitott égő kanóc világánál, kézifuróval, kézicsákánnyal csinálták a lyukat a puskapornak, de azért ment minden fenn­akadás nélkül. Megtanulták, hogy kell a kanócot, a puskaport kezelni. Szerencsétlenség volt elég. Ha kő szakadt rá va­lakire, vagy gázrobbanás történt valahol, eltemették és elfeledték a halottakat, de a szénbányászat ment tovább. Néha még maguk is csináltak maguk között szerencsétlenséget. Erre vonatkozólag el tudok mon­dani egy esetet. Mint említettem, primitiv eszgözökkel ment a szénbányászat, a bányászok közösen vették a puska­port is. Egy alkalommal Wintondale bányászközség­ben igy vettek a magyar bányászok egy bushel pus­kaport. Hogy ezt elmérjék, felmentek a burdosház emeletére. Mikor megosztoztak rajta, egy kis söp­redék puskapor ott maradt a padlón. Egynek az a bolond gondolata támadt, hogy megijeszti a többit. Lement a konyhába, ahol égett a tűz és egy darab vasat észrevétlen beletett a tüzbe. Mikor megtüzese­­dett, felvitte az emeletre. Felse ment egészen, csak a grádicstól felnyujtotta a hulladék puskaporhoz. A cél az volt, hogy az, egy kis robbanást csinálva, meg­ijeszti a többieket. A kis robbanás meg is történt, de olyan módon, hogy az elmért puskaporhoz pattan­tak a szikrák és az nemcsak felrobbant, de be is gyul­ladt. A robbanás levegőbe röpítette az egész emeleti részét a háznak, a bányászokkal együtt. A ház egy égő fáklya lett. Három bányász beleégett, hatan sú­lyosan megsebesültek. Éhez hasonló szerencsétlenség történt hatvan évvel későbben Windsor, Ontarioban. Az is egy bur­­dosházban volt. A burdosok fent feküdtek az emele­ten. A gazdasszonynak az jutott eszébe, hogy felsu­­rolja a padlót. Valamit tisztítani akart, egy kis ben­zint is vitt fel magával, amit a padlóra tett le. A fér­fiak az ágyon fekve cigarettáztak. Egyik gondatla­nul eldobta az égő cigarettavéget, ami a benzinbe re­pült, az felrobbant nagy lánggal. Az eredmény az lett, hogy a ház leégett és két ember áldozatul esett. Igaz az a régi példabeszéd, hogy “ne játszatok a tűz­zel”. Sajnos, napjainkban is megismétlődnek az ilyen szerencsétlenségek. Szabó János sokat sóhajtott, mig beleszokott az amerikai bányászéletbe. A pikk nyelére talán nem egy-két keserű könnyet hullatott, mikor a két-három sukk magas szén alá “digolt”, hogy a robbantásra több szén ömöljön le. Az volt a szerencséje, hogy nem olyan fából való volt, hogy visszariadt volna a nehézségektől. (Folytatjuk) \ Jó Pásztor Verses Krónikája MÚLT ÉS ÍÖVŐ Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ Csínom Palkó ősöm, ha üt a nagy óra: ébredj fel, érezz fel, szent életvalóra. Abrakoltass, nyergelj, készülj indulásra, hajnaltájt indulunk, ellenség-csapásra. Ne feledd elhozni csontos kalabérom; együtt osztozzunk majd dicsőség-babéron. Csak kicsinyég várj még, mig magamra hányom ezüstös lódingom, sujtásos dolmányom. Övembe hadd tegyem dali pár pisztolom, ha szélit Uncle Sam, mi leszünk majd soron. És ha harcmező lesz szent halotti ágyam: a csillagos zászlók befednek majd lágyan! Hej Jávorka hadnagy, térj vissza a mába: te is benne vagy az ősi családfába. Térj vissza a mába, térj vissza lelkembe, hadd legyek igazán harcos elemembe. Álljunk lesbe ketten tarlott erdőszélen: áruló közeleg a havas fövényen. Ihol jön Ocskay . . . kevély, mint a páva, mióta megéhült császár abrakára . . . Uj árulók jönnek a USA fronton: vörös bolsi kémek . . . hogyha jól orrontom . . . Minden árulónak folyjon el a vére: mint Ocskayt egykor: adjuk hóhérkézre! Haj, Vak Bottyán apó, Rákóczi jobbkeze: kuruc őseimre vaj’ emlékezel-e? Labancot kergettünk, csaliton, ösvényen; motollaként forgott súlyos kelevézem! Csak vak-véletlen és hajszálon tellett: majdnem császárt fogtunk Wiener-Neustadt mellett Hős Vak Bottyán apó: ha hív majd a nóta, bármily messze estünk vén Rodostó óta: újra hajrázunk majd . . . igaz, hogy más urnák: mert jövőben most már U. S. kürtök zugnak. Hej, milyen jó lenne . . . vén szüd máris örül: Veres cárt kergetni messze Moszkva körül! »: ——- — C'n­­­­.aI- ni" ü

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom