A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-13 / 11. szám
4. OLDAL A JÓ PÁSZTOR EREDETI REGÉNY A FEJDELEM CSALOGÁNYA Erre ugyan meg lett volna az alkalma, ha Palotai grófot egy éjszaka egyszerűen meggyilkolja, igy azonban aligha jutott volna el a céljához. Minka bizonyosan csak rá gyanakodott volna és akkor hasztalan epekedik a szerelméért. Nem! Ez nem jó megoldás! Ennél jobbat és ravaszabbat akart kieszelni Péró. És addig-addig gondolkozott, amíg meg is született az agyában egy pokolian ravasz és kegyetlen terv. * * * Elhatározta, hogy egy éjszaka színlelt támadást indít a cigánytábor ellen, és ez a támadás segíti el majd a kettős célhoz: egyrészt megszabadítja Palotai gróftól, másrészt pedig Minkát a karjaiba vezeti. Már a terv részletei is kibontakoztak a cigány vajda fejében. i * »*•** W' én **i í* & & Mindenekelőtt egy csomó labancruhára volt szüksége és ezt nem volt nehéz szerezni abban az időben. Mikor a ruhákat megszerezte, a törzzsel együtt egy közeli völgyben titkos megbeszélést tartott és ezen határozták el, hogy miként fog lezajlani a tervezett támadás. A terv a következő volt: A cigányok egyrésze felöltözik labancruhába és az egyik éjszaka rajtaüt a cigánytáboron. Az egész támadás persze csak afféle móka, csupán két dologra kell vigyázni. A támadás alatt egy embert kell megölni. Ez az ember: Palotai gróf. Azután egy ál-labanc csoport igyekezzék Minkát elrabolni és az erdőség felé hurcolni. Péró utánuk ered, látszólag nagy harcot viv azokkal, akik Minkát elrabolták és végül is kiszabadítja, hogy ilyenmódon rettenthetetlen hősként tűnjék fel Minka szemében. * :«#:||!pit4ijSf Péró dús jutalmat Ígért mindenkinek, akinek szerep jutott ebben a támadásban és amikor szétoszlottak, megbeszélték már a napot is, melyen a támadásnak meg kell történni. Szép csendes tavaszi napok voltak ebben az időben, már az éjszakák is kellemesek voltak és jólesett a sátrak alatt való hálás. Mielőtt nyugovóra tértek volna, az öregek pipázgattak a tűz körül, a fiatalabbak pedig dalolásztak. És ahogy szálltak az esti csendességben az édesbus cigánydalok, Palotai gróf és Minka, mint mindig, most is régen elveszett leányukra gondoltak. * Vájjon hol lehet? Merre jár? Él-e egyáltalán? Találkoznak-e vele? Száz és száz kérdés zsibongott bennük és egyikre sem tudtak feleletet adni. Minka anyai szivét most még jobban tépte a bánat, mint valaha. A seb, amelyet akkor ejtettek a szivén, amikor a kisgyermekétől elszakították, még most sem hegedt be és minden este, amikor lefeküdtek, hosszan és buzgón imádkozott az Istenhez, hogy vezesse vissza karjaiba a leányát. És ez az érzés tépte Palotai gróf szivét is. Határtalanul boldog volt a gróf, hogy olyan kalandos körülmények között Sikerült egykori, felejthetetlen szerelmesével találkozni és régi szerelmüket immár Isten és ember előtt frigy szentesítette, a boldogságuk azonban csak akkor vált volna igazán teljessé, ha sikerül rábukkanni elveszett, drága leányukra is. És Palotai gróf éppen olyan buzgón imádkozott, hogy ez a vágyuk teljesüljön, mint ahogy Minka fohászkodott minden nap az Egek Urához. * * * * Az öregek lassan-lassan elvonultak a sátraikba, a fiatalabbak is abbahagyták a nótázást és a tábortüzek lángjai helyett már csak arázs piroslott. Lassan-lassan nyugovóra tértek a cigányok . . . Palotai gróf és Minka visszavonultak a sátrukba és nemsokára mélységes csend honolt. Aludt mindenki. Vagy legalább is úgy tetszett, mintha mindenki aludt volna. A valóság az volt, hogy a cigányok, akiket Péró a labancszerepre kijelölt, halkan és óvatosan, hogy valahogy zajt ne csapjanak, kilopództak a sátraikból és a közeli erdőségbe vonultak, ahol felöltötték a Péró által szerzett labancruhát. Mindent a legnagyobb csendben. Péró is ott sürgött- forgott közöttük és suttogva adta ki az utasításokat. jl.f > • | ^ ’*^11 — Nagyon vigyázzatok, — mondotta —, hogy Minka valahogy meg ne lássa az arcotokat, mert akkor megtudja, hogy csel az egész és ezzel rombadől az egész tervem. A cigányok fogadkoztak: —Vigyázunk! y ' — Nem lesz semmi baj! — Azután — folytatta Péró — ne feledjétek el, hogy a gróffal minden körülmények között végezni kell . . . Egy vadképü cigány torz mosollyal fordult a vajdához: — Ne félj! Majd ellátjuk a baját! És az övéből elővette a kését, amely félelmetesen villant meg az épen rája eső holdfényben. Amikor a cigányok végeztek az átöltözködéssel, Péró még egyszer szemlét tartott felettük és amikor kielégítőnek látta az egész készültséget, mégegyszer lelkűkre kötötte, hogy jól vigyázzanak mindenre S azután eltávozott. Óvatosan visszalopódzott a sátorába, amely közel volt a grófék sátorához és csak úgy ruhástól leheveredve várta a nagy pillanatot, amikor a támadás megkezdődik. *, * * Nem múlt el tiz perc sem, amikor az ál-labancok vad kiáltozással megronhaták a tábort. A nagyobb hatás kedvéért az egyik szélső sátorra, amelyből előzőleg minden értéket elvittek, csóvát is vetettek. Péró abban a pillanatban kiugrott a sátorából és torkaszakadtából el kezdett ordítani: — Itt vannak a labancok! Meneküljön, aki tud! A vajda kiáltására óriási zűrzavar tört ki, mindenfelől riadt kiáltások hangzottak. — Itt vannak a labancok! — Meneküljünk! — Segítség! —Jiaj, megölnek! — Fussatok, ahogy csak tudtok! Palotai gróf és Minka is felriadt. A gróf ugrott ki elsőnek a sátorból és amikor meghallotta a zűrzavar okát, rémülten szólt be Minkához, aki még a sátorban tartózkodott és éppen abban fáradozott, hogy néhány ruhadarabot felkapjon magára. — A labancok! — Jóságos Isten! — sikoltotta Minka. — Mi lesz, hogyha elfognak bennünket! Meneküljünk! És már ragadta is magával Minkát. Futottak, de ebben a pillanatban az egyik sátor mögül hatnyolc labanc tűnt fel. Hamar megfordultak, hogy ellenkező irányban keressenek menekvést. Ekkor pedig itt állta el az útjukat négy labanc, mintha csak a földből nőttek volna ki. Palotai gróf meghökkent. Mit tegyen? Négy labanccal mégis könnyebb elbánni, mint nyolccal, ezért hát ebben az irányban folytatta a menekülést. Testével fedezte Minkát, maga pedig vad erővel csapott a labancok közé, akiknek az arcát nem látta, csak az egyenruhájuk virított az éjszakában. A küzdelem azonban nem tartott sokáig. Egyszer csak kés villant . . . Minka látta! Felsikoltott . . . Közbe akarta vetni magát . . . Már késő volt! A döfésre emelt kés levágódott Palotai grófra, akit a hátán ért a szúrás és a gróf hangos jajkiáltással összerogyott. — Minka . . . Minka . . . Menekülj! Minka már csak ezeket a szavakat hallotta. Oda akart rohanni, a férje segítségére akart sietni, kétségbeesetten zokogott, jajgatott, de ekkor már a labancgyürü közepén volt, négyen is megragadták és hurcolták magukkal. Kétségbeesetten könyörgött, siránkozott: — Engedjetek ... Az uram . . . Vagy inkább öljetek meg engem is .. . De a támadók nem szóltak egy szót sem, csak cipelték magukkal. Ez korántsem volt olyan könnyű dolog, mint amilyennek tetszett. Minka iszonyú elszántsággal küzdött. Ütötte, verte a támadóit, ahol csak érte. Beleragadott a hajukba és tépte, ahogy csak tudta. / Az egyik cigány fjdalmában felorditott. — Hijnye, hogy a devla . . . De aztán elharapta a szót, eszébe jutott, hogy most nem cigány, hanem labanc. Azonban már késő volt. Minka észrevette és ez a felfedezés egészen uj világításba helyezte a támadást. _ Nem szólt egy szót semThanem elfojtotta a meglepetését, mert ebben a pillanatban szörnyű bosszút esküdött azért, hogy a férjét meggyilkolták, olyan bosszút, amit megemlegetnek, amig csak egyetlen cigány is él a földkerekén. Ehhez azonban az kellett, hogy teljesen tisztán lásson az események viharában. Már derengett előtte valami, de még nem mert teljes bizonyossággal arra gondolni, hogy tényleg úgy is van, ahogy a sejtelme súgja. Ahogy ebben a tragikus helyzetében fontolni kezdte a dolgokat, két lehetőség tolult oiójc. Cigány volt és igy tudta nagyon jól, hogy egyes cigánytörzsek nem tartják a testvériséget, ellenkezőleg ádáz ellenségeskedésben vannak bizonyos törzsekkel. Lehetségesnek tartotta, hogy ez a rajtaütés is ellenséges törzs támadása, akik hogy megtévesszék a megtámadottakat, labancruhákba öltöztek, de lehetséges volt az is, amit a sejtelme súgott, Péró szivében felébredt a régi szerelem és mindenképpen abba mesterkedik ,hogy szerelmét megnyerje. Ez azonban egyelőre csak sejtelem volt. De nem maradt sokáig sejtelem. A következő percek többféle bizonyítékot szolgáltattak arra vonatkozóan, hogy ez az utóbbi feltevése a helyes. * # * ' Az ál-labancok vad erővel hurcolták tovább az erdőség felé. Sötét, komor éjszaka volt, ám egyszerre csak, — mintha csak felsőbb hatalmak siettek volna szegény Minka segítségére — egy fekete felleg mögül kibukkant a hold és ezüstös fényét ráhintette éppen azokra a férfiakra, akik Minkát cipelték. Minka csak egy pillantást vetett rájuk és látta, hogy mindegyik — Marinbó törzsbeli cigány. Ezek után semmi kétség, hogy mégis Péró rendeztette az egész támadást. A cigányok nem látták ugyan, hogy Minka észrevette kilétüket, de felfedezték a holdfény fenyegető voltát s ezért a következő pillanatban arra cipelték Minkát, amerre árnyék volt. Ám, ha ez sem lett volna elég bizonyíték, Minka csakhamar újabbat fedezett fel. Egyszerre csak rémült kiáltást hallott maga mögött: — Minka! Megismerte a hangot. Péró kiáltott. Hátratekintett és látta, hogy a cigányvajda Öles léptekkel közeledik feléje. Most már elhatározta, hogy folytatja a komédiázást. Leküzdötte minden fájdalmát, elfojtotta minden elkeseredését és vállalkozott, hogy tőrbecsalja Pérót. Felkiáltott: — Segítség! Péró visszakiáltott: — Jövök! — Jöjj — sikoltotta Minka — megölnek! A labancruhába öltözöttek erre még sebesebben kezdték cipelni az erlőség felé. Amikor Péró már a közelükbe érkezett, az egyik labánc hátramaradt nyilvánvalóan azzal a _ szándékkal, hogy bírókra keljen az üldözővel s a többiek addig egérutat nyerve, továbbcipelhessék Minkát. Péró azonban egyetlen ütéssel földreteritette az öles cigányt. Ez kétségtelenül nagyszerű cselekedet lett volna, ha nem előre megbeszélt komédia. Mert Péró ökle éppen csakhogy a levegőbe emelkedett, — a cigány azután a megbeszélés szerint nagyot ordított és elterült a földön. És Péró, miután “végzett” első ellenfelével, újból Minka felé kiáltott: — Ne félj, Minka! Megszabadítalak! És rohant utána. Most a második ellenfelével végzet^ hasonlóképpen, mint előbb az elsővel. Minkát most már csak ketten cipelték, de ezek mellett is csakhamar ott termett Péró s előbb az egyiket intézte el egy ökölcsapással, majd a másikkal kelt bírókra és rövid tusakodás után ezzel is végzett. Egymásután ártalmatlanná tette mind a négyet. * * * KÉTSZÁZHARMINCÖTÖDIK FEJEZET. A halott, aki eltűnik. Amikor a labanctámadás megtörtént, a cigánytáborban nagy összevisszaság keletkezett, aminek elsősorban az volt a magyarázata, hogy Péró határozott parancsára az asszonyokat nem avatták be a dologba. Az asszony pletykás, de ha nem ilyen természetű, akkor is eljár a szája és igy végül kiderülne a furfangos támadási história, ezt pedig Péró nem akarta, mert ebben az esetben addig futhatna Minka után, amig térdig lekopik a lába. Az asszonyok sikoltozása, jajgatása okozta a legnagyobb riadalmat s ennek következtében mindenki annyira beleélte magát a helyzetbe, hogy tényleg menekültek a közeli erdőség felé. Péró különben igy is rendelte el, mert nem akarta, hogy a legcsekélyebb gyanút is keltsen Minkában. Meghagyta, hogy az erdő egy pontján találkozzanak s majd csak a reggeli órákban, amikor talán már nem fenyegetnek a “labancok,” akkor szállingózanak vissza, hogy a táborhelyen maradt értékeket összeszedjék és magukkal vigyék. így történt, hogy a támadást követő negyedóra elmúltával a súlyosan megsebesített Palotai gróf egyedül hevert a földön. Amikor észrevette, hogy senki sincs a közelben, fáradtan felemelkedett, felállni azonban nem tudott, mert nagyon sajgott a háta, ahol a szúrás érte. Arra gondolt, hogy talán segítségért kiált, de azután eszébe jutott, hogy a labancok még itt lehetnek a közelben és akkor feltétlenül végeznek vele. A seb nagyon sajgott, de tulajdonképpen nem is ez fájt a grófnak, inkább az, hogy Minkájától elszakították. A sátor, amelyet meggyujtottak, még lobot vetett, de azután egyre kisebb lett a lángja s végül elaludt. Palotai gróf először az erdőség felé akart menekülni, mert arra mentek a cigányok is és igy reménykedhetik, hogy találkozik velük, de azután, amikor látta, hogy milyen hosszú ut van az erdőségig, azt a megoldást választotta, hogy megpróbál kijutni a sokkal közelebb levő országutig. Nehéz és kínos volt az ut. Csak hasoncsuszva tudott előre jutni, valósággal vonszolta magát a földön. De végre mégis csak sikerült. Itt azonban elhagyta az ereje, elveszítette az öntudatát és eszméletlenül hevert a földön. * * -s Órákon keresztül feküdt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét. i Nem tudott Semmiről, ami körülötte történik, nem vette észre, hogy az éjszakát a hajnal váltja fel, és a hajnali derengésben úszó országúton egy lovascsapat közeleg. Nyugodtan ügettek az éjszakai pihenés után. Jó korán keltek fel, mert még nagy ut volt előttük és alkonyaikor célhoz akartak érkezni. Elől egy török imámnak öltözött lovas vezette a csapatot: Jójárt Ferenc. ■ - < ■ * Mögötte Czinka Panna lovagolt, hátul pedig az egyik ló hátára kötözve Jójárt Ferenc török spahijai között az elfogott Vinczédi Marci. - «■ Már az országutnak ahhoz a részéhez közeledtek, ahol az eszméletlen Palotai gróf hevert. És amikor közvetlen közelébe értek, Jó járt lova hirtelen megtorpant és hiába nógatta, nem ment tovább. < * j* § j Adfetfli VH — Ej, — szólalt meg Jójárt —, mi van ezzel a paripával? Noszogatta, hogy menjen tovább, de a derék állat nem ment egy tapodtat sem. Már a többiek is beérték és érdeklődve kérdezték meg: — Mi történt? — Miért állt meg kigyelmed? — Megpihenünk? A tájat még a hajnali szürkeség feküdte meg, nem látták meg mindjárt az útban heverő testet, amely az értelmes állatot megállította. Csak amikor alaposabban körülnéztek, hogy hát mi oka lehetett a ló megtorpanásának, akkor fedezte fel Jójárt Ferenc az útban heverő Palotai grófot. És riadtan felkiáltott: — Nini, hisz itt egy ember fekszik az útban. Erre ahányan csak voltak, mind leugráltak a lovukról és odasereglettek Jójárt Ferenc köré, aki lelket próbált' verni az arcraborultan fekvő, mozdulatlan emberbe. KÉTSZÁZHARMINCHATODIK FEJEZET. Vinczédi Marci felhasználja az alkalmat. Jó járt Ferenc uramnak az a Törekvése, hogy az országúton talált emberbe lelket verjen, egyelőre eredménytelen maradt. Nem is tudta, hogy mi történhetett a szerencsétlennel, miért nem sikerül talpraállítani, azt sem tudta az első pillanatban megállapítani, hogy él-e még, vagy pedig már csakugyan hiábavaló minden kísérlet, amikor Czinka Panna egyszer csak ijedten felsikoltott : — Vigyázzatok! — Mi az? — kérdezték egyszerre többen is. — Ezt a szerencsétlent megkéselték, — kiáltotta a cigányleány és a hátára mutatott, — Vigyázzatok rá nagyon, hogy fel ne szakadjon a sebe ... Talán sikerül megmenteni az életnek .. . (Folytatjuk)
