A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-02-20 / 8. szám
A JÓ PÁSZTOR *AGE 4. OLDAL EREDETI REGÉNY A FEJDELEM CSALOGÁNYA És a vezetőjük, egy imám, amikor meglátta, hogy a tovarobogó kocsiban mi történik és meghallotta a kétségbeesett segélykiáltást, pillanat alatt lóra pattant és utánuk iramodott. A többieknek is visszakiáltott: — Gyertek utánam! Amig azonban a többiek felkászálódtak, az imám már jócskán előttük járt, ám még mindig alapos különbség volt közötte és a robogó szekér között. Ezen azonban nem esett kétségbe. Csizmája sarkát a lova véknyába vágta és a pompás paripa megértette a gazdája üzenetét, mint a szélvész iramodott a szekér után és a távolság egyre jobban-jobban fogyott közöttük. A török imám közben hátranézett és elégedetten látta, hogy a távolban már a többiek is jönnek utána, még pedig ugyancsak sebes vágtában. A robogó szekér tempója azonban nem engedett. És a török imám most megdöbbenve vette észre, hogy egyenesen a meredek völgynek tartanak, ahol mindketten bizonyosan elpusztulnak. A helyzet nagyon furcsa, mondhatni rendkívüli volt: egy elragadott szekér, amelyen láthatóan elkeseredett viaskodás folyik egy férfi és egy leány között, a török imám azonban most nem gondolkozott ezen a különös helyzeten, hanem minden igyekezetével azon volt, hogy megmentse a két szerencsétlent, akik vakon és botorul a halálba rohannak. Most még sebesebben vágtatott a pompás arabs paripája, a derék állat egy-egy nagyobb ugrás után egészen elnyúlt a levegőben, úgy repült tova és valósággal falta a távolságot, amely most már még kisebbre csökkent közöttük. Még egy kis biztatás kellett csak a nagyszerű állatnak s már egészen beérte őket, egy vonalba került velük, azután valamivel előbbre és az imám ekkor arra törekedett, hogy szorosan a lovak mellett haladjon. És amikor a közvetlen közelségükbe került, az első alkalmas pillanatban kinyúlt izmos karja, hogy megragadja a vágtató lovak elhagyott gyeplőjét. Nehéz és vakmerő pillanat volt. Az imám sokat kockázatott. Megtörténhetett volna, hogy már az odahajlás lenületétől lebukik a lováról és a vad erővel robogó szekér alá kerül és megtörténhetett volna az is, hogy abban a pillanatban, amikor sikerült a lovak gyeplőjét elkapni, a tovavágtató paripák ereje, — hacsak nem engedi el a kezében szorosan tartott gyeplőt — lesodorja. Egyik sem történt meg. Az imám meghazudtolta török papi foglalkozását, nagyszerű lovas, izmos férfi, kalandokra termett pompás, igazi hős volt. Pár lépéssel azután, hogy elkapta a gyeplőt, már meg is állította a lovakat. Ekkor alig tiz lépésnyire voltak a völgytől, amely szédítő mélységben tátongott alattuk, olyan meredek oldalfalakkal, hogyha idetévedt volna a szekér, menthetetlenül lezuhan és utasai életüket vesztik . . . Istenkisértés volt! f * ^ ( X A szekér_azután, hogyha fűül? iíiiálü-dkrapta a lovak 'gyeplődét, hág" ^óivkuiéssel megállt és Vinczédi Marci és Czinka Panna, akik még mindig ádáz küzdelemben voltak egymással, ebben a pillanatban lezuhantak a szekér aljára. Nem tudták, hogy mi történt, az egymás elleni küzdelmük annyira lefoglalta egész idegrendszerüket és minden gondolatukeit* Az imám nem habozott egyetlen pillanatig serm ^ Látta, hogy a társai már közelednek, a fensik végén kavargott a lovascsoport, percek kérdése volt mindössze, hogy ideérjenek. .. . , Az imám leugrott a lováról, hogy szemugyre vegye a leány támadóját. KÉTSZÁZHUSZONNYOLCADIK FEJEZET A róka a hurokban. ' Mikor a szekér a török imám egyetlen rántására hirtelen megállt és a verekedő pár lezuhant a kocsi mélyébe, Vinczédi Marci alaposan megütötte a fejét a szekér oldalában. Az ütés erejétől elkábult egy kissé. Eszméleténél volt, de annyira zúgott a feje, hogy nem igen hallott semmit és a szemei előtt is összefolyt minden. Vinczédi Marci tehárt még mindig nem tudta, hogy mi történik körülötte. Czinka Panna, amikor valahogyan feltápászkodott és meglátta az előtte álló török imámot, valamint a háttérben már csaknem közelükbe ért lovasokat, akiknek legtöbbje_ szintén török ruhába volt öltözve, megrettenve attól, hogy egyik veszedelemből a másikba került, ijedten sikoltott fel: — Jóságos Isten! Törökök! Az imám erre jót nevetett és Czinka Panna legnagyobb csodálkozására Ízes, pompás magyarsággal szólalt meg: — Sose félj, édes hugám! Azért, hogy török köntös van rajtam, nem kell tőlem félni, meg rólam rosszat gondolni . . . Nem vagyok én se török, se pap, hanem kuruc vitéz, becsületes nevén Jójárt Ferenc . . . Csak az embereim törökök, de ezek is Rákóczi katonái s a kedvükért kellett nekem is belebujnom ebbe a maskarába ... Czinka Panna felcsillanó szemekkel kiáltott fel: — Jó járt Ferenc? . . . Most már emlékszem kigyelmedre. Régen-régen, évekkel ezelőtt, csaknem egyszerre kerültünk a kuruc táborba . . . Akkor még egyedül volt, de már török köntösben .. Most már Jójárt is emlékezett. — Csakugyan igy volt... De hiszen akkor te Czinka Panna vagy, a mézesszavu csalogány, a szép kuruc nóták szerzője, muzsikusa ... — Igen, Czinka Panna vagyok! — És. hogy kerültél ebbe a fránya helyzetbe, amely könnyen rosszabbul is végződhetett volna . . . — Hogyan kerültem, — ezt magam is szeretném tudni! Csak azt tudom, hogy újból rámbukkant a könyörtelen és kérlelhetetlen üldözőm, aki úgy érzem, végül is egyszer a halálba kerget. Vinczédi Marci éppen akkor tápászkodott fel s most már valamennyire visszatért öntudattal körülnézett, hogy megtudja, mi történt és főleg azért, hogy Czinka Pannát újra a hatalmába kerítse. Milyen nagy volt azonban a meglepetése, amikor egy tarkaköntösbe öltözött török imámot látott a szekér mellett álldogálni és Panna ehhez az imámhoz simult. Nem is ezen csodálkozott olyan nagyon Vinczédi Marci, mint inkább azon, hogy a török imám ruhájában felismerte álruhái egyikét, a török papi köntöst, amelyet valamikor használt kalandos utjai során. És most itt látja ezen az emberen . .. Jobban megnézte, kétségtelen, hogy ugyanaz volt, ugyanazok a színösszetétele, ugyanaz a szabás. Sokáig azonban nem volt ideje gondolkozni ezen, mert észrevette, hogy nemcsak ő néz csodálkozva a török imámra, hanem ez is nagyon éles tekintettel fürkészi... És egyszer csak diadalmasan felkiáltott:-— De hiszen ez Vinczédi Marci . . . Nahát, milyen nagyszerű, hogy találkoztunk! Marci elsápadt. Nem tudta ugyan hamarjában, hogy ki ez, aki szembeszáll vele, de hogy nem azért örült, mert valami nagy jó barátságban vannak, annak nem is kellett bizonyíték . . . Kicsit zavarodottan és hebegve kérdezte: — Ki vagy te? Jó járt Ferenc szemei felragyogtak. — Ki vagyok? Jójárt Ferenc! De mindegy a név, csak egy katona vagyok a fejedelem hadseregéből . . . Hűségesen, önfeláldozással és becsülettel szolgálom az uramat, a fejedelmet és mindig csak őt . . . Nem úgy mint te, hitvány kaméleon, aki hol ezt a szint, hol a másikat veszed magadra, hol kuruc vagy, hol labanc, hol meg frank tiszt és végül mindegyiket elárulod, mint ahogy elárultad a kuruc ügyet is, amikor a Szűz Máriás lobogóval együtt pártoltál át cigányképü seregeddel a császáriakhoz . . . Marci erre a vádra még sápacltabb lett. Jójárt pedig folytatta: — Hát azt hiszed, hogy elfelejtettük? Hát azt hiszed, nem gondoltunk folyton, arra, hogy csak egyszer legyen kegyes a magasságos mennyekben lakozó jóságos Isten és szerezze meg nekünk azt az örömöt, hogy kezünk' közé juttasson téged, te csufságos kaméleon, aki vakond módjára a földalatt rejtőzködtél és ott agyaltad ki ravasz, gonosz terveidet . . . Hát most itt vagy, Vinczédi Marci, a jóságos Isten, áldassék érte a szent neve, kegyes volt hozzánk, beleszaladtál a karjaimba, éppen akkor, amikor újabb gaztettre készültél . . . Most azután elhegedüljük a nótádat, de úgy, hogy egész életedben megemlegeted ... Ha ugyan életben maradsz! Vinczédi Marci ugyancsak kellemetlen helyzetben érezte magát. Átkoztta a sorsot, hogy pont egy olyan ember karjai közé kellett szaladnia, aki ismeri egész bünlajstromát és tudta nagyon jól, hogy ezek után kuruc hatóságok elé kerül, minden teketória nélkül ki-végzik i . • . Erre pedig semmi kedvet nem érzett Vinczédi Marci. Törte a fejét, hogyan menekülhetne el, szerencsétlenségére . azonban nemcsak a fejét,Naanem a lábát is alaposan megütötte, , amikor lezuhant és igy tuílMba alkalma nyílnék a menekülésre, egy-kettőre utolérnék, vagteJÉt még kellemetlenebb lenne, egy; pisztolygolyót kü—•> J a pillanatod jatt gondolkozott, csodálatos eszm ember volt, aki yiliamgj^B b cserélgette a gondolatait, kutatott az agyában megfelelő mlBpó£s után és egyszer csak egy kicsit felragyogott a szeme. A szekér mellett látta! atasprogni Jójárt uram pompás arab paripáját, amelynek már a/külseje elárulta, hogy milyen szélvészsebességgel rohanhat. \ „ Ez, egyedül ez az egy njiud biztatta reménységgel: ha sikerül felkapni a paripa hátára és'usgyé, előre, ahogy csak bírja az állat.. . . Akkor bizonyosan nem kerülnek a nyomába . . . Igen ám, de amig fájoS lábával a paripáig eljut, addig észrevehetik a szándékát és ezzel halomra dönthetik a nagy gonddal felépített tervét. Már pedig nem akarta, hogy igy védződjék. Ravaszsághoz, cselhez kellett tehát folyamodnia és Vinczédi Marcinak ez nem került megerőltetésébe. Lekászálódott a kocsiról és valamivel közelebb lépett Jójárt uramhoz. — Amit kigyelmed elmondott, — szólalt meg —, az mind igaznak látszik ... — Nemcsak látszik — pattant fel Jójárt Ferenc —, hanem igaz is! > Vinczédi Marci észrevétlenül egy lépéssel megint közelebb került a paripához. — Azért mondom, hogy igaznak látszik, mert hiszen kigyelmed nem ért a magasabb diplomáciához, amely sokszor olyan dolgokat is előír az embernek, amelynek megcsinálása ellen tiltakozik a hazafias érzése. Jójárt Ferenc nem tudta megállni, hogy erre a védekezésre el ne kacagja magát. — Nahát, erre igazán kiváncsi vagyok ... A kaméleon most kezdi megint a színét változtatni ... — Hiába gúnyolódik kigyelmed, — mondta Vinczédi Marci — majd rájön maga is, hogy nem helyesen beszélt és cselekedett. Miközben megint egy lépéssel közelebb csuszant a lóhoz, igy folytatta: — Mit szólna például kigyelmed ahhoz, hogy a nagyszombati csatában azért kellett átpártolni az ellenséghez, mert egyenesen Rákóczi kívánta igy . . . Ő hagyta meg, hogy csata közben pártoljunk át, mert akkor-a császáriaknak nagy lesz a bizalma hozzánk és igy könnyebben meg tudom szerezni azokat a fontos híreket, amelyek megszerzése a végcélom volt . . . Hát mit szól mindehhez, kigyelmed? Jó járt Ferenc rándított egyet a vállán. — Mit? Egyszerűen nem hinném el! Marci most már ott volt közvetlenül a ló mellett és érezte, hogy elérkezett a menekülés ideje, elérkezett a nagy pillanat . . . — Nem hinné el? — kiáltotta még Jó járt Ferenc felé. — Hát akkor ne higyje! : És a következő pillanatban már fenn volt a paripa nyergében, megsarkantyuzta, de . . . * * * Ekkor következett be a legnagyobb meglepetés. Hiába vágta oldalba többször is a paripát, hiába suitott rá az öklével, hogy indulásra noszogassa, a derék állat rendületlen nyugalommal ott állott egy helyben, legfeljebb arra tett kísérletet, hogy a hívatlan vendéget ledobja a hátáról. Jójárt Ferenc pedig csengő kacagásban tört ki, szívből hahotázott. — Hahaha, hát ez csakugyan jól sikerült... Te tökfilkó, hát ne mtudod, hogy a ló is megismeri, ha nem igaz ember ül a hátán és nem,megy vele egy tapodtat sem . . . Az én paripám is olyan, hogy csak a gazdájának engedelmeskedik . . . Hahaha . . . Ez azután kitünően sikerült, mert ezzel a menekülési kísérlettel most már kétségtelenül bebizonyítottad, hogy bűnös vagy . . . Azután az embereihez fordult, akik közben megérkeztek. — Hej, emberek! Fogjátok el ezt az árulót és kötözzétek valamelyik ló hátára . . . Úgy menjünk vele vissza a táborba, ahol majd határoznak a sorsa felett. . . Nagyobbrészt törökökből állt Jójárt uram csapata, de akadtak köztük kurucok is, ezek különösen örömmel tettek eleget a parancsnak, mert mindannyian ismerték Vinczédi Marcit, tudtak a gazságairól s abban, hogy a kuruc ügynek most talán ez a legádázabb és leghitványabb gondolkodású ellensége a kezeik közé jutott, isteni igazságszolgáltatást láttak. Marci most már látta, hogy itt nincs más tennivaló, mint bele kell nyugodni a sorsába mindaddig, amig majd valami alkalom kínálkozik a megváltoztatására . . . — A róka hurokra került! — dünnyögte elégedetten Jójárt Ferenc, amikor látta, hogy az emberei leemelték a beste labancot lováról, áttették egy vezeték lóra és úgy odakötözték, hogy ember legyen, aki ebből a kötelékből ki tud bújni. Azután Pannához fordult: — Hát te, Panna? Mi lesz veled? — Majd csak megszánnak kigyelmetek és elvisznek magukkal ! — válaszolt Czinka Panna vidáman. Az izgalmakat, amelyeken keresztülment, ugyan még nem heverte ki és nem felejtette el, de azért most már vidám volt, mert tudta, hogy jó emberek között van, akiknek a társaságában nem fenyegeti semmiféle veszedelem s akik őszinte szeretettel veszik körül. — Hát hogyne vinnénk magunkkal! —- kiáltotta Jójárt Ferenc. — Hiszen te vagy a kurucok üdvöskéje, az édesszavu csalogány, akinek, ha felsír a hegedűje, hej, vele zokog valamenynyiün’k szive-lelke, ha pedig vidám dal pattog a négy húron, akkor táncra kerekednek még a halottak is . . . Igaz-e, édes lelkem? — Hát ha kigyelmed mondja! — No, akkor előre! — adta ki a parancsot Jójárt Ferenc a csapatának. Olyan szép volt az idő és a táj, hogy mindenki elbüvölten érezte magát és nem győzött eléggé gyönyörködni az eléje táruló szépséges vidéken. Csak Vinczédi Marcit nem érdekelte semmi. A csapata hátsó részénél haladt, rákötözve a ló hátára, de ezenkívül is négyen vették körül, úgyhogy minden szökési kisérletről le kellett mondania . . . Pedig már ilyen terveket forgatott a fejében. Az első nem sikerült, -— már a másodikban reménykedett. De sötét szemeiben a bosszú lángja is csillogott.^Elkeseredetten gondolt arra, hogy milyen szerencsétlenül végződött ez a kalandja... Éppen akkor sújtott le rá a szerencsétlenség;, amikor legnagyobb volt az öröme, hogy végre valahára sikerült Czinka Pannát a hatalmába kerítenie . . . És ime ... ' .. A lány most már másnak az oldalán lovagol. . . Ott üget elöl Jójárt Ferenc mellett, mig ő hátul. . . fogoly ... a kötelek bevágnak a húsába ... Teli volt elkeseredéssel, de azért nem adta fel a jövőbe vetett reményét. És szinte önmagának dörmögte: — Megállj átok csak . . . Lesz ez még másképen is! . . . Vinczédi Marcit nem lehet elpusztítani . . . KÉTSZÁZHUSZONKILENCEDIK FEJEZET Mikor egy asszony babonás. Érsekujvárott nagy reverendával fogadták Wratiszláv prágai kancellárt, aki kellő kísérettel utazott és ugyancsak szívélyes tisztelettel köszöntötte -azokat a kuruc előkelőségeket, akik a fogadására megjelentek. A külföldi delegáció megérkezése általában rendkívül kedvező hangulatban folyt le s éppen ezért, akik a béke után vágyakoztak, teljes reménységgel gondolhattak arra, hogy ezeken a tárgyalásokon tényleg megszületik majd a régen várt, régen óhajtott béke, amely úgy Magyarországon, mint a Lajtán túl meghozza az áldott nyugalmat. A fejedelemasszony is bizakodott, különösen azóta, hogy Bercsényit sikerült eltávolítani a fejedelem közelségéből. Most csupa olyan kuruc vezér volt Rákóczi közelségében, aki hivatott volt abban, hogy nem kell visszatérnie Bécsbe, hanem most már itt maradhat az ura mellett és elhozathatja Bécsből a gyermekeit is, akiknek viszontlátására már nagyon vágyott. A vendéglátók nagyon ki akartak tenni magukért, lehet, hogy talán az is volt a rejtett céljuk: hadd lássák ezek a németek, hogy jól élünk, nincsen semmi bajunk és a béke nekünk igazán nem sürgős, mert háborúskodhatunk tovább, ha éppen úgy tetszik. * * ' * Mindjárt az első nap nagy vadászatot rendeztek a delegáció tiszteletére, amely pompás zsákmánnyal végződött, rengeteg vad került terítékre és ezen a vadászaton Wratiszláv, a prgai kancellár bizonyult a legjobbnak, jóllehet ez volt az első vadászata életében ... Eleinte vonakodott is, hogy résztvegyen, mert nem akart felsülni baklövéseivel, milyen n-agy volt azonban, a meglepetése, amikor — csakugyan minden lövése leteritett egy vadat . . . Azt persze nem tudta, hogy ez is a kurucok mesterkedése volt. A furfangos kuruc urak ugyanis gondoltak arra, hogy nem árt, ha a kancellárt -a béketárgyalások előtt jó kedvre hangolják, mert akkor bizonyosan megértőbb és engedelmesebb lesz. Éppen ezért Vay Ádám, a vadászat rendezője, amikor elindultak a vadászatra, kijelölte az egyik legbiztosabb kezű kuruc tisztet és meghagyta, hogy legyen a kancellár kíséretében S Wratoszláv valahányszor felemeli a puskáiét, emelje fel ő is s minthogy bizonyosra vették, hogy a kancellár golyója a puskavégre vett vadtól tekintélyes messzeségben süvít él, a puskával mesterien bánó kuruc tisztre bizták, hogy abban a pillanatban, amikor eldörren a kancellár puskája, ő is süsse el a fegyverét. Még hozzá úgy, hogy leteritse a vadat, a dicsőséget azonban a kancellárra hárítsa . . . (Folytatjuk)
