A Jó Pásztor, 1952. január-június (30. évfolyam, 4-25. szám)
1952-01-25 / 4. szám
PAGE 2. OLDAL JÓ PÁSZTÓI? 0 A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő; Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 4 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre ...........................$5.00 Fél évre ............................. 3.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ..........................$5.00 Half Year.......................... 3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Poit Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 8rd, 1879. MEGY A GŐZÖS . . . MEGY A GŐZÖS . . . Mindenféle földi javakkal, főleg élelmiszerekkel megrakodva döcögnek a nehéz tehervonatok — kelet felé. A csatlós rabországokból egyre több információ szivárog ki, amelyek úgy szólnak, hogy a ‘“Minden a miénk” jelszó már a múlté s “Minden az oroszé” az igazság. Csupa földművelő országot kebelezett be Sztálin a szovjet birodalomba és csodálatosképpen ezekben az agrárországokban most élelmiszerhiány van. Miért van élelmiszerhiány? Ha a csatlós szovjetujSágokban lapozgatunk, azt kell hinnünk, hogy szárazság, áradások és a gaz kulákok spekulációs nyerészkedése minden bajnak az oka. De ezt nehéz elhinni, mert azokról a természeti csapásokról annakidején nem értesültünk, tehát azokat csak most költötték az illetékes hazugsággyárak, propagandaminisztériumok. Ami pedig a kulákok feketepiaci üzelmeit illeti, tudjuk, hogy ez politikai játék. Ha a kulák olyan ártalmas lenne, amilyennek lefestik, már régen nem lennének kulákok ,mint ahogyan már régen nincsen Rajk és nincsen Pálffy-Öesterreicher. Az igazság az, hogy a kommunistáknak kell a kulák, amint a náciknak kellett a zsidó — zsarnoki uralomnak mindig szüksége van egy csoportra, amelyre ráuszíthatja a tömegek alantas indulatait. Miért van élelmiszerhiány? — ezt kérdezik a csatlóskormányok rabnépei is. Ha akármilyen okból hiány van, miért küldenek húst és sonkát és zsirt, vajat, gabonát, még bori is, Oroszországba? Pszt, erről nem szabad beszélni! Rémhírterjesztés! Áliamellenes bűncselekmény! A bitang nyugati imperialistákkal cimboráinak! A dolgozó nép ellenségei! Börtönbe velük! . . . Debrecen közelében hatalmas hütőházakat építenek. Az egyik már készen van, a többiek a jövő év végéig fognak elkészülni. Miért, kinek kellenek ezek a hütőházak? Pszt, erről sem szabad beszélni. Má^yafországob az élelmiszerhiány oly nagy, hogy'a kor-' mány kénytelen volt a jegyrendszert megszüntetni, az élelmiszerek szabad forgalmát elrendelni, vagyis a feketepiaci árakat hivatalos árakként proklamálni. Minthogy az uj árak magasan a munkabérek színvonalán felül vannak, most nem a jegy, hanem a pénz, illetőleg a pénz hiánya szabja meg, hogy kinek mennyi jut — vagy nem jut. Áprilisban Moszkvában kommunista világkereskedelmi kom gresszus lesz. A jelszó: a kelet és nyugat közti gazdasági kapcsolat kiépítése. Az igazság: Moszkva nyugaton ipari termékeket akar vásárolni s azokért a csatlósországok élelmiszereivel akar fizetni. Ezért kell élelmiszerhiánynak lenni a Duna mentén és a legyei mezőkön. ( ' ZSAROLÁS VAGY BORRAVALÓ? A nyugati világ kissé felhúzott szemöldökkel fogadta a hirt, hogy sikerült Perzsiát (Iránt) rábeszélni a 24 millió dolláros amerikai segitség elfogadására. Mossadegh sokáig habozott, hogy elfogadja-e és visszonzásul csak annyit ígért, hogy ragaszkodni fog a U.N. szelleméhez. Végül is világosan tudtunkra adta, hogy Irán ragaszkodni fog semleges és nacionalista politikájához. Ennek ellenére megkapta a 24 milliót. Első pillanatra nem is tudjuk, hogy a 24 millió zsarolási öszszeg vagy borravaló. Mossadegh — a legravaszabb keleti politikusok egyike napjainkban — tisztában van vele, hogy a Nyugat mindent elkövet közreműködése megnyerésére. Vonakodása tehát csak az alkudozó lókupecé, aki nagyobb árat akar elérni a vásáron. Másrészt, a Nyugat minden igyekezete arra irányult, hogy Mossadeghet magához édesgesse. A hideg háborúban minden húzás helyénvaló, ami diplomáciai előnyt biztosit. De óvakodni kell a kisértéstől, hogy pénzünket rátukmáljuk olyanokra, akiktől semmit sem várhatunk. FEJÉN TALÁLTA A SZÖGET Egyik olvasónk, egy csavaros eszü székely góbé, azt Írja Mrs. Lucienne Grigoreas esetével kapcsolatban, hogy “rájött valamire.” Mielőtt felfedezését közölnénk, előbb az esetet idézzük az olvasó emlékezetébe. Mrs. Grigoreas a californiai Inglewoodban válópert inditott férje ellen azon a cimen, hogy a pénzt, amit mint ápolónő keresett, elszedte tőle az ura és naponta csak 20 cent zsebpénzt utalt ki a számára. A biró erre úgy felháborodott, hogy akadékoskodás nélkül kimondotta a válást. No mármost a mi székely góbénk igy hámozta ki a tényállást: — Az a ravasz Mr. Grigorias tudta, hogy egykönnyen nem szabadulhat az asszonytól. Részben, mert a nők, lévén konzervativek, még egy rossz férjjel is inkább élnek, mint férj nélkül. Másrészt válást kapni nem könnyű, ügyvéd kell hozzá, Renoba kell utazni és még százféle utánjárással, kiadással, kellemetlenséggel jár a dolog. Egyszerű, szegény ember számára nem marad hátra más, mint világgá bujdosni — vagy az eszét használni. Mr. Gregorias fején találta a szöget, amikor legérzékenyebb oldalán, hogy ne mondjuk, az Achilles sarkán, illetve a pénztárcáján át sebezte meg Mrs. Gregoriast, a hozzá annyira ragaszkodó, türelmes hitvest. Napi húsz cent egy amerikai asszony számára ■— nem zsebpénz, de véres sértés, amit csak válás torolhat meg. Mrs. Gregorias megnyerte a válópert — az igazi győztes azonban Mr. Gregorias volt. HOL VAGY FIAM BENEDEK? — Történet a szabadságharcból__ PÓRULJÁRT SZALONNATOLVAJOK Irta: TARJAS MIHÁLY Néhány öregamerikás földimmel találkoztam a napokban. Már annyira megszoktuk, hogy másról se folyik közöttünk a szó, mint az óhazai emlékeinkről. Nem uj dolog ez, minden öregamerikás magyar nagyon szívesen emlékezik vissza a régmúlt időkre. Borsodról beszélgettünk, úgy jutott eszünkbe ez a nagyon régi kis történet. Miskolcon a Makkhetesben annyi sok bundapálinkát megivott a felvidéki fuvaros atyafi, hogy a rengeteg szesz meggyulladt benne. Hiába öntözgették bele lábbal taposott hordós káposztának a savanyu levét, bizony nem tért magához. Még a szája is habzott a benne meggyulladt pálinkától. Akkor szaladtak már orvosért, de közben nagyokat rúgva kiadta a lelkét a berúgott fuvaros. A korcsmáros gallérjánál fogva bevonszolta a társát a kármentőbe és rárivallt: — Még az éjjel eltirhitsa innen a barátja tetemét, nehogy hírül vegyék az én vendégeim, hogy nálam halt meg. A hatóságok ha tudomást szereznek róla, innen bizony csak hivatalos engedéllyel szállíthatja haza. Amondó vagyok, hogy rakjuk fel a szekerére és iszkoljon vele ki a városból. A vámnál mondja majd a vámőröknek, hogy fagyos szalonnát szállit. Arra kell egy-két forintot fizetni, de még mindig sokkal kevesebbet, mintha hullaszállitási engedéllyel szállítaná. Azzal a tagbaszakadt korcsmáros előhúzott egy hosszú rizskásás zsákot a sarokból és a megdermedt felvidéki atyafi szemeláttára a halottat belegyömöszölte. A zsák száját jó erős zsineggel bekötötte, aztán felnyalábolta. A hátsó kijáraton át kicipelte az udvarra a kocsi állásba és feldobta a felvidéki szekerére. Még az ostort is kezébe nyomta az egyre ámuló jámbor atyafinak és intett, hogy azonnal hajtson. A város végén egy kicsit reszketett a bakon, amikor a vámőrök előjöttek. Úgy immel-ámmal megtapogatták a hátsó sarogiya nyílásain át a szekér tartalmát és kérdezték: — Mi van abban a zsákban? A felvidéki sebesen válaszolt: — Hát instálom, abban bizony jóféle fagyos paprikás szalonna van, még hozzá két oldalnyi . . . A vámőrök nem sokat teketóriáztak a farkasorditó hidegben, gyorsan kifizettették a kijáró dijat a két oldalnyi szalonnáért és intettek fejükkel, hogy mehet a szekér tovább. Nagyokat dobbant örömében az atyafi szive, hogy simán átvergődött a vámellenőrzésen. A szőrtarisznyájából előhozta lapos bütykösét és nagyokat nyelt belőle. A lovak közé vágott és nagy meleg bundáját jobban összehúzta magán. Az utón nem történt semmi baj. Vígan, bemelegedett füllel » állított be a szomszédos faluszéli csárda udvarára. A fél estrángot csak úgy átdobta a lovakon és bement a csárdába. Horkai Zsiga meg Lakatos Andris, a két jó alvégesi pipa, éppen arra szimatoltak. Úgy vélték, hogy a szekér felől paprikás szalonna szaga terjeng a levegőben. Valóban volt is egy jókora darab szalonna a szekérderékra fűzött szőrtarisznyában a szekér mellett termett, kezdtek tapogatózni. Horkai, ahogy a rizskásás zsákot megtapogatta, örömmel felkiáltott: — Ehun van la, megtaláltam a szalonnát! Segits, sógor, leemelni frissen, amíg a csárdából vissza nem tér a gazdája. Lakatos fürgén odaugrott és ketten leemelték a rizskásás, zsákot a szekérről. Vállra kapták és a sötétben eltűntek vele. Alig várták, hogy haza érjenek. Egyenesen az istállóba vitték és nagy örömmel bontották ki a zsák száját. Nagy lendülettel, a zsák két sarkát megmarkolva, kilóditották a zsák tartalmát. Horkai és Lakatos nem aféle nyulszivü emberek voltak, hozzá voltak edződve az éjjeli elemelésekhez, de ezúttal majdnem hányát vágódtak, az istálló nyirkos szalmáján, ahogy a rizskásás zsákból egy megfagyott halott ember gurult ki. A nagy és váratlan meglepetésből Horkai ocsúdott fel előbb, vastag szemöldökét mérgesen összeráncolva csak annyit mondott: — No sógor, ebből a szalonnából ugyan nem eszünk! NEM A KIRÁLYT TEGEZTE Keresztály dán király nagyon népszerű volt az országban kedves és közvetlen viselkedéséért. Ő volt az első a királyi családban, ki egyetemre járt. Szívesen gondolt vissza mindig diákkorára és szombat este akárhányszor megjelent a kopenhágai diákegyesület előadásain, melyeknek végeztével az egyesület egyszerű vacsoráján szokta magánál látni vendégeit. Egyszer, mikor a király megint a diákjai között időzött, szólásra emelkedett egy ifjú. Azzal kezdte, hogy diáktársai nagyon örülnek, hogy meguknál láthatják szeretett Keresztélyüket. Az ifjú ember aztán a király kísérőinek, de az egyetem jelenlevő tanárainak is nagy meghökkenésére igy folytatta: — Te tudod, kedves Keresztély, mennyire szeretünk mi valamennyien s mily hálások vagyunk, hogy nem tekintve nemes hivatásodat, mely minden erődet annyira igénybe veszi, leereszkedel hozzánk, közönséges halandókhoz, hogy jóindulatod ragyogó koronájával fényt ár asz ünnepünkre . . . Mikor idáig jutott, már a király arcán is észre lehetett venni némi'feszélyezettséget, az előkelőségek ijedelme pedig már alig ismert határt, mikor a diák végre kézbe vette poharát s felkérte a vendégeket, hogy ürítsenek poharat “összejöveteleink gyakori vendégének, a mi szeretett Keresztély baj társunknak” — de megkönnyebbülten lélegzett fel mindenki, mikor a szónok hozzátette: “Gottschalk Keresztélynek egészségére.” Az egész társaság vidám kacajra fakadt. Az utolsó szóig azt hitte mindenki, hogy a diák a királyra mond áldomást, holott Gottschalk Keresztélyre, Dánia legnépszerűbb dalénekesére gondolt, ki szintén jelen volt a társaságban. A kékdolmányos Bocskai huszárok közül én még ismertem néhány öreg vitézt, vén Nábrádi Benedek őrmester közülük maradt meg egyik utolsó hírmondónak. Csontos, kérges, hallgatag ember volt ez a Nábrádi. Arcát annyira végigbarázdálta a himlő, hogy elnevezték ragyás Nábrádinak. A németre — annak idején — halálfejként hatott ez a haragjában rettenetes kifejezésü ragyás arc. Vértes, dzsidás, svaliszér rémülten rebbentek széjjel előle; hiszen Nábrádinak ereje is félelmes volt, egyedül lova gyorsaságának köszönhette a “kulazér”, hogy gyászéletét megmenthette .. . Nábrádi őrmester kardcsapása vetekedett a halál kaszájával; node ragyás bőrét sem féltette selyemként. Már az első csatájában hét “plezurt” kapott Benedek; ám a káromlást utálta, csata előtt mindig imádkozott és a halálra is készen állott. •fi Nánási Fodor László sem volt nyulszivü legény a Bocskai-huszárok közül, mégis elszorult a glédában, amikor megfujták a rohamjelt és az ujonc'hüszársággal szemközt feldübörgött a nehéz vértes-ezred. . . Zengő trombitaszóra nyihogva száguldtak a megvadult paripák, s haragos tenger árjaként omlott egymásra a két lovasság. Dübörgött a föld. Sivitottak, csattogtak a kardok. Az összekavarodott lovastömegben Nánási Fodor László is veszkedettül csapott jobbra-balra. — No, itt meg kell halni! — magában igy szörnyüködött Fodor, mert egy óriástestü, veresképü vasasnémet káplár különösen kardhegyre Izoritotta. Tarajas rézsisakjában, ragyogó páncéljában olyan méltóságos volt ez a német, hogy Fodor huszár alig merészelt hozzácsapni a kardjával. Egyébként is tapasztalt katona volt ez a német, mint az orsó forgott lovával. . . Fodor huszár szerencséjére azonban ez a roham csupán erőpróba volt mindakét részről “hátrafprduljt’’ trombitáltak; ámde alighogy éppen szusszantak a lovak, ismét megzendültek a trombiták és elkövetkezett a második, majd a harmadik roham. A vasas-német mindanynyiszor Fodor huszárt pécézte ki a többi közül. Fodor már nehezen védte ki a súlyos pallocsapásokat. A negyedik összecsapás előtt végül kibomlott a Fodor 'huszár szája, s mivelhogy egy szakaszban szolgált Nábrádi Benedek földijével, elkeseredetten panaszlotta: — Jaj, kedves pajtásom, én immáron, elpusztulok itten. Már háromszor tört rám ádáz haraggal egy förtelmes nagy vasasnémet! Benedek pajtásom, megládd, elpusztít engemet ez a német! Fodor huszár a trombitahangok üjabb riadozásánál hüledező vérrel látta, hogy a többi közülísmét kiperdült feléje a német. Magában felfohászkodott Fodor: — Istenem, segits ! Hiszen ha porrá leszek,fiiként dicsérjelek ! Nábrándira pedig ráorditott Fodor: — Benedek pajtásom, segits már te is! — Sohse óbégass annyit! Nábrádi mindjárt elébe ugratott Fodornak: — Ez volt az, László ? Fodor huszár még ezt a szavát hallotta Benedeknek, de mire meglepődéséből magához tért, Nábrádi egyetlen kardcsapással levágta a vasast, aki pedig az előző rohamok alatt annyira összevagdalta Fodor huszár panyókára vetett mentéjét, hogy tovább abban sem parádézhatott. •fi • Nevezetes főember volt a Bocskai-'huszároknál Kaszap János őrnagy ur. Volt négyujjnyi széles a kardja. Huszármondás szerint: “kéneső” vala beleforrasztvá ennek a kardnak a “fokába”, azért volt olyan “svungos” a csapása, hogy többnyire két darabban hullott le lováról az a német, akihez Kn*40*r*magy ódává“ gott. Igaz, hogy Kaszap János őrnagy is tölgyfa kemény, szélesvállu fiatalember volt. Vastag, hosszú bajuszát öklelősre pederte, s már a bajuszától megijedt az ellenség. Mégis egyszer, amikor dühödt darázsmódra rontottak rá és körülrajzolták s németek, halálos veszedelemben igy kiáltott fel a vitéz Kaszap János őrnagy : — Hol vagy fiam, Benedek? ! — Nábrádinak szintén sok német lógott a nyakán, de őrnagy ura segélykiáltására keresztülgázolt a gyilkos kardok gátján. Rendet vágott az agyarkodó németek között, a halálos veszedelemből csakugyan kiszabadította Kaszap őrnagyot. Ezentúl Nábrádinak más neve nem volt a komáromi magyar táborban ,mint “fiam Benedek” és midőn az idegen ezredékbeli öreg huszárok biztos csatára mentek, az attakhoz Kaszap János őrnagytól többször kölcsönkérték Benedeket. Komárom bástyájára is felrepült a sárga-fekete zászló és a Bocskai-huszárok a szabaduló levéllel gyalogosan, fegyvertelenül indultak a Hajdúságra. Hazament Nánásra Nábrádi Benedek őrmester is, Me azontúl soha nem kötött kardot. Többé lóra sem ült. Kevés ősi földecskéjét pár villásszarvu jámbor ökörrel békésen szántogatta. A -csendes, hallgatag embernek vasárnap és., ünnepek alkalmával nem a korcsma'ház, hanem a templom volt elmélkedő, kedves pihenő helye. Amikor meghalt, éppen virágzottak az ákácfák. Olyankor csupa illat, csupa # fehér bokréta a nánási ákácfaerdős temetőkert. Három öreg honvéd jobbról, három balról kisérte a Nábrádi őrmester koporsóját, a többi öreg cimbora négyesével sorjádzott a koporsó után. A temetőkapunál Nyakó Sándor őrmester, Klapka taoornok egykori trombitása komandérozott az öregeknek: — 'Csákot le! Az öregek leemelték fekete- Kossuth-kalapjokat és hajadonfővel kisérték sírjához vitéz huszár Nábrádi Benedeket. Nagy Károly kántor diákjaival érzékenyitően énekelte a gyásznótát. Nyakó őrmester karcsú huszár trombitáján a nyitott sirnál még egy utolsó “rufot” elfujt, azután a kopott, öreg bajtársak a koporsóra ráhúzták a homokot. Fürtös fehét virágaikkal bólogattak, hajladoztak az ákácok, Nábrádi Benedek hü fia vont ennek a földnek, az ákácvirágos szép magyar földnek. A Napos Oldalról Tódit a halász Tegnap olyan nagy halat fogtam, hogy a társaim nem akartak a csónakba visszaengedni, mert attól féltek, hogy fölborítja— Ugyanez megesett már velem is, csakhogy a Queen Mary óceánjáró óriásgőzösön. Szakvélemény — Mint hallom, Müller bankár nagybeteg. Meddig tarthat a betegsége? Orvos: — Azt hiszem, nagyon sokáig lesz kezelésre szüksége, hiszen milliomos! Rend a csend — A lakás tetszik nekem, ki is venném, de remélem, hogy zongora nincs a 'házban. — Oh, csak egy van, de azt sem hallani a sok hangosbeszédü rádiótól. A kis ártatlan Marcit kidobták az üzletből ahol alkalmazásban volt. Panaszra ment a főnökhöz: —Miért mondtak föl nekem ? Hiszen és semmit sem csináltam. — Nem ám, — volt a válasz — még pedig két teljes esztendőn át.' A kulisszák mögül —Miért szitkozódik a nagy tenorista olyan dühösen az öltözőjében? — Mert csak tizenegy babérkoszorút kapott. — No és az nem elég. — Nem ám, mert ő tizenkettőt rendelt a virágkereskedőnél. A szokás rabja — Hallja, őrmester, hogyan állította maga itt sorba az embereket? A nagyokat mind az első sorba, kicsiket meg hátrább ? — Bocsánat, hadnagy ur, de ezt igy szoktam meg már a civil foglalkozásomban. —Hát mi volt maga civilben? . — Jelentem alássan: gyümölcskereskedő. Önzetlenség Feleség: Milyen kedves tőled, férjecském, hogy olyan előzékenyen üdülni küldesz. Férj: Hát tudod, ami azt illeti, bizony rám is fér némi üdülés. A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODUNK f NEM IS SEJTJÜK, mikor békében álmodunk, hogy a politika játékszere vagyunk. Álommezők rétjén virágokat tépünk, álompalotákban boldogságban élünk. S egyszer csak valahol feltörnek a lángok s véressé torzulnak a gyönyörű álmok. Ez történt — mint tudjuk — messze Koreában s tizezrek haliak meg már a nagy tusában. Mikor kezdődött már? Több, mint másfél éve s csorog, egyre csorog a tusázók vére. Lám: éltünk, halálunk mindössze csak ennyi: nem kellene olyan elbizotinak lenni! TART MÉG NAGYPÉNTEKJE a magyar hazának, hol egy egész népet vaskriptába zárnak. Úgy mondják, BÉKE van, kölcsönös egyezség s magyar kriptán a kő szinte egész hegység. Szegény Magyarország megadta az árát, hogy Moszkvára bizta léte drága várát. Szabadságot Ígért kezdetben az orosz, aztán felcserélte rablánccal a — gonosz! Hathatós jólétei s többíermelést ígért, aztán felrakta a közös "kolhoz" cégért. De a "több termelést" mind-mind Moszkva kapja s egyre késik még a feltámadás napja. VIHARSZELEK HOZZÁK a zimankós borút; tavaszra ígérnek uj világháborút. Tankok acélmelle, ágyuk acéltorka egymással szállnak majd gigászi bírókra. Hány millió lélek lesz majd az áldozat, ha valóban rank sújt a gyilkos kárhozat? Moszkvában . . . Kremlinben lázasan sietnek, mert tudják: ha késnek, mindent elveszthetnek. A hódítás célja: Páris, Róma, London s remélik, hogy győznek majd az atomfronton. De a titkok fátylát csak Isten ismeri s gyakran elpusztul, ki fellebbentni meri.
