A Jó Pásztor, 1949. július-december (27. évfolyam, 30-53. szám)

1949-11-25 / 47. szám

PAGE 2. OLDAL Ä Jó PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított« Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry S028 «Ä>4 ELŐFIZETÉSI DIJAK:' SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ------------------$4.00 One Year _____________$4.00 Fél évre ...........................2.00 Half Year_____________2.00 _________Magyarországra: egy évre 45.00 — Félévre $3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. CSODA VELENCEBEN Irta: KÁRPÁTI AURÉL VISSZA A KAPTAFÁHOZ! A közmondás, hogy “Suszter, maradj a kaptafánál”, ritkán bi­zonyult találóbbnak az amerikai magyar sajtó berkeiben, mint a Pittsburghban megjelenő Magyarság nevű ujságocska esetében. Ezt a lapocskát nemrég két református lelkész vásárolta meg. Mikor átvették, némi reményeket fűztünk további működéséhez. Noha tudtuk, hogy szakmailag kontárkodást müveinek, legalább azt a reményt tápláltuk, hogy a magyarság közötti egyetértést kívánják szolgálni. Sajnos, már az első szám után, amelyben a régi amerikai magyar sajtót oktatták ki az újságírás erkölcsi kódexében, láttuk, hogy ebben a reményünkben is csalódtunk. Szabad országban senki sem vonhatja kétségbe senkinek jo­gát, hogy újságot adjon ki. A pittsburghi Magyarság, amely ■imugyis a nyilvánosság szigorú kizárásával jelenik meg a szer­kesztők házi szórakoztatására, nem érdemelné meg az idősebb testvér korholását, ha azzal a tisztességtudással folytatná gyerek­játékait, amely a kezdőhöz, mégpedig tehetségtelen kezdőhöz illik. A Magyarság azonban nemcsak szerénytelenül hepciás a maga tenyeres-talpas módján, hanem mindent elkövet a ma­gyarság széthúzására. Legutóbb ez a nyomdafestékkel telemázolt csomagolópapiros belekötött a Jó Pásztorba, az amerikai magyarságnak immár in­tézményesített hetilapjába. Az ürügy az volt, hogy véleményünk szerint nem minden törvényhozó áll feladata magaslatán. Ezt a Magyarság az amerikai demokrácia elleni támadásnak minő­sítette és bennünket “átkozott, idegen szellemű, lelket mételye­­ző szemétlapnak” nevezett. A borizüen rikácsoló korcsmái hang nem érdemelne választ, ha nem tudnék, hogy mi a szándék mögötte. A naiv, de egyben komisz cél lapunk hitelének rontása és esetleg előfizetők szer­zése olyanok körében, akik mindig örömmel üdvözölnek egy kis hangos szóváltást. A szándék túl átlátszó és ártalmatlan, de a szerkesztők nem ártatlanok. Újságírói szempontból nem is osz­tályozik őket, mert alatta maradnak a bírálat megkívánt szín­vonalán. Egyébként, az a benyomásunk, hogy a cikk szerzője egy olyan egyén volt, aki 1939-ben megbotránkoztató körülmények között távozott Amerikából, majd később Budapestről Amerikát támadó rádióbeszédeket mondott s 1946-ban az amerikai magyarság nem csekély megdöbbenésére újból felbukkant ebben az országban. Ha' gyanúnk nem csal — a gyanúnkat nem puszta benyomásra! alapozzuk — közölni fogjuk azokat a támadásokat, amelyeket ez az egyén Amerika ellen intézett a háború alatt, úgy hogy az amerikai magyarságnak^ módja lesz megítélni, ki az, aki most másokat, akar Amerika iránti hűségre kioktatni. Ha a Magyarság előfizetőinek számából következtetünk, az olvasók sem törik ma­gukat a szellemi táplálékért, amelyet a szerkesztők elemi iskolás dolgozatai nyújtanak. Nem tudjuk, hogy a szerkesztő-lelkészek milyen pásztorai nyájuknak, de szerkesztői működésűkből arra kell következtetni, hogy nem az emberszeretet, nem a Tízparan­csolat keresztényi szellemében működnek. Nehéz megérteni, hogy akad magyar, aki ezt az újságot vásárolja, bármilyen gyéren is, hiszen a csomagolópapír ára jóval olcsóbb és jobb szolgálatot is tesz. Egyébként pöffeszkedő szerénytelenség ezt a kiadványt Ma­gyarságnak nevezni, mikor oly kevés magyar ember olvassa. A forlii prédikátorok az Ur­nák 1290. esztendejét Írták arannyal és pirossal festett pergamentekercseik alá, mi­kor meghalt Jakab testvér, a szent Domonkosról nevezett kolostor perjele. Jámbor, szentéletü férfiú szállott vele irha. Elírnilását a város sze­gényei és gazdag urai egyfor­mán fájdalmas szivvel gyá­szolták s disz nélküli kopor­sóját könnyezve kisérték utol­só útjára, a San Mercuriale székesegyház egyik mellék­­kápolnájába. Halála után tizednapra, hetvenedvasárnap, épp ab­ban az órában, amelyben lel­két kilehelte, vörös márvány­lappal fedett sírja előtt cso­dálatos dolog történt. Egy Ja­copo Oatracane nevű béna sa­­rukészitő, aki az elhunyt párt­fogását kérte imáiban a ká­polna hűvös boltivei alatt, hir­telen összerázkódott, eldobta mindkét mankóját s az esti ájtatossághoz egybegyült hí­vek legnagyobb álmélkodásá­­ra járni kezdett. A püspök or­vosa és az első vikárius, aki­mesembernek az' ördögtől megszállott fia gyógyultan tért vissgMÉ a velencei csator­nák közé; arról is szó esett, hogy követséget kellene me­neszteni a pápához, a boldog­­emlékű prédikátor szenttéava­tása érdekében. A dologból azonban — nérpely beavatot­tak állítása szerint: a koldu­lok rendjének cselszövései mi­att — semmi sem lett. A következő év tavaszán a velenceiek nagyobb hadjárat­ban vettek részt Cyprus ellen. A váltakozó szerencsével fo­lyó harc izgalmai egy időre elterelték a köztársaság ér­deklődését forlii Jakabról. De pár hónap múlva, amikor a megrongált hajókon hazatérő sebesültek behurcolták a vá­rosba a pestist, a nagy rémü­let és fejetlenség közepette, mintegy végső szükségükben újra esziUtíie jutott a csodate­vő halott|^fcki bizonyára elhá­rítaná ezt a szörnyű csapást a fejük felül, ha sírja nem len­ne olyan távol tőlük. Napon­ként erősebben nyilatkozott Két hét múltán — mikor a velencei házak kapuinak csaknem négytizede meg volt 1 már jelölve a halál fekete ke- « resztjével — megjött a követ < Forliból, a püspök válaszával. ; A Hárpias Tanács teljes szám-* ; ban összegyűlt s lehangoltan vette tudomásul, hogy a püs­pök hallani sem akar az elő- 1 nyös cseréről, a nép pedig a 1 bőkezű ajánlat hírére még in­kább ragaszkodik az áldott j hamvakhoz, mint annakelőtt. A dozse, akinek kapzsiságát csak ravaszsága múlta felül, ! meg volt róla győződve, hogy ^ Forliban keveslik az összeget. ; Ezért újabb ajánlat megtéte­lére bírta rá a Hármas Taná- , csőt és második levelében már , ötezer aranyat kínált a jám-' ( bor perjelért. Egyben megfe- • nyegette a püspököt, hogy ha ( a barátságos szó süket fülek- ( re talál: nem riad vissza az erőszaktól sem. Erre a felszóli- ' tásra azonban még csak vá­laszt sem kapott Forliból, ahol \ a polgárok látván, hogy a ve­lenceiek- milyen csökönyösen ragaszkodnak szándékukhoz, - valóságos imádattal vették kö­­rül a San Mercuriale márvány- : sírját. Velencében elkeseredett iz­gatottsággal tárgyalták a dől- , got. A pestis dühöngése iszö- . nyatos arányokat öltött. A csa­tornákba dobált holttestek el­feketedett arccal, puffadtan i buktak föl a zöldes viz alól a i Pénzválták Hídja körül. A büszkeségükben megsértett ne- - rpesek most már hangosan kö­vetelték a Hármas Tanácstól, , hogy váltsa be fenyegetését. A dozse, hogy némikép meg­csappant népszerűségét növel­je, örömmel tett eleget a két­ségbeesett kívánságnak. Egybehivatta a Városi Elöl­járóság még életben maradt tagjait, akik különösen keres­kedelmi dolgokban szoktak határozni. Ezek aztán akként döntöttek, hogy sürgősen csa­patot küldenek Forliba, a cso­vd.pökyö ! perjeL_maradványai-, nak megszerzése céljából. Ha­marosan tárgyalásba is bo­csátkoztak bizonyos Matteo ’ Malatesta nevű riminii zsol­dos-kapitánnyal, aki hajlan­dónak mutatkozott hatezer 1 aranytallérért táborba szállni i Forli ellen. Az egyesség meg­kötése után a sereg mindjártL hadra kelt. Hat héttel később i Malatesta hirhordó követe I bársonypárnán nyújtotta át a : dozsenak a kirabolt város kul­csait. Forli megvétele rövid, < de véres ellenállás után sike­rült s a győztes kapitány, a i drága ereklyével, útnak in- 1 dúlt Velece felé. ] A szenvedésektől sújtott vá- 1 ros ünnepi komolyságában is mámoros örömmel várta. Az i ősrégi, kupolás templomok, a 1 csipkés, ferde tornyok, a di- i szes faragásu márványhomlok­zatok zsúfolt pompája fölött narancssárga színekben Jzzott ^ a nyárvégi alkonyat, mikor a ' nagy téren szorongó sokaság ( előtt föltűnt a szent hamvak 1 elé küldött csónak magasra [ nvuló, aranyozott orra. A pa- k lota Lépcsőin, a lemenő nap c sugaraiban csillogva jelent meg a páncélos kapitány ko- 5 mór, hatalmas alakja, amint f térdet hajtva a nyitott kopor- j só előtt, átadta azt a hármas tanács élén kivonult, diszru- !j hás dozsenak. ^ Minden toronyban meghúz­ták a harangokat. Nyolc viola­­szin-selyembe öltözött kano- ^ nők vállára emelte a drága ^ kincset s a Te Deum hang- , iáitól kisérve lassan eltűnt ve- ’ le a székesegyház árnyékos kapujában. ^ Egyszerre örömrivalgás rész- , kettette meg az egész várost. ] A betegek és haldoklók, i mintha varázsütés érté volna ] őket, az egészség színét újra i visszanyerve, gyógyultan kel- i tek ki ágyaikból. A csodate- 1 vő halott’meghozta a várt cso­dát : a pestis pusztító ereje ] megtörött Velence fölött. . Esti harangszó után a Hár­mas Tanács és a Negyvenes : Tanács együttes-ülést tartott 1 a dozsepalota nagytermében j s egész éjfélig azon tanácsko- : zott, hogy milyen jutalomban : részesítse a város megszaba- : ditóját, Matteo Malatestát. A két még aznap kiküldtek a;1 szokatlan eset megvizsgálásá- c ra, kétséget kizáróan megái- f lapították, hogy a sarukészitő * — Isten kifürkészhetetlen \ akaratának kegyelméből — i érthetetlen módon visszanyer- ^ te két év óta béna lábainak ^ épséget. 1 Ettől kezdve számtalan be- | teg, bélpoklós, néma, elmebe- ] teg s más szerencsétlen em- ] bér kereste föl naponta a ke- 5 gyeséletii perjel sírját. A 1 templom könyveinek tanúsága ; szerint közülük sokan meg- 1 hallgatásra találtak az Urnái, • Jakab testvér érdemeiért. A 1 csodatevő halott hire csakha- = mar elterjedt az egész tartó- j mányban, Bolognától Raven- ( náig, sőt az Alpok lejtőin túl- 1 ról is egyre többen zarándo- 1 koltak Forliba, a San Mercu- ( riale kápolnájában keresve irt 1 szenvedéseikre. Advent tájánjg már Velencében 'ií^okaÜ ÍTe’Uy szeltek forlii Jakabról s mikor 1 egy selyemmel kereskedő ne- 1 meg a nép eobeli reményke­dése és óhaja a dómokban szónokló papok ajkán s a bajjal szemben teljesen tehe­tetlen Hármas Tanács végül is összeült és hosszas tanács­kozások után megegyezett ab­ban, hogy a szent ereklyét megveszi a forlii polgároktól, a dozse pecsétes levelet kül­dött Forliba és a köztársaság nevében háromezer aranyat, két szobrot s egy ezüsttel át­szőtt biborköpenyt ajánlott föl a néhai perjel hamvaiért azzal a hozzátoldással, hogy Velence kötelezi magát, a szenttéavatás körül felmerü­lendő összes költségek fedezé­sére, ami -— beleszámítva a féltékeny koldulok rendjének elhallgattatását — előrelátha­tólag szintén jelentékeny sum­mát tenne ki. A fukar velen­ceiek csak a legnagyobb ön­megtagadás árán, a kényszer bíele ekKör^atno^trfoz at a lm ba és türelmetlenül várták a választ. KÁVÉ A háború óta most először tört ki az amerikai piaci fronton halmozási láz. A kávé ára ugrándozni kezdett, először kicsit ug­rott, aztán nagyobbat s a háziasszonyok elkezdtek eszeveszetten vásárolni, hetekre, hónapokra elegendő készletet halmoztak fel. Rosszul tették ezt a háziasszonyok. Mert az idei kávétermés ugyan valamivel kevesebb mint a világ szükséglete, de csak annyival kevesebb, hogy egy-két cent drágulást tenne indokolttá. De a spekuláció tovább hajtotta az árakat felfelé s ebben akarat­lanul segítettek a megrémült háziasszonyok a hisztérikus vá­sárlással, halmozással. Drágul a kávé, mert nem elég a készlet? Nos, akkor mi még hisztérikus vásárlással csökkentjük a készletet, hogy tovább dráguljon és hizlalja a spekulánsokat. Brazíliából máris azt jelentik, hogy néhány nagy kávéspekuláns megmilli­­omosodott. Amikor kitört a láz, nagyban vásároltak kávét, és amikor magasabb fokra szökött fel a láz és a kávé ára, eladták. Vagy tartják a megvásárolt kávét, várnak további áremelkedésre. Bíznak abban, hogy az amerikai háziasszonyok esztelenül tovább fogják folytatni a halmozást. Amerikai háziasszonyok, ne tegyék meg ezt a szívességet a brazíliai spekulánsoknak! Úgy látszik, arra is figyelmeztetni kell az amerikai háziasz­­szonyokat — vagy legalább is igen sokat közülük —, hogy a ká­­vé csak frissen jó. Csodálatos dolog: nincsen a világon olyan nagy­­igényű, válogatós háziasszony, mint az amerikai és ime, egy kis zavar a kávé piacán arra készteti, hogy lemondjon a mindennapi friss kávéról és majd hetek múlva olyan kávét főzzön, amelyből elillant a zamatja. Érdekes tanulságot lehet levonni ebből a kávéhistóriából. Azt látjuk, hogy szervezetlen tömegekkel könnyen el lehet bán­ni. Egy pár tucat spekuláns áll a kávéfogyasztók millióival szem­ben és győz — diktálja a tempót és diktálja az árakat. Ha a fo­­gyasztóknek lenne valamilyen szervezetük, amely fejetlenség helyett rendet tud tartani soraikban, döntő vereséget szenvedné­nek a spekulánsok. Ha csak egy hétig tartózkodnának a háziasszo­nyok a kávévásárlástól, fejest ugfana a kávé — de nem felfelé ám! De ne beszéljünk, ne álmodozzunk háziasszonyok unionjá­rol, ami nincsen. Inkább tegyünk úgy, mintha ilyen union létez­nék. Ezen a héten ne vásároljunk kávét! Van több mint elég a konyhaszekrényben. Ne vásároljunk és várjuk meg, mit szól ehhez a spekuláns, aki pár ezer zsák kávét vásárolt össze abban a reményben, hogy az eszeveszett vásárlások folytán az ár tovább emelkedni fog. Elégtétellel olvasnék, hogy csődbe ment egy pár közülük. A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR ERRŐL-ARRÓL . . . HÁBORÚ LESZ — MONDJÁK az Északi Sarkon s fejem, gondolgozva, a gépemre hajtom. Ahol bundákban is fogvacogva járnak, sarki füvalmára a bősz januárnak; ahol farkasok is fagyosra dermednek, az emberek mégis — háborúi terveznek . . .? — Embereket mondtam? . . . Farkasra gondoltam, merthogy ember-farkas én magam is voltam. Én is beöltöztem vitéznek és hősnek s éltem farkas-éltét ember-farkas ősnek. Hol én lőttem másra, hol énrám tüzellek s szálliioiiunk "árut" a halál-üzemnek. . . . Nem kérdeztem, ki él, vagy ki marad holtan? Én is csak kétlábú ember-farkas voliam! A KASSAI DÓMBAN zöld most is a pálma, de annál borusabb nagy Rákóczi álma. Rákóczi álmától elborul a Szentély s muszka járma alatt összeroskad Erdély! Hiába volt remény; sírban az Igazság; győzött a rut ármány, csalás, gálád gazság. ... A Hargita lelke bakacsinban gyászol s Erdély lelke sorvad a magyar honvágytól. ... A kassai dómban sötét minden ablak s szenvedve álmodnak tovább a szent hamvak. De ha egyszer harsan az Ő indulója; ünneplőre ébred Kassa öreg dómja! FENI BÁR A MUSZKA fogát USA-ra, sok gazdag kincsére, szenére, vasára; a hatalmak között legelői járunk már s remeg a Kremlinben a diktátor barbár. Békés bár Uncle Sam; kész a küzdelemre s küzdeni tud, ha kell, hétfelé egyszerre. Senkitől sem fél már Uncle Sam nemzete s nem rózsás már többé a muszkák helyzete. Nem a muszka jár majd a Hadaknak Utján; Uncle Sam hörpint majd a győzelem kutján. . . . Eisenhower mondta, ki száz csatát látott: Megverjük majd, ha kell, AZ EGÉSZ VILÁGOT! ÜZEN A HARGITA Nagy ívben repül a zsinór a partra, A zöld gyepen élénken ficánkol, vergődik egy hal. Petyes pisztráng, van vagy 1 arasz. Ez az utolsó fogás. Endre bácsi szólít is már minket: “Gyere­kek, mára elég volt.” Állok a Csicsó vár alatti kőtermeléken, lassan leszerelem a halászbotot. Körülöttem a csíki fenyőrengeteg susog. A nehéz gyantaillat hasítja a tüdőmet. Nem messze valahol kolompol egy-két csengő a tehenek nyakán. A mogyoró rekettyéről raj­zanak a szúnyogok. A lábam ég a sok karcolástól, mit a kerités­­mászásnál és csalitos kerülgetésnél szereztem. Lejjebb alattunk tisztás. A fii harsog a harisnyás legé­nyek ütemes lendületére. A kaszáló olyan mint. egy zöld sző­nyeg, mesés virágai tarka-barkaságával. A nap lenyugodni készül és utolsó sugarait küldi a vén Har­gitának. Én is összeszedem a holmiaimat és indulok lefelé. A part­menti fíivön kiteregetjük a megmaradt élelmet. Egy kis sza­lonna, csípős juhturó és rozskenyér paprikával. Farkasétvágy­­gyal fogyasztjuk, majd készülődünk hazafelé, Lefelé megyünk, mindenütt a patak mentén, majd lent át­vágunk a mezőn. A lekaszált rét olyan mint egy vastag sző­nyeg, süpped a lépteink alatt. A szellő itt már kevert, fenyő és széna illatot hoz. Mélyet lélegzem, ruganyos lendülettel lépkedek. Rátérünk az útra. Utolérünk egy kis csoportot. Mind­egyiken posztó harisnya, vékony piros-zöld zsinorozással. Csen­desen köszönnek. Vállukon kasza. Hazafelé tartanak ők is. Megszólal egy kolomp a hátunk mögött. Jön a csorda az erdő­ről. Békésen poroszkálnak, az ut porát és illatát felverve. Fé­­lősen kikerülnek minket. Egy-egy megáll és bámul ránk nagy szemeivel. Lassan feltűnnek az első házak. Fehér falak, kék aljzat és zsindely tető. Az ablakok roskadoznak a muskátli alatt. A faragott galambducos kapuk előtt már áll egy-két tehén. Né­melyik türelmetlen és hangos bőgéssel hivja gazdaaszonyát. A nap eltűnik a hegy gerince mögött s a hold kukucskál ki a Nagy-Somlyónál. A kéttornyú kegytemplomból felcsen­dül az esti harangszó. Az emberek megemelik a kalapjukat és már hallani is a csikrákosi harang válaszát. A Hargita elhomályosodik. A székelység szent hegyén ki­­gyulnak itt is, ott is a fények: lánggal lobogó farakások. Egy­másnak üzengetnek, mesélnek. Így üzentek ezer év óta, ha baj volt. A Hargita óvta, védte egyedül maradt népét és taní­totta meg a küzdelemre. A kegytemplom öreg harangja pedig vitte az elfáradt, törődött nép imáját az Ur zsámolya elé. De amint vitt, úgy hozott is. Üzenetet hozott, hogy tartsatok ki. fogjatok össze és ne engedjétek, ami ezer éve a jogotok. Ezt átvette a csikrákosi és sorra a többi pásztortüz. Ma újra csak pásztortüz üzenhet a Hargitáról. Csak ezek a kis égő pontok üzenhetnek, riadózhatnak, hogy veszélyben az ezeréves székelység. Csak ők maradtak, az ősi lármafák, mert a templomok ha­rangjai már elnémultak. A harangoknak már tilos hirdetni, hogy ennek a népnek joga van a saját életéhez. Várdotfalvi Gyula-----A KO Irta: TOLSZTOJ LEO Egy gazdag embert felkeresett egyszer egy szegény em­ber és alamizsnát kért, A gazdag ember semmit sem adott neki, gorombán ráorditott: — Szedd a sátorfádat innen! De a szegény ember nem ment el. Erre a gazdag ember méregbe jött, fölragadott egy követ, s hozzávágta a szegény­hez. A szegény felemelte a követ, beletette a tarisznyájába s azt mondta: — Ezt a követ addig fogom magamnál hordani, amig el enm jön az az idő, amikor visszadobhatom. És eljött az idő. A gazdag ember valami rossz üzletet csi­nált, mindenét elvesztette, s öt magát börtönbe zárták. Mi­kor a börtön felé vitték, találkozott a szegénnyel. Az felé lé­pett, kivette tarisznyájából a követ, s már dobásra lendült a keze, de aztán meggondolta, s a követ kezéből a földre ejtette. __’Hiába hordtam magammal olyan sokáig a követ — mondta a szegény ember. — Amig gazdag voltál és uralkod­tál, féltem beléddobni, és most, amikor szegény és nyomorult vagy, sajnállak. teljesített szolgálat rendkivü­­liségéhez mérve — úgy gon­dolták — semmiféle jutalom nem lehet elég nagy, amit csak módjukban áll megadni. Sehogysem tudtak megállapo­dásra jutni. Végre fölemelkedett a do­zse, aki nemcsak kapzsiság­ban és ravaszságban, de jám­borságban is fölülmúlta tár­sait. s arannyal áttört, éj sö­tét köntösét megigazítva, fejét lesütve szerényen igy szólt: — Signor Matteo a végső pusztulástól mentett meg ben­nünket. Ilyen szolgálatot nem lehet hitvány arannyal megfi­zetni. Ha helyemet átadnám neki, még akkor sem tenne méltókép leróva irányban kö­teles hálánk. Az ő érdemeinek nagysága meghaladja az em­beri jutalmazás határait. Az­ért azt ajánlom: holnap haj­nalban vétessük fejét, azután, mint városunk védőszentjét, részesítsük illő felmagaszta­­lásban . . . A hosszú vitákban kifáradt tanácsurak sóváran figyelték a megváltó szavakat és ősz fe­jükhöz szinte nem méltó siet­séggel, helyeslőén bólintgat­­tak. Boldog megelégedettség­gel oszlottak szét. Legfeljebb az okozott még némi gondot nekik, hogy a leendő szent szobrát hol állitsák majd föl. Matteo Malatesta azonban egyik apródja utján neszét véve a készülő megdicsőülés­nek, álruhát öltött s még az éj folyamán — összeharapott szitkokat morzsolva fogai kö­zött — megszökött a városból. Nyilván erősen sajnálta, hogy seregét még a bevonulása előtt szélnek eresztette. Matteo Malatesta felma­­gasztalása tehát elmaradt. De elmaradt forli Jakabé is. Az Ur ugyanis — haragjának fél­re nem érthető jeleként — megvonta kegyelmét továbbra a csodatevő hamvaktól. Forlii Jakab holtteste azon a neve­zetes napon tette az első és utolsó csodát Velencében. Azontúl hiába térdeltek imád­kozva sírja előtt: előbb oly éber fülei süketek maradtak. A velenceiek viszont meg­feledkeztek Jakab perjel szenttéavatásának sürgetésé-. rőL SEREGÉLY GYÁSZA A lapunk múlt heti számá­ban e cim alatt közölt meg­ható óhazai történet szerzőjé­nek neve elnézés folytán a sze­dő betüszekrényében rekedt. De az olvasó bizonyára kitalálta, hogy ki lehet az, aki ilyen szép mesét tud mondani. Ki más, mint az Öreg Mesemon­dó, a Jó Pásztor örökifjú Gondos Sándora !. . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom