A Jó Pásztor, 1949. február-május (27. évfolyam, 5-21. szám)

1949-02-04 / 5. szám

PAGE 2, OLDAL’ A Jö PÁSZTOR V THE GOOD SHEPHERD A JO PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 5030 ELŐFIZETÉSI DIJAK: l SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...........................$4.00 One Year ............................$4.00 Fél évre ............................. 2.001 Half Year _____________ 2.00 Magyarországra: egy évre $5.00 — Félévre $3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. Levél a ieanvoinlioz Irta: lENEDEK ELEK A BÖLCSŐTŐL A SÍRIG Truman elnök elkezdte harcát a biztosítási program megva­lósítása érdekében, amely ellen a republikánusok kézzel-lábbal kapálóznak. A kormány — akárcsak Angliában — a bölcsőtől a sírig gondoskodni akar polgárainak egészségéről. A dolgozók, akik eddig pénz hijján nem tudták megcsináltatni rossz fogaikat, vagy akik eddig nem kezeltették magukat, csak ha imár ko­moly volt a bajuk, most nyugodtan fordulhatnak orvoshoz, fogorvoshoz. Ugyanolyan gondos ápolásban részesül a minimá­lis bérrel fizetett munkás, akár Rockefeller. A demokrácia ha­zájában nem lesz kivételezés, a szegény ember egészsége éppen olyan fontos lesz, mint a milliomosé. Ha a kongresszus jóvá hagyja a nagyszabású tervet, akkor a bölcsőtől a koporsóig terjed majd a haza szerető gondossága polgárai fölött. A republikánusok azzal érvelnek, hogy “sokba kerül.” De a nemzet egészsége fontosabb-e, mint a milliók, ami­ket ugyanezek a néprótegek fizetnek a kincstárba? Háború ide­jén messzemenően gondoskodnak a katonák egészségéről, holott arról van szó, hogy csatába vigyék őket, ahol aztán egy részük az életét áldozza. Miért csak háborúban, miért nem békében építünk fel egy egészséges nemzetet, nem a csataterek számára, de az életnek? — ezt kérdik az ellenzéktől a terv harcosai. Trumannak nem lesz könnyű dolga, de mert a közvélemény melléje állt, remél­hető, hogy sikerül majd megvalósítani a tervet. HIÚSÁGOK HIÚSÁGA Az amerikai kapitalizmus fénykorában, az úgynevezett Vi­­‘ nTim. toiemrv. ...-a Lveico n, a now y or ki Metropolitan Opera fes­tett színfalai közi mámoritó diadalokat aratott egy szép és széphangu énekesnő: Louise Butler. A hir, mint mondani szok­ták, szárnyaira vette s ami csengő, pengő kamatot hozott a vi­­lághir, azt a szép Lujza takarékba tette. És amikor sok pénz volt a takarékban, elkezdett házakat, ingatlanokat, részvénye­ket vásárolni és — szegénységi fogadalmat tett. Meghúzódott egy kis a'kroni hotel legkisebb és legolcsóbb szobájában s ott remeteéletet élt három évtizeden át, több mint tízezer napon és éjjelen át. Ami kamatokat és osztalékokat küldtek neki a bankok, azt olvasatlanul egy papírzacskóba pakkolta, a csekke­ket sohasem váltotta be. Neki nem kellett pénz. A szomszédság kapitalistának nevezte, ő ügyet sem vetett az irigy kedőkre. Ő jobban tudta, mint irigyei, hogy a pénz nem tesz boldoggá — hiúságok hiúsága. Csak a fiatalság és a siker tesz boldoggá s ha a fiatalság elszáll s a siker hűtlenség bűnébe esik, pontot kell tenni a vágyak és álmok mélabus énekének végére. A Metro nyelvén: Vége a komédiának! Már régen megírta Lujza a végrendeletét: Minden vagyonát tegyék pénzzé s minden pénzt repülőgépről vessenek a tengerbe. Tüdőgyulladás most elvitte a régen el virágzott szép Lujzát. Mi lesz a több mint egy millió dollárra becsült vagyonnal? A bank, amelyet a bíróság hagyatéki végrehajtónak rendelt ki, kapkodik mint Bernát a mennykő után: örököst keres. Állítólag él valahol, senkisem tudja hol, a bölcs Lujzának egy unokaöccse. Vájjon jelentkezni fog-e a milliós örökségért? Vagy a gazdag örökségből csak az igazi értéket fogja válasz­tani. az életbölcseséget? ALEXANDER ERNŐ Az amerikai magyarság egy kivételes értékét, az amerikai magyar sajtó egy odaadó segítőtársát veszítette el: meghalt Alexander Ernő, a nevéről elnevezett hirdetési iroda tulajdo­nosa és vezetője. “Pótolhatatlan veszteség”, szokták ilyenkor mondani; Alexander Ernő esetében ez nem szóvirág, hanem fájó valóság. Negyvenöt évvel ezelőtt jött a Sáros-megyei Boroszlóból — abban az időben, amikor még nem voltak bevándorlási korlá­tozások s az amerikai magyarság még évről-évre gyarapodott. Hogy nem csak számban gyarapodott a magyarság, hanem tár­sadalmi súlyban és sikerben is, az nem kis részben Alexander Ernő közéleti és üzleti tevékenységének volt köszönhető. Híd­verő volt az elszigetelt magyarság és a nagy amerikai közösség közt, kapcsolatot teremtett a magyarnyelvű sajtó és az ameri­kai üzleti világ közt s ezzel emelte a magyar szó értékét Ame­rikában — anyagi és szellemi téren egyaránt. A Segély Akciónak lelkes munkása, pénztárosa volt. Ezt mindenki tudta. De kevesebben tudták, hogy segített ő szemé­lyesen is számos honfitárson, aki hozzá fordult. És csak most, amikor ő már nincsen, lehet megmondani, hogy a magyar test­vérei érdekében végzett túlfeszített munka rövidítette meg éle­tét. Megfáradt szive 63 éves korában megállt. Megint egy értékes egyéniséggel lett szegényebb az egyre fogyatkozó amerikai - magyarság. Még a világon se voltál és már igazságtalan voltam tehoz­­zád, édes, kicsi leányom. Dúsí­tott, levert a gondolat, Hátha leány lesz első gyermekem? Féltem az ismerősök szánó mo­solyától: leány? Na — gratulá­lok. A te női nemednek bus vég­zete, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólya­madár és im, alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fé­szekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjong­­nak körülötted és mi meg örü­lünk, ha a vad szárnyasok kö­zül egy megragad és visz, el­repül veled, talán messze ide­genbe . . . A te női nemednek gyászos végzete, hogy ha szép vagy, kö­rülzsongnak a férfiak, mint vi­rágot a méhek; nyomodban jár­nak, mint az árnyék; esdekel­­nek egy szép szavadért, egy mo­solyodért, de lelkednek tenger­mélységébe nem tekintenek és bele is tekintvén, drága tartal­mát soha meg nem ismerik. So­ha, soha. Egészen, valójában: soha. És mily kegyetlen vég­zet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön és a te szemed­nek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants — óh mért hoigy akkor rendesen, mikor már késő; amikor már ott vergődöl tört szárnyakkal és csak egy menedéked van: a halál. Dalolj, dalolj édes kicsi leá1 nyom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán el­űzi bus gondolataimat ... Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz fel és hallom: apa, bükk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kupo­rogsz fal tövében, összehuzód­­*4*1 . ■ awíjL szák tövén írok tovább és ál­lom isméi, kukk, apa, kukk, mit írsz? — Kislányom, ne háborgass, verset irok. — Kinek? — Neked, leánykám, neked. Hallom, amint szaladsz a fi­ukhoz és dicwkszel: apa verset ir nekem! Clend, fiuk, csend, apa verset im . . És irok towbb. Már nem hal­lom hangodul az édesen csen­gőt; nem ljHri ragyogó fekete szemedet, a^Bndig nevetőst. És nem látván^em érezvén köze- J lemben senki, a messze jöven­dőbe kalandozik lelkem. Ami­kor te már rém vagy csacsogó leányka és Egyszerre csak mi történt váed? — Te, ki még tegnap hangrs nevetéssel him­bálóztál téióynen, ma nem ta­lálod helyeck._( ottan, zavartan feszengsz és bár szólni nem mersz, érzr-|. hogy igyekszel megszabadd p tőlem. Sétálunk az utcán és“e, ki még tegnap bátran, senkivel sem törődve, hangosan bázélgettél velem, megláttál, éiffevettél mindent és mindenkit,ma nem látsz, ma nem hallasz, nem beszélsz; le­sütött fejjel 1/ladsz közöttünk, csak egy-két épést nézvén elő­re .. . Ottóm is mintha már nem volnál anyira élénk, bá­tor, mint annicelőtte. Gyerme­kesen örülsz Ihosszu ruhának, de csak addij, amig egyszer­­kétszer végig|begsz a szobá­kon, aztán, u§ tetszik nekem, hirtelen lecsldesülsz és ko­moly vagy, Így komolyabb, mint ahogy ^iéretném . . . Óh, leánylim, miért nem ma­radhatsz midörökre csacsogó kicsi babácsl! lm, már gyötrő­döm jövendá miatt. Látlak ra­gyogó szép lánynak, akit nyo­mon kisérhL akinek elejébe kerülhet és femtelenül szemé­be nézhet miAen ripők! Látok körülötted üretejü és még üre­sebb szivü, deirettenetes gond­dal öltözködj ifjakat, akik csak szépségeit látják, szived­nek nemes taalmát észre sem veszik, neny^ keresik; akik ruhádul. nem neked, mondván: ned|i, együtt varrtuk az édesanyámmal! Aminthogy az nem is lesz másként, leánykám. Korán, ta­lán nagyon i: korán látni fo­god, hogy a te apád szegény A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR ORSZÁGOSZTÁS HUNNIÁBAN HARMINC ÉV ELŐTT VOLT az első Ítélet, mikor eltemetlek egy nagymultu népet. Felfeszitették az ántánt keresztfára s végtelen szenvedés volt ennek as ára. Mig káromlás ömlött rablónépek jszáián: véreztünk, szenvedtünk a szenvedés fáján. És bár fejünk felett égett sokszor I ázunk, titkon imádkoztunk s bizakodva v írtunk. . . . De megváltás helyett jött a ni :i szégyen s megszenvedtünk érte fájdalmas 1 :eményen. Aztán botorkáltunk uttalan utakoi s ránk szakadt legvégül a vörösstÉralom. STALIN LETT A FÜHRER s M.c3ivában igy érvelt: "El kell most oszlatnunk mindenrÄi kételyt. Amit a szomszédok régen elrabolt®, nem vehetik vissza se élők, se ho®k. Igaz, off él köztük három millió nBhyar; de hát ezért legyen felfordulás, zwar? . . . Forrongás, lázongás: nemzetkcB vélek; jó szomszédság a fő; legyetek jó iRpek. Nem vagytok talán még az uj rendnez szokva? Egy a szovjet haza! S fővárosa Moszkva! Uj utakon jár a történelmi balár: I Nem baj, ha kisebb lesz a hazai hahr . . ."-ÉS A MAGYAR KORMÁNY ezt méc meg is toldja: "Avult koreszméknek ne legyünk befond ja. Ne feledjük azt sem: erősebb a kontroll, lemond hát a magyar sok-sok régi pöntról. Mit tegyünk, ha szőrit bennünket a helyzet? Átengedjük má nak, amit Árpád szerzett . . . Vigasztalja lelkünk a bus emlékezet. Hogy Mohácsnál egykor ennél is több veszett. Ujjhuzás Moszkvával nem vezetne 'tóra; mind, ami miénk volt, mondjunk hát i.e róla! . . . így beszél a vörös muszka magya r kormány s Vörös zászló leng rég a Kárpátok oirmán. munkás-ember. Tollal vagy gya­­luval keresi-e meg a minden­napi kenyerét, á ruhát, a cipőt neked és nektek: egyre megy. Ne áltasd magad azzal, hogy a toll több a gyalunál! Sőt, azt hiszem — kevesebbet érő . . . Én majd csak megleszek va­lahogyan. Csodálatos dolgokat müvei­nek a kabátjaim. Esztendők vi­­harzanak el felettünk és még sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben mint­ha megujhodnának. Úgy tetszik nekem, este, amikor levetettem, mintha a könyökén kikopott volna: nézfem reggel és álom volt az egész. Tündérujjak bab­ráltak rajta nyilván. Keresem a foltot és nem találom. Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ár­tatlanul, ám látom szemed al­ján a kékes karikát. — Édes leányom! Megint virrasztónál, ugye-? — Nem édesapám, nem! Tisztes szegénységünket bár nem titkoljuk^ nem látják ‘ az emberek. De én álmatlan éjsza­kákat virrasztók át — miattad. Szeretném, ha mindig: halálo­mig itt látnálak fészkünkben. És mint egykor, amikor térde­men himbáltalak, átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénte­lenül védőén emelem fel keze­met, nehogy elraboljanak. De hiába, elvisznek egyszer mégis. De ki lesz az, vájjon lesz-e férfi, aki elődbe lép és mondja: én szeretem önt. Nem a szépsé­gének — a lelkének lettem rab­ja. A fizetésem nem nagy, nem ígérhetem, hogy élete gond nél­kül való lesz oldalamon, de ha úgy tudna szeretni, mint én. sze­retem magát, aggodalom nélkül adhatja nekem kezét! Ez a férfi, ha eljön érted, — ez a férfi nem s^: közül való les^, leáj-nm mával zsongtak körül áz^tcán és maguk közt sajnálkoztak: — Be kár, hogy szegény! Ez a férfi’talán nem is mert feléd közeledni amazoktól és szivében fájdalommal kiséii messziről, féltve, hogy fejedet megkábitja a léha beszéd, a kül­ső csillogás és őt nem is ve­szed észre soha. Ez a férfi el­eljár házunkhoz és mig a töb­bi ki nem fogy az üres beszéd­ből, hallgat és hallgat, pedig annyi mondanivalója volna. Felháborít már most a gon­dolat, leányom, hogy majdan tudakozódni fognak: -vájjon van-e pénzed és mennyi? Meg­fogom tudni, bizonyosan fülem: be jut, hogy Iván ur, akinek nevét oly sok regényben olvas­tam csillagokat lehozó szere­lemmel kapcsolatban, szeret té­ged és el is venne szívesen, ha volrny* bár harmincezer forin­tod. Ám úgy mondták ne'ki, hogy csak huszonötezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg — “a vén szamár.” Már pedig neki éppen harmincezer forint kellene! Felháborítanak engem a min­dennap hallott házassági üzle­tek, amelyek megfeneklettek pár ezer forint külömbségen. Hallom szidni a “csaló”á apákat, akik azt mondták: ötvenezret adnak a leányukkal és az utol­só pillanatban csak negyvenez­ret adhatnak. És az utolsó pilla­natban elmarad az esküvő. A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő gavallérnak a szép, mü­veit, ártatlan leány nem pótol­ja ki erényeivel a tízezer forint hiányát. Pfuj! És ezek férfiak? Ezek házasodnak? Ezeknek majd gyermekük lesz? És ezeket a gyermekeket még ők fogják ne­velni? És Isten ezeket az embe­­ket talán meg is áldja — hi­szen Isten jósága mérhetetlen! — oly édes, csacsogó leányká­val, mint te vagy? Dalolj, dalolj, édes kicsi leá­nyom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán el­űzi bus gondolataimat . . . — Ne magyarázza félre, amit mondok. Amikor másokhoz beszélünk, amikor hivatásunkat végeztük, vitatkozunk vagy érvelünk, tulajdonképpen azokat a gondolatainkat közöljük, ame­lyeket hallgatásunk óráinak- csendjében leszűrtük magunkban. Minden nagy gondolat csendből születik, nem lármából és zaj­ból. Akik az emberiséget valaha is megajándékozták eszmével, gondolattal, valami ujjal és széppel, azok mindig a hallgatás­ban való elmélyülésből merítettek. A laboratórium szótlan mun­kájából, a könyvtár bölcs hallgatásából, a hallgató tájból, az égbolt fölénk boruló némaságából . . . Higyje el, a modern em­ber legnagyobb tragédiája, hogy elszakadt a belső és külső csend­től. Hozzászokott a szüntelen lármához, mindenekelőtt a beszéd lármájához, a szavak, érvek folytonos harsogásához. Örökké be­szél és örökké beszélnek hozzá. A zene is vigasztalójából üldö­zőjévé vált. Hangszórók üvöltenek az utcán és otthonában, kö­vetik még álmában is. Szüntelenül társaságban van, akár a mun­kahelyén, akár otthon. A magányos munka öröme csaknem is­meretlen már. Ennek az eredménye csak egy lehet: az embe­rek elszoknak attól, hogy tapasztalataikat maguk dolgozzák fel, ítéletüket egyedül alkossák meg, a felvetett problémákba elmé­lyedjenek, egyszóval, hogy önállóan gondolkodjanak. — Tehát vonuljunk el a pusztába, alkossuk meg a nagy ma­gányosok szektáját, mondjunk le a szavakról és burkolózzunk hallgatásba . . . Nem. Az embernek azért adatott a szó, hogy általa közölhesse magát másokkal, a beszéd teszi igazán em­berré. Ha a modern ember tragédiájára utal, ez éppen abban rejlik, hogy nem tudja magát kellőképpen megértetni. Valami bábeli nyelvzavar lett úrrá a világon. Ezen nem lehet hallga­tással segíteni, csak igazabb beszéddel, tökéletesebb magyará­zatokkal. A te Zsófid . . . A te Julcsád .. . A te Bözsid ... Nem igaz, hogy a szerelem hava csupán a május. íme, már benne vagyunk a télben, szív­telen fagy didergeti a világot s a szerelem mégis lángol erre is, .arra is. Orvos barátomhoz elszegő­dött egy kis falusi leány, név­­szerint Tériké. Kedyes, piros arcú, dolgos teremtés. Piros ar­ca azonban besáppadt, szerel­mes lett szegényke a fűszeres­­segédbe. Személyesen ilyet megváltani falun se szokás. Szebb — levélben. így is hatá­rozott. < — Doktor ur kérem, legyen olyan áldott, segítsen rajtam.' Igen-igen szép levelet szeretnék írni. De hát sehogyse sikerül. Orvos barátom feleségének eszébe jutott, hogy az egyik ré­gi lány ottfelejtett egy “Szerel­mi levelező”-! Odaadták Teri­kének. — Válaszd ki belőle a leg­szebbet, és másold le szépen. De mielőtt elküldöd annak a fiatal­embernek, mutasd meg. Jó? • Jó. Tériké áttanulmányozta a csodálatos érzékekkel telitett füzetet és talált is egy igen szép levelet. Le is másolta szerelmes í betűkkel. Meg is mutatta szé­pen. A levél igy szólt: “Kedves Lajosom, Gyulám, Antalom, Pé­terem, Györgyöm! Mióta meg­pillantottam kék, zöld, fekete, szürke szemedet és szőke, gesz­­tenyeszin, barna, göndör haja­dat, hosszú, rövid, angolosra nyírt stb. bajuszodat, szép, gya­logos, tüzér, huszár ruhádat, örökkön az eszembe vagy és imádlak. Száz, ezer, tízezer sze­líd, szenvedélyes, égő csókot küld neked a Zsófid, a te Jul­csád, vagy a te Bözsid, szeret­lek, Tériké . . . (A nem illő jel­zők törlendők.) Babay József Repülő főpap Az amerikai katolikusok re­pülőgépet ajándékoztak Mer­­ciernek, Ghardaia apostoli hely­­nőkének, hogy egyházmegyéjé­nek ügyeit, mely a Szahara oá­zisait is magában foglalja, ke­vesebb fáradtsággal intézhesse. k á Meghasadt kristály Irta: HALÁSZ ALEXANDRA A gellérthegyi citadella körül mozdulatlanság és csend, éj­fél elmúlt. Lent a Dunán jégtáblák úsznak, a város moraja el­halkult, a ritkás ködön át sápadtan világítanak a lámpák. Két férfi áll a korlátnak támaszkodva. — Látja, — mutat az egyik széles mozdulattal maga köré —' ilyenkor minden megváltozik. Hallgat a város és mintha eb­ben a hallgatásban mégnemesednék. Ezért jövök ide néha, mi­kor már nagyon rámnehezedik a sokféle lárma. Az orvosok sze­rint a zaj, mint valami éles fogó tépi az idegeket. Szerintem pe­dig az örökös beszéd bénítóan hat az értelemre. A hallgatásra időnként szükség van, különben — anélkül, hogy lassú elhalá­sát azonnal észrevennénk — elszoknánk a gondolkozástól. — Nem értem. Ahol árad az élet, ahol cselekedetek történ­nek, szavak hangzanak el, ott nem tud gondolkozni? — Nem. Ott látok és hallok, figyelek, benyomásokat és ta­pasztalatokat gyűjtök. Résztveszek az életben. De gondolkozni csak olyankor tudok, mikor hallgatok és csend van körülöttem. — Eszerint mások társaságában nem lehet gondolkozni, esze­rint a legkomolyabb vitatkozásokat gondolkodás nélkül folytat­ják. IA másik bólintott. í __ ... a- gu.^^Lur. Keneirea, a tökéletesebb ;magyarázatokhoz pedig nem können jut az em­ber. Sok hallgatáson, egyedül töltött órák vívódó csendjén kell átküzdenie magát, leszűrnie magában a világot és megkeresni kapcsolatát a világfölöttivel. A huszadik század embere mintha mindezt elfelejtőd- -i— Temeri Max Picard nevét? Korunk­­e mélyenszántó és eredeti gondolkozója könyvet irt a hallgatás világáról. Ő mondja: “Semmi nem változtatta át annyira az em­bert, mint az, hogy elvesztetet kapcsolatát a hallgatással . . . A hallgatás a természetes alap, melyen a hit természetfölötti­­sége végbemegy . Az ember a hallgatásban mintegy kész visszaadni a szót anak, akitől kapta: a leremtőnek; ezéit van valami szentség majd minden hallgatásban . . . Igen, igy van ez valahogy, csak nem tudjuk mindannyian ilyen világosan el­mondani, de érezni sokan erezzük. _ Pedig az igazságról nem lehet hallgatni, beszélni kell róla és hirdetni, mentői többször és mentői többeknek. — Igen, ez is szükséges, de vigyázzunk, az igazság ezerszer könnyebben zavarodik össze és kallódik el a sok beszéd lármá­jában, mint a hallgatás némasságában. Gondolkozzék ezen . . . Hallgattak. Az összekötő vasúti hid felől egy vonat füttye élesen vágott bele a csendbe, olyan volt, mint mikor a kristály meghasad. _________________________

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom