A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-12-24 / 134. szám
2003. DECEMBER 24. F órum A HÍD 9 FOHUM A Híd fórumában közölt cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség álláspontja szerint a mr szent, a vélemény szabad”. MÉDIAHÁBORÚ V. (BEFEJEZŐ RÉSZ) Dr. Hámori Péter Mottó:, „Tud újságot írni? Nem! És ha megfizetem?” Külön kell említeni a különböző társadalmi és kulturális eseményekről készült beszámolókat. Igen, beszámolót írtam és nem kritikát, ugyanis azokat nem lehet kritikának nevezni. Gyenge színvonalú előadásokról, szerény képességű „előadóművészekről” magasztaló „műbírálatok” jelennek meg. Hogy miért, na miért is? A különböző eseményekről olyan beszámolókat kaphatunk, hogy azok az olvasók, akik azokon részt vettek, nem hitték el, hogy ugyanarról az eseményről olvasnak. Egy közelmúltban történt előadásról, ahol a mikrofonállvánnyal együtt huszonheten voltak, úgy számolt be egy „kritikusunk”, hogy telt ház volt, több mint százan voltak. Kis közösség a mienk, nem rendes és korrekt eljárás olvasóinkat félrevezetni, hiszen az igazságot úgyis mindanynyian megtudjuk. Ugyanakkor igen sokan hiányolják a mind gyakoribb társadalmi és kulturális eseményekről szóló igazi kritikát. Ezekről majd minden esetben előre értesülnek az olvasók, hirdetés, vagy közlemény formájában. Megtörténtük után azonban tudhatják meg, hogy milyen volt az előadás, volt-e siker, hányán voltak stb. Külön kasztot képeznek halmozottan hátrányos helyzetű analfabéta koszorús költőink. Költeményeik inkább, de leginkább vicclapokban lennének elképzelhetőek, de itt ilyen nincs. Gondolom, adtam ötletet egy újabb itt megjelentethető lap kiadásához. De térjünk vissza a jelenkor legnagyobb, jó értelemben vett újságírói problémájához az Internet nyújtotta lehetőségekhez, ugyanis rengeteg újság telistele van Internetről levett, letöltött anyagokkal. Téves az a nézet - ezt felméréseim is bizonyítják, hogy, hát nem mindenkinek van számítógépe, nem mindenki juthat információhoz az Internet útján. Ez az állítás nem fedi a nem Tiszteit Olvasóink, a Fórum a vélemények, álláspontok rovata. Tárt karokkal fogadjuk ilyen jellegű írásaikat — legyenek azok önállóak, vág)’ a már megjelent szövegekkel szembeni fenntartásaiknak helyet adó írások. valóságot, ez napról-napra megdőlni látszik. A BNAI ZION Alapítvány hozzám tartozó magyar szekciójának majd 5000 tagja közül egyre többen rendelkeznek komputerrel, ismerkednek meg annak jelentőségével. Idéznék egy idős hölgyet, aki azt mondta; „tudja, majd elmentem e csodálatos technika mellett, de most aztán minden nap tanulok valami újat, hiszen számítógép nélkül tulajdonképpen nem lehet élni”. Ilyen és ehhez hasonló megállapítások igazolják véleményemet, hogy az Internet kikerülhetetlen a XXI. Században. Itt New York és környékén majd mindegyik magyarnyelvű lap hetenként, vagy kéthetenként jelenik meg. így az abban az Internetről letöltött írások már a lap megjelenésekor elavultak lesznek, hiszen a hír igen gyorsan romlandó „áru”. Ebben a rohanó világban egy eseményről tájékoztatni hetilapokban, de még napilapokban is írni reménytelen eset. Ha egy esemény például az éjszaka folyamán történik, - most ne is beszéljünk a globalizációról - a föld időzónái közötti különbségek miatt azok szinte a megtörténtük pillanatában már .azonnal múlt időnek számítanak. Én az újságírók tudósításait ma már okafogyottnak tartom, marad az úgynevezett publicisztika, vagyis az események magyarázata, hátterének, összefüggéseiknek, valamint elvi állásfoglalásoknak a papírra vetése. Szervesen idetartozik még egy akut újságírással kapcsolatos probléma. Ez pedig az olcsó húsnak híg a leve közmondáson alapszik. Egy komoly publicisztikát, tárcát, de még egy eseményről való tájékoztatást is - aminél nem árt, ha ott is volt a tudósító, honorárium nélkül írni, hitetlenné teszi az írót és az írást egyaránt, főleg itt Amerikában. Közeljövőben induló lapomnál naponta jelentkeznek újságírók, közülük bizony sokkal, de sokkal többre becsülöm azokat, akik írásaik bemutatása után a honorárium felől érdeklődnek. És ez így is van rendjén. Többórás munkájának produktumát, mondjuk az öt gépelt oldalt hiába vinné le a sarki szupermarketbe, a pénztáros nem fogadná el azt fizetőeszközként. A napokban egy laptársunknál hosszú évek óta dolgozó újságíróasszony is felkeresett munka ügyében, mondván, hogy a jelenlegi lapnál ingyen dolgozott és most ezt megunta, ezért jelentkezett nálam. Betyárbecsület is van a világon, felhívtam laptulajdonos kollégámat, aki azt javasolta, hogy kérjek tőle korábbi írásaiból néhányat. Meg is tettem, mire behozott 11 darab kis színes írást, persze nem saját tollából, hanem más tollával ékeskedett, nevezzük azt Internetnek. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezek az írások 2000-ben jelentek meg, feltételezem arra gondolván, hogy azokra én már nem annyira emlékszem. Tévedett a lelkem! Az ilyen magukat „újságírónak” szerintem „újságnak írónak” nevezhető egyéneknek Isten ments honoráriumot adni, hiszen akkor vérszemet kapnak és kinevezik magunkat szerkesztő úrnak, szerkesztő aszszonynak. Viszont azok, akiknek a cikkeit szívesen olvassák, azok ne írjanak ingyen, mert az kiadójuk mellet, önmagukat is minősíti. „Minek a fej, ha van írás”, mondja a pesti szleng. Akinek jó feje van, még nem biztos, hogy újságot is tud írni, főleg szórakoztató és olvasmányos cikket. Ehhez kell az önkontroll, vagyis, hogy ne írjon mindenki minden újságba mindenfélét. írjanak csak azok a jó tollú és jó nevű írók, akik például e lap hasábjain évek óta élvezetes írásaikkal szórakoztatják az olvasókat. Hagyjuk meg nekik azt, amihez igazán értenek, az igazi újságírást. Azok a grafománok pedig, akik a lapok szerkesztőinek életét nap mint nap megnehezítik, ne küldjenek be minden dolgozatot, mindegyik újsághoz. így jól jár mindenki, de legfőképpen a legfontosabb személy ÖN, A KÉVÉS OLVASÓ. Elvezettelolvastam... Élvezettel olvastam Hámori úr írásait mostanában, bár ez az élvezet sajnálatosan leginkább a mazochista típusú élvezetekhez hasonlítható leginkább... Ahogyan önmagáról ír, szinte elképzelem, ahogy valahol sajnálja, hogy manapság a nyugati világban nincsenek már udvari költők, akik a nagy fejedelemnek dicshimnuszokat zengenének. Ezek hiányában mit is tehet a szegény magyar újságíró? Hámori úr esetében a felelet pofonegyszerű: majd megteszi önmaga. Elképzelt rendkívüli népszerűsége délibábjait szemlélve fantazmagóriákra ragadja el magát: O már nqtp is csak cikket ír, „hanem egy viccmester is. Minden viccek Mekkmestere: jól hangzik, megtisztelő név. Minden nap ihletet kap, és végtelenül humoros viccek hada özönli el agyát. Igaz, miután leírja őket, kiderül hogy a vicchez annyi közük van mint Bushnak a diplomáciai érzékhez, de ez már egy másik téma. Igazából egy történetet ír le, aminek az a végeredménye - vigyázat, meglepetés! - hogy ő mennyire de mennyire okos, és az a balga, naív lélek akiről ír az mennyire butuska.. .-Igazából a „hülye” szót akarná leírni, de tudja hogy azt nem szabad, elég csak ha sokszor elmondogatja magában. Már nyilvánvaló az, hogy valamivel nagyon felhúzott az uraság, úgyhogy rá is térek a témára. „Médiaháború” címmel hadat üzen a jó ízlésnek. Mert hogyan is lehetne másképpen nevezni azt, amit csinált? Ha valaki diszkréten felkeresi, mert egy jóindulatúan elindított és lelkesen megszerkesztett magazinba kezdett, és pár okból kifolyólag nem tudta tovább folytatni, és felajánlja Hámori fejedelemnek, hogy eladná neki a magazint, akkor neki mindenféle privát gondolata támadhat, kuncoghat magában mások kárán - ami igazán dicséretes cselelekedet, minden bizonnyal meg is tette -, el is mondhatja másoknak, ismerőseinek itt-ott, újfent kacarászva, de hogy erről egy ilyen cikket írjon, és kiadja azt a személyt, aki imigyen felkereste, nos, az arcátlan szemtelenség. Igen, volt egy magazin ami elindult, megért három kiadást, és egyre többen megismerték és megszerették. Mivel problémák merültek fel a kiadással kapcsolatban, ezért lett megkeresve többek között H.R is. Nem kell rajta csodálkozni, ha esetleg már bánja hogy ezt megtette... Hámori úr, írjon csak tovább. A világért sem akarnám hogy azt higgye, nem tetszenek a cikkei. Nagyon is tetszenek. Semmiféleképpen nem tudná a belső világát más így kimutatni mint saját maga. Folytassa hát, mert ez tényleg vicces, mégha keserűség is keveredik a viccébe. Végtelen nemlétező tisztelettel, Mandler Gábor “Sajnálom, uram, de be kell most kísérnem Önt tehetség-viselési engedély nélküli SZÓVADÁSZATÉRT...”
