A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-11-21 / 129. szám
2003. NOVEMBER 21 AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 Mi az ára a becsületednek? Bátori Zoltán Az elképesztően gazdag, jóvágású, de idősödő üzletembernek új titkárnője lett. A kisasszony íróasztalán 8 év körüli kisfia és férje fényképe mosolyog rá. Az üzletember diktálás közben elismerő tekintetével pásztázza végig az igen formás, jól ápolt harmincas hölgyet, aki ezt büszkén viseli. A főnök hangot vált. Mélyen rezgő, halk hangon megkérdezi a nőt: „- Kisasszony! Ha adnék magának egy millió dollárt eltöltene velem kettesben egy kellemes hétvégét a floridai villámban?”A kisasszony elpirul és kisvártatva visszakérdez: Mikor megyünk:” Az üzletember ismét hangot vált, kérdéssel válaszol: „- És ötven dollárért itt az irodámban a ma estét?” A kisasszony mélyen felháborodva visszakérdez: „- Mit képzel?! Mi vagyok én? Egy szajha?!” Az üzletember higgadtan válaszol: Kisasszony! Ezt már megbeszéltük. Mostmár csupán a tarifáról, a helyről és az időpontról beszélgetünk.” A B757-es gép méltóságteljesen hasítja a kék eget. Alattunk - mintha játékos kismanók vattacsomókat szórtak volna szét —, bárányfelhők tarkítják a mélységet. A fodrozódó víz tükrét - valahol a távolban - egy óceánjáró hajó hasítja nagy „V” betűt írva arra. A fehérlő horizont felett egy sötétszürke gép halad együtt velünk. Végre megpillantjuk Miami Beach partjait. A partot ostromló ‘ hatalmas hullámok a távolból úgy tűn nek, mintha megfagyott hóbordák lennének, pedig itt soha sincs jég. A no vember eleji hideg után - amelyet New Yorkban hagytunk -, tudom, itt 25 - 28 C fogad. A gép nagy kört ír le, majd oldalra dőlve ereszkedni kezd. A mellettem ülő idős bácsi megfogja a karom. „- Ki kell menni!” En felállók, fürkészem a „restroom”-ot, de a légikisasszony határozottan figyelmeztet: „Üljön le! Csatolja be magát! Leszállunk!” Úgy hiszem itt nem lehet vitatkozni. Leülök. Kérem a bácsit tartson ki. Mattunk a tavakkal, folyókkal, erdőkkel, nádasokkal tarkított város egyre sebesebben és eg\Te közelebb fut. Végül a leszállópálva betonján zökkenve földet ér a gépünk és begurul a fogadóhelyre. Ólomlábakon cammogó percek után végre felállhatunk és indulhatunk abba bizonyos helyiségbe. Talán még érdemes! Gyors takarítás és már indulhatunk a kijárat fele. Némi várakozás mire végre megérkeznek a „wheelchair”-ek, majd ezekből a két idős ember beülhet az egyik autóba, s mi többiek várjuk a csomagokat. A futószalagon érkeznek is a bőröndök, dobozok gyors egymásutánban. Hamar kocsira rakjuk azokat. „Megvan mind? 1,2 ... 9, megvan! Siessünk az idősek után! Talán jó volna átöltöztetni!...” Amíg bepakolunk a „vén csatahajóba” (régi Crown Victoria) kiderül, hogy Péter - a 65 év körüli sofőrünk - Pestről jött 12 éve a Bátori utcából. Itt taxizik és mellette az 50 dollárért vett autóján megrendelésre fuvaroz, míg taxiját nappalra bérlik. Ügyes ember! Az autópályát szegélyező pálmafák, az üdezöld parkokkal övezett pompás házak lenyűgöző látványt jelentenek, mégis ott a gombóc a gyomromban. Kcsit későn mentünk a „restroom”-ba. Félúton csörög a telefonom. Egy határozott női hang közli: A repülőtéren felejtettük egy csomagomat. Utastársam kérdezem: „- Csakugyan megvolt mint a 9 csomag?” Megvoít.” „- Álljunk meg a leállósávban, hogy ellenőrizzük a csomagokat!” - kértük Pétert. Lehetetlen! Nem lehet megállni!” Akkor menjünk le ezen a lejáraton!” - indítványoztam. Kettővel később lementünk. Csomagellenőrzés. Valóban! Valaki más ugyanolyan bőröndjét hoztuk el az enyém helyett! Vissza kell menni! „- Lehet, de az plusz 55 dollárba kerül.” - vágta rá Péter. „- De hiszen ez több, mint az autója ára!” - méltatlankodtam. Rendben! Akkor indulunk a megadott címre, s indított.” A csomagokat ki kell cserélni a repülőtéren!” 55 dollár” Rendben! Megadom!” Visszaindultunk. Gyors csere és indulhatunk ismét. Megérkezve fizettem, mint a katonatiszt. Ruhacsere közben beszélgettünk: Kicsit drága ez a ma'/ gyár fuvarozó.” ,- A, dehogy! 80 dollárt kért a másfél útért és még a két bőröndöt is felgurította a szobáig.” „-Tőlem is kért 55 dollárt a plussz útért!” „Micsoda?! Ez a becstelen magyar kétszer kérte a fuvar árát?!” Telefon. Péter tagad, majd miután velem is beszélt mentegetőzik. Azonnal hozza vissza, amit az a gendeman adott magának!!!” - íörmedt rá a főnök. Péter megszakítja a beszélgetést. Újabb hívásokra nem veszi fel a telefont. Üzenetrögzítőre közli a nagytekintélyű főnök: Amennyiben 60 percen belül nem hozza vissza a jogtalanul felvett pénzt, készüljön fel, hogy egy rendőrőrsön tölti az éjszakát és vége az adómentes fuvarozásnak!!!” Azon az éjszakán senki sem fuvarozott a taxiján. Másnap az Igazgató Úr megkért, hogy menjek el egy „egészségügyi segédeszköz” boltba bevásárolni. „Itt van 100 dollár” - s kezembe adott 20 dollárosokat, „- Majd elszámol vele, ha visszaérkezett.” A buszon számolom a zsebrevágott pénzt. Két 20 dolláros össze volt ragadva! „- Ez 120 dollár!” Megszólalt bennem a „kisördög”: „- Biztosan összeragadva adta ki neki az ATM, az új húszasokat! Talált pénz! Zoltán!? Ilyen olcsó a becsületed?” Este elszámoltam a 120 dollárral, de nem kellett neki a plussz 20 dollár. Másnap egyedül hagytak a lakásban igen sok készpénzükkel és aranyékszereikkel. Milyen jó becsületes magy arnak érezni magam! Miami, 2003. november 13. Kedves olvasóink! Régóta szeretnénk már külön oldalon irodalmi rovatot indítani a Hídban. Különösen, mert kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség IRODALMI KÖR INDUL NOVEMBERBEN! Helyszín: New York City. "Mit tudsz a tűnő örömről Idő: megegyezés szerint. ami a rügyön dorombol, Minden versszeretőt, versmondót, írót, hőt s húst váltó légbe bömböl?” költőt szeretettel várunk! (Weöres Sándor) A CÉL: egy olyan kört létrehozni, amiben az irodalomszeretők össze tudnak jönni, olvasni, verset mondani, saját írásaikat megosztani, vagy csak beszélgetni. Irodalmi estek, előadások létrehozása is elképzelhető. Akinek hiányzik egy Magyar Irodalmi Kör, annak itt a helye. Bővebb információt Katitól lehet kérni a következő számon: 347-277-5572, vagy elektronikus levélcímen: kataliimap@yahoo.com. Höcike első örömei Nagy Johanna Höcike nagyon megkedvelte az „Apu höcc!" játékot. Apukája valahányszor ölébe vette, ő máris a szőlőlugas felé mutatott picinyke ujjával, mert a szőlőt is igen megszerette. „De semmi sem tart míg a világ” szokták mondogatni, lg)' volt ez. a szőlővel is. Már a leveleket emelgették, hátha valahol megbújt egy billeng szőlő. Egy napon hiába kukkantottak a rozsdásodó szőlőlevelek mögé, még egy szem szőlőt sem találtak. Höcike lebiggyesztette mindig mosolyra kéz ajkát, amikor apukája sajnálattal azt mondta: „Nincs szőlő, elfogyott!” Újra megjött a tél. Höcike ekkor már elmúlt két éves. Egy pámás széken térdepelve, karját az ablak párkányára támasztva hosszasan elnézte az apró, könnyedén alászálló, táncoló hópelyheket. Ügy tűnt neki, hegy ő még ilyet nem látott. Nemsokára minden fehérbe burkolózott. Egy bizonyos idő után valamennyien melegen felöltözve kimentek az udvarra, hogy Höcike közelebbről megismerkedjen ezzel a téli csodával. Höcike, nézd a tenyeremre szállt eg)’ hópihe! Fogjál te is egyet!” - biztatta édesapja. Höcike fakanálnyi tenyerén is fennakadt egy kövér hópehely, de mire jól szemügyre vette volna, már eltűnt. „- Elolvadt, mert meleg a kezed.” - oktatta nála hat évvel idősebb bátyja. „- Na, ez nem fog hamar elolvadni!” - azzal a felmarkolt puha hóból labdát gyúrt és azt Höcike tenyerébe helyezte. „- Hideg! Nagyon hideg!” - sipítozott a kislány és ledobta a hógolyót a földre. „- Mára elég volt!” - hangzott a szülői utasítás. Bementek. Bizony mindannyiuknak jól esett a szoba kellemes melege, nem különben a forró, citromos tea meg a mama sütötte apró sütemény. Höcike lassanként élvezni kezdte a tél gyerekeknek nyújtott minden örömét, melyek közül ő a szánkázást kedvelte legjobban. l eien akadtak bőven olyan napok is, amikor nem volt hó, csípős, maró, hideg szél üvöltött kint, ilyenkor bent kellett valamiféle szórakozást találni. így megtanították Höcikét bújócskát játszani. lelkendező örömmel tapsikolt, amikor rábukkant testvéreire vág)’ édesapjára. Höcikét nehezebb volt megtalálni, mert egvkettő bekúszott az ágy alá, még az éjjeliszekrény aljában összekuporodva is elfért. Egyszer édesapjának újabb ötlete támadt. Felemelte a csöppséget s a fogason lógó télikabájának a zsebébe rakta Höcike lábát és biztatta, hogy jól fogózkodjon meg a kabát gallérjában. A hunyó sorra vette az ismert búvóhelyeket, de kishugát nem találta. Majdnem feladta a keresést, amikor gyanút fogott, mert a fogason lógó kabát megmegmozdult. Volt nevetés, amíg édesapja kiemelte onnan Höcikét. Egy újabb zimankós téli napon ismét bújócskára került a sor. Amikor Höcike lett a hunyó, két bátyját hamar előkerítette, de apukájára sehogy sem talált rá. Ott sürgött-forgott a szobában, a keresés eredménytelen marad. EJtkor két kis karját széttárta és elszontyolodva rebegte: „Nincs apu, elfogyott!” A földigérő drapéria mögül nevetés hallatszott. Höcike odaszaladt, szorosan átölelte édesapja térdét, még a fejét is odaszorította. Nem akarta elengedni, úgy örült, hogy apukája megvan, akit ő nagyon szeretett.
