A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)

2003-11-14 / 128. szám

2003. NOVEMBER 14. AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 Köszönöm, 911! Bátori Zoltán Idézet a szerző beküldött leveléből: “legfrissebb írásom elsősorban - az olvasók számottevő részét képező - időseket, betegeket gondozó és gyermekekre felügyelő magyaroknak ajánlóin, akik nem bírnak még komoly helyi és nyelvi ismerettel. Soraimmal ötletet szeretnék adni, hogy előre készüljenek fel az enyémhez hasonló esetekre (telefonszámok, betegségek, gyógyszerek, személyiadatok), valamint a helyi törényszerúségre, miszerint a 911 hívása mindhárom testület kivonulását eredményezi. (Hamis hívás esetén ezek büntető költségeivel együtt.) így akár jegyzetből felolvasható módon gyors segítséget kérhetnek illetve kaphatnak. Bátori Zoltán. ” Egy páradús, meleg, későőszi reggelen szokatlanul korán kipattant a szememből az álom. Hamar felöltöztem. Nem találtam helyem az alagsori szobámban. Gyerünk Zoltán! Indulj! Nézd meg, hogy aludt a rabbi!” - biztattam magam. Ilyenkor? Sosem szokott felkelni 6 órakor!” - hezi- , táltam magamban. Ha zárva találod az ajtót, visz­­szajössz és olvasol egy ki­csit.” - érvelt a jobbik énem. így hát bekopog­tam. Ráchel néni hamar kinyitotta az ajtót. Ar­ca viaszsárga volt. Szeme különösen csillogva nézett rám sö­tét szemgödréből. Fátyolos, halk hangján rekedten köszöntött. “- A rabbi még alszik.” - mondta. “ - Ha már itt van, fújjon az or­romba ebből a gyógyszerből. Alig kapok le­vegőt.” - mondta. Miután spricceltem az orrába, még erő­­sebben kezdett köhögni, mint korábban. “ - Lefekszem, mert alig van erőm. Elkísér az ágy ig?” “- Úgy gondolom, jobb volna leülni ebbe a ft)telbe, amit kissé hátradönthetek. Kinyitom előtte az erkélyajtót, hogy bejö­hessen a friss levegő.” - javasoltam. “-Jó lesz itt is” - válaszolta. A köhögés egyre erősö­dött, s a levegőt hörögve szívta be. Hívja tél nekem a fiamat! Nagyon gyenge vagyok! Elöntött a verejték!” Tárcsázom az egyik számot. Az üzenetrögzítő válaszol. Tárcsá­zom a másikat. Úgyszintén. Tárcsázom a harmadikat, csöng, csöng, de nem veszik fel. Ráchel néni ne haljon meg! Kibírta Auschwitz borzalmait, szült hét gyermeket, akiket tisztességgel fölnevelt, s most egy' bu­ta megfázástól fullad meg a nyolcadik X előtt?! - korholtam magamban. Ki fog vá­gyázni a rabbira? Ki fogja koordinálni a né­pes család dolgait? Ha meghal, a rabbi egész biztos utána megy! Ugye nem akarja ezt?! - korholtam to­vább magam­ban. Hívni kell az emergen­cy t! 991 vagy 911? Ta­lán 911. Tár­­c s á z o m . Egy'et csöng és felveszik. Egy kedves női hang higgadtan kérdez: “- Miben segíthe­tek?” Keresem az angol szavakat. Mi történt veled Zoltán? Te neked, aki viccet mesél, po­litizál, lelkisegélyt nyújt angolul, most miért nem jutnak eszedbe a szavak?! Dadogva összedobok néhány kifejezést. A fiatal hang nyugtatgat. “- Milyen nyelven beszél?” Magyarul.” “- Várjon! Tartsa a vonalat!” Ólomlábakon döcögnek a másodpercek. Végre megszólal egy fáradt női hang ma­gyarul: “- Mi a probléma?” Ráchel néni fullad. Nagyon sápadt és erősen verejtéke­zik.” “- Voltak-e egészségi problémái mosta­nában? Szív, érrendszeri, asztma betegsége van-e?” Vérnyomás- és szívritmuszavar­ral kezelték a közelmúltban” - habogom ma-Női szerepvállalás a második évezred árnyékában B^B^i^llltBiSII8lBS^^BB!BtltBltBSB&BiiWHB!lltllttllliiBi!!iUBItBIBISII8llBlttB8llllllllltlllttllW!t^8tltBIHIIIBttll!St!ltlB^ISíSBImSIIB!lllltlItlllllB^^íBSBIitlltlBI Tallér Edina A nap végére a köd kihisztizte az alkonyatot. Hazafelé már hárman botorkálunk: Én, hajamban holtfáradt szürkeséggel, a tehetet­len, de állhatatos köd, és a bíborszín megnyugvást kínáló alkonyat... Holnap nem kelek fel... * 1991-ben Kurt Vonnegut Nobel díjas író egy angol újság kérdőívében így vélekedik a korízlésről: „ — Ön szerint mely adottság értékét túlozzák el leginkább? — A fogsorét." Vonnegut persze mindenből viccet csinál. De csak azért, hogy kibírja bőgés nélkül, ha végignéz éles szemeivel a világon. És igaza van. Akármilyen nevetséges, az emberek nagytöbbsége túlértékeli a „hibátlan fogsor" jelentőségét. És, elsősorban is azért, mert nem a jól működő fogak funkciója miatt vágyik mondjuk egy cápa adottságaira (a cápa képes új fogsort növeszteni). A második évezred emberének az űr(es)korszak abszo­­lutértékére, a külsőségekre van szüksége. Bizonyos szempontból hálásak lehetünk az új értékrend kialakulásának, hiszen kapaszkodót nyújthat a szerényebb képességű, ám tehe­tősebb emberek érvényesülésének útjain. 2001-ben, primer szinten a szépség nem belül­ről fakad, hanem konditermekből, a gazdagság nem „boldogságos pokoljárásokból", ha­nem pesti ingadanokból, a stílusnak pedig csak a pénztárca szab határt. Távol álljon tőlem, hogy' mindezek tükrében a kallódó zsenik sértődött szemüvegén keresztül, kilátástalannak, sötétnek és igaztalannak lássam a világot. Szó sincs róla! Mind­össze a teljesség igénye nélkül azt vizsgálom, az új elvárásoknak hogyan tud eleget tenni a NÖ, aki anyaságra teremtetett, butaságra ítéltetett és szépségre kárhoztatott... Kedves olvasóink! Régóta szeretnénk már külön oldalon irodalmi rovatot indítani a Hídban. Különösen, mert kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség gyárul. “- Mondja a nevek, címet, s a beteg életkorát!” Mondom. “- Váron nyugodtan! Rövidesen ott van a emergency” - s már hal­lom is a sziréna hangját. Lerohanok az emeletről és elszömyedve látom a hatalmas tűzoltókocsit a ház előtt, melyből serényen ugrálnak ki a tűzoltók. “­­Ó! Nagyon sajnálom! Én a kórház ügyele­tét akartam hívni!” - mentegetőzök az első­nek. “- Nem baj! Nyugodjon meg! Hol van a beteg?” - kérdez határozottan. Sietve mu­tatom az utat. Bejön négy tűzoltó a lakásba. A fiatalabb megnézi Ráchel nénit. Megkér­dezi mi a baj. “- Nincs levegője és ereje.” Pillanatok alatt elővesz oxigénmaszkot és palackot. Én nyugtatgatom Ráchel nénit, és magamat: “- Ettől jobban lesz! Könnyeb­ben jut oxigénhez!” Benyit egy rendőr. “­­Ó! Még ezt is idebolondítottam.” - bosszan­kodom magamban. Ráchel néni légzése va­lamelyest rendeződik. Benyit végre a men­tőorvos, és az asszisztense. Gyors EKG vizsgálat, kérdések a betegségekről, gyógy­szerekről. Vérvétel és egy vénás injekció, s már viszik is a mentőbe. Remélem megbocsát “Izrael Istene” amiért nem tudtam zsidó mentőt hívni. Ke­gyetlenül lassan múló 30 perc után értesíte­nek: Ráchel néni tüdejéről leszívták a vize­­nyőt, mielőtt az megfojtotta volna. Köszönöm, 911. Brooklyn, 2(XB. október 27. Höcike Nagy Johanna Magas, egyenestartású, fiatal férfi cigarettáját idegesen szíva fel-alá jár­kált az L alakú, szőlővel befuttatott széles tornácon. Október végefele járt már, de kellemes őszi koradélután volt. A természet műtermében rég ki­keverték az ősz színpompáit, minden­felé gyönyörködni lehetett benne. A férfi cigaretta szippantások közben egy-egy futó pillantást vetett a kis­kertben viruló pasztellszínű ősziró­zsák borzos fejére. Némelyik már kó­kadtan csüngette megbámult fejét. Bentről mind sűrűbben szűrődött ki a jajgatás a csukott ablakon át. Egyszercsak Jolánka, a kismama húga robogott ki a konyhából és csak ennyit kiáltott Győző felé, aki der­­medten szögezte rá tekintetét: - Kis­lány! Kislányotok van! - azzal elsie­tett, hogy vigye a fürdetővizet az új­szülöttnek. Nővére, Mária fáradt, sápadt arccal, kimerültén, de most­­már nyugodtan pihentette fejét a párnán, melyet kibomlott, hosszú haja beborított. Nagy volt az öröm, a két fiúgyer­mek után egy kislány is született. Ám­bár a csecsemő akkorka volt csupán, mint egy cső kukorica, de élt, mert vé­kony síró hangot hallatott. Édesapja a keresztelőkor ezt a térfás megjegyzést tette: - Na, ennek sem kell majd kom­biné! A kismama sok szeretettel, gyön­gédséggel és odaadással gondozta a pólyában majdnem elvesző kisbabát. Lassan, de egyre cseperedett a geszte­­nyebama hajú, zöldes szemű apróság. Ismét eljött az ősz. Az érő szőlősze­mek illatát már érezni lehetett a ház körül. A kislány mostmár édesanyja kezét fogva apró, tipegő léptekkel igy ekezett édesapja felé, aki a tornác hajlatában a nyugágy kényelmét él­vezve olvasott. Most becsukta a könv­* vet, felállt, előre nyújtotta karját és mosolyogva mondta: - Gyere apuhoz! Höcc! I löcc! - azzal magasba emelte, majd ölébe vette a pöttömnyi terem­tést. Ez a jelenet szinte naponta meg­ismétlődött, mígnem egyszer ez a kis cserebogár egymaga kitotyogott a házból, apja elé állt, két vékonyka kar­ját feléje nyújtotta és ismételgette: - Apu höcc! Apu höcc! - miközben pi­cinyke lábaival egyhelyben topogott. Nem volt nehéz kitalálni szándé­kát. Édesapja ölébe kapta és az érett szőlőszemekből csipegetett llöcikének. Ez a becenév rajta is ma­radt, bár csak a családban használ­ták, inkább az édesapa szólította így kislányát. Ez a kislány én voltam, és a jóslat ellenére jó néhány kombinét elnyűttem mostanáig. Kedves Olvasók! Kövessék figyelemmel következő lapszámaink Höcike-témájú so­rozatát Nagy Johanna tollából! i i fcifpt'r»í\.; -Gj *fruitvi‘VI WÍ7Í tMíi; V*Ol>'T1 » »' a i T : i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom