A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-11-14 / 128. szám
20 A HÍD F órum 2003. NOVEMBER 14. A Híd fórumában közölt cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség állásfontját. A szerkesztőség álláspontja szerint a ‘mr szent, a vélemény szabad”. 1956 Motto: „ AkiÁVO, SECURITATE, STASI, KGB ügynök volt, az ma azért ne legyen a szélsőjobboldal elkötelezett hangos híve. Mint tudjuk a vér nem válik vízzé!” Dr. Hámori Péter * * Folytatás az elózó lapszámból (;••) Életemben azelőtt még nem láttam, de ő folytatta. Hát nem emlékszik, az Óbuda Főtéren a maga egyetemista bandája fegyverezett le engem és ütöttek-vertek a maga vezényletével, tudja én voltam 56 októberében Óbuda munkásőr parancsnoka az egész városrész védője. Tévedni tetszik, hiszen én nem voltam egyetemista, hiszen pont azért vagyok itt önnél, hogy szeretnék egyetemista lenni. Én nem hogy Óbudán, de még Budán, sem Pesten nem voltam a forradalom, bocsánat ellenforradalom alatt az utcán, hanem a házunk pincéjében, ahonnan anyukám nem engedett kimozdulni. Ne hazudozzon nekem, mondta olyan tipikus ávós mosollyal és elkezdte tapenolni pisztolyát. Kéjes hangon közölte, most bizonyítani fogja, hogy az egyetemisták vezére Óbudán én voltam 56-ban. Most menjen ki a Szállítóberendezések Gyárába a Szentendrei út 386-ba és keresse meg a gyár munkástanácsának elnökét, aki helyettesem volt a harcok idején. Ha ő azt állítja, hogy nem ismeri magát, akkor aláírom a felvételi kérvényét. Sok esélyem nem volt, hiszen még „HÉV-vel a szabadba” kiérek, addig ő százszor telefonon felhívja volt helyettesét, hogy mit mondjon. Amikor „odajárultam” a másik ávós, munkásőr parancsnok elé, csak annyit kérdeztem, tessék már őszintén megmondani, tetszik engem ismerni? Voltak még csodák, vagy a lelkiismeret lázadása, mit tudom én, nemmel válaszolt. Ennek ellenére, bár ávós pribék miniszteri biztosom aláírta felvételi papíromat, de még vagy 5 évig nem vettek fel az egyetemre. Ezek az ávósok finom módszerrel dolgoztak, ők az ellenforradalom harcosainak adták ki magukat, csak éppen a másik oldalon, annak leverői, megtorlói, bosszúállói voltak. Ezek után talán én is halkan elmondhatom, hogy a forradalom hát hogy is mondjam, nem távoli résztvevője voltam. De a másik oldal, az úgynevezett hősök között is találhatunk néminemű hazugságot, álnokságot. Egy mindnyájunk által ismert, pontosabban közismert személyiség itt az újvilágban azt terjesztette, hogy ő volt az 56-os forradalom kirobbantója, fővezére, főparancsnoka. Kanadában élő orvos barátom, aki a pesti Rókus Kórház akkori sebész főorvosa volt, s akinél néhány évtizeddel ezelőtt Kanadában megfordultam közölte velem, hogy ez a „hős” a forradalom ideje alatt az ő osztályán feküdt komoly műtétsorozatot igénylő szervi betegséggel. Ez a pali még a közelmúltban is azt terjesztette magáról, hogy ő vezette a pesti harcokat, ami elég körülményes lett volna, ha igaz, pizsamában és varratokkal hasán. Ez még ebből is hasznot húzott, hiszen sebesültnek adta ki magát. Aztán itt van ez a hős, aki AZ EMBER című lap riportsorozata szerint 56-os történeteiből egy, azaz egyetlen szó sem igaz, de ezzel 47 év óta eteti azokat, akik ezt elhiszik neki (nincsenek sokan). Az írások, dokumentumok szerint DISZ, később alapszervi párttitkár volt a kedves. Már megbántam, hogy legutóbbi írásokat azzal fejeztem be, legközelebb 56-ról írok, ugyanis ömlenek a dokumentációk, levelek, faxok, melyek nem egy közöttünk élő „forradalmi hős” tetteit feketén-fehéren cáfolják. Érdekes volt egy közülük, amikor is telefonálóm agyba-főbe dicsért, valahogy imigyen: Nézze, maga nem a mi kutyánk kölke, sem magát, sem politikai cikkeit nem kedveljük, de amikor évekkel ezelőtt megírta egyik ilyen „hősről”, hogy kicsoda, vagyis sem fegyvert, sem vitézt, sem forradalmat közelről még nem látott és ezt mi is pontosan tudtuk, hát maga nem is tudja, de bevettük magát közibénk. Kétes dicsőségemet megköszöntem, hiszen nem egészen közel állónak tartom magam a volt csendőrökhöz, így egyelőre belépési nyilatkozat kitöltésén még gondolkodom. Élvezettel olvasták - mondta, amikor ezekről írt, hogy annyi, de annyi hőstettet követtek el, annyi szovjet katonát öltek meg, hogy a Sztálingrádi csata veszteséglistája kutyafüle volt ahhoz képest. Na meg, amikor egy kitalált nevet adott a Tompa utcai harcosok vezetőjének és így leleplezte a magát kinevező ottani harcok „hősét”. Mint mi igazi pesti srácok, úgy látszik maga is unta már, hogy állandóan az ottani harcokról ordibált az illető. Egyszer, amikor azt találta mondani, hogy a kitalált nevű parancsnok itt volt Sidney-ből és azt itt élő bajtársait meghívta vacsorára (ahol maga csak mint volt osztálytárs vett részt) ezt hősünk megtudva felordított, hogy itt volt a Finacsek, az ő parancsnoka, hát hogy lehet, hogy őt nem hívta meg és nem értesítette. Mint tudjuk ebből a „történetből” úgy a vacsora, mint a kitalált nevű Finacsek is blöff volt, de a több mint 47 év óta „ordító hősünk” annak rendje és módja szerint „beszopta” ezt az „igaz” történetet. Na hát ezért a kis történetéért szavaztuk meg egyhangúlag, hogy tiszteletbeli tagnak felvesszük sorainkba. Nebich, mondaná a művelt „francia”. Megtisztelő ajánlatukra meggyőződésből valószínű sok vihart kavaró választ adtam. Magukat többre becsülöm, mint az ilyen „hősöket”, akiknek semmi közük nem volt 56-hoz, de abból élnek és félrevezetik az itt élő emigránsokat. Maguk legalább nem kaméleonok, ávósok, párttitkárok, munkásőrök, hanem szélsőjobboldaliak voltak és azok ma is. Na aztán itt vannak, mint említettem az 56-os ünnepélyek. Előtte, alatta, utána, ahogy a vasárnapok lehetővé teszik, vagy kilenc ünnepély van behirdetve. Tessék mondani, ezek mind résztvevői voltak a forradalomnak, akik ezeket rendezik? Korábban egy-kettőn jelen voltam, sőt egyikre még elnökünket is beajánlottam, aki akkor New York város főszámvevője volt, most egyébként New York államé. Gondoltam szóljon egy-két szót, hiszen magyar származású, bár van egy kis szépséghibája, ugyanis zsidónak született. Hogy ezt miért említem, mert ugyanis szuggesztív beszédét vastapssal jutalmazták, bár arról tett említést, hogy tudomása és az egész világ szerint ez a dicsőséges 56-os forradalom minden résztvevője egységesen vallási hovatartozás nélkül próbált ellenállni és harcolni a szovjet diktatúra ellen. Kicsit csodálkozott, hogy az egész ünnepség erőteljes módon keresztényre sikeredett, hiszen az 56-os forradalomnak nem egy zsidóvallású áldozata is volt. Katolikus nyitóima, református záróima, de hol marad a rabbi, kérdezte a BNAI ZION akkori elnöke, New York város főszámvevője tőlem, amikor a kocsijához kísértem. Szatirikus volt, ahogy az első sorban ülő „másvallásúak” karjukon a megbélyegző számokkal felállva tisztelettudóan hallgatták meg a Miatyánkot, nem éreztetve a tapintatlan rendezők eltévelyedéseit, mármint hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc nem kizárólag a keresztény vallásúak forradalma volt. Nem volt az sem katolikus, sem református, sem zsidó, eddig úgy tudtam, hogy mint a neve is mutatja 1956-ban Magyar Forradalom és Szabadságharc volt Magyarországon, melynek a túlerővel szembeni veresége ellenére az itt élő magyar emigránsok nagy része köszönheti, hogy új életet kezdhetett itt Amerikában. A világ pedig köszönheti, hogy annak megtörténte után évtizedekkel később darabjaira esett szét a szovjet diktatúra és Magyarországnak ölébe hullott vértelen forradalom útján az 1989-es rendszerváltás. Ezek a volt ávósok, szekusok, kágébések, stásisok, besúgók, munkásőrök, párttitkárok, disz-titkárok lassan eltűnnek. De addig is azt tanácsolom nekik, hogy szép csöndben, félrevonultan éljenek és ne ordibáljanak be a jobbszélről, hiszen mindannyian tudjuk, hogy kik is voltak ők valamikoron a balszélen.
