A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)

2003-11-07 / 127. szám

2003. NOVEMBER 7. AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 I. A Fekete-Kőrös mentén néhány száz lel­ket számláló Bihar megyei kis falu nem ta­lálható meg a térképen, vasútállomása sin­csen. Egyetlen földút vezet oda, aztán on­nan tovább. Egyszerű, szorgos, becsületes emberek vívták itt is naponta küzdelmes, fá­radságos harcukat a mindennapi betevő fa­latért. Élt közöttük egy jóságos öregember, akit mindenki Gyulai bácsinak szólított. Már jó ideje, hogy egyedül maradt, nem volt senkije. Régi, alacsony háza a falu vé­gén húzta meg magát két módosabb, tága­sabb porta között. Ház és gazdája jól össze­illettek, még hasonlítottak is egymáshoz. A foghíjas, sötét cserepek úgy fedték a szúette, üszkös gerendákat, mint a vékonydongájú, töpörödött idős ember ősz fejét annak ko­pott, zsíros, fekete kalapja. A vityilló tenyér­nyi két kis ablaka a vízimalomra nézett, akárcsak a ház előtti lócán zsugorodó Gyu­lai bácsi mélyenülő, mogyorónyi, barna szeme. Pipája társaságában hallgatta a vízi­malom egyenletes dohogását, és innen fi­gyelte falujának dologgal dúsan tűzdelt, megszokott ritmusú életét, már amikor az idő kegyes volt hozzá. Látta, ki, mikor, mi­lyen igásállattal, hány zsákkal fordul be a malom udvarára, amiből az ő bölcsességé­vel sokmindenre tudott következtetni. A malomárkon túl már csak a rét terpesz­kedett. Ide hajtották ki a falu állatait legelni a megszürkült fahídon keresztül. Gyulai bá­csi előtt vonultak el naponta kétszer, így ő napirenden volt az ellős tehenekkel meg a fiadzós kocákkal is. Tőle bárki megtudhatta, kitől lehet venni választós malacot vagy szé­pen fejlett üszőt. Szeme láttára váltak a kis libapásztorok eladó lányokká, majd felkon­­tyolt, bekötött fejű szorgos menyecskékké. Ugyanis az a szokás járta errefelé, ebben az eldugott bihari faluban, hogy a leánygyer­mekek hajukat befonva, hátukra leengedve hordták, csak vasárnap vagy ünnepek alkal­mával tekerték fejük köré koszorúba, s ak­kor színes pántlikát is tűztek bele. így visel­ték mindaddig, amíg az esküvő napjának befejező aktusaként a menyasszonyt átöl­töztették, haját hosszú hajtűkkel kontyba feltűzték és a fejét bekötötték. Az új asszony ezután már csak így mutatkozott. Táncmu­latságok alkalmával a szomszédos falvakból idevetődött legényemberek így tudták, ki a hajadon és lőnél nincs már keresnivalójuk. Gyulai bácsi napjai nem mutattak nagy változatosságot, de mi mást tehetett, csuto­ráját piszkálgatta, pipáját tömögette, majd pipafustbe burkolózva szemlélte ezt a körü­lötte zajló szűk világot. Naptól, széltől asza­lódon, kiszáradt arcbőrén a tiszteletet pa­rancsoló ráncok sokasodtak és mélyültek. Ha egy szekér haladt el előtte, a szekeres gazda ostomyelével megpöccintette kalapja szélét, míg a nyájas kis öreg fejével biccent­ve viszonozta az üdvözlést és mosoly futott végig az arcán. Ha már fogytán volt a bagója, kiutalt magának egy újabb pakli olcsó pipado­hányt, de hogy megvehesse, végig kellett kocognia a falu hosszában elnyúló úton, mivel a bolt az út ellenkező végén állott. Idejéből bőven futotta erre is, a pakliravaló * Nem minden történetem végződik ked­ves csattanóval. A Szent István körúti pa­pírkereskedés kasszájánál valóban három 20-22 esztendő körüli fiatal lány “dolgo­zik”. (A “dolgozik” szót hangsúlyozva em­lítem, mert az alacsony árak miatt az üzlet mindig zsúfolva van vevőkkel. Az első lány átveszi a plasztik kosárban lévő árut. A má­sodik kasszírozza a pénzt. A harmadik cso­magol. Mind a három lány csinos, ami ér­tékét veszti: 1. az ízléstelen egyenruha kabátkájuk 2. nem néznek a vevőre, csak az árú átvé­telére, kasszírozásra, csomagolásra 3. A vevő kérdésére a gorombaság rövid­ségével válaszolnak vagy hümmögnek vala­meg valahogyan mindig kisikeredett. Elé­gedetten pöfögtette hát rövidszárú pipáját, senkinek nem állt útjában, még a légynek sem ártott. Csupán 2-3 méh lelte halálát miatta nyaranta, amikor beállított a falu ta­nítójához, kínzó reumájának méhszúrásos kezelésére a virágoskert végében álló mé­hesben. Nem sokat mondhatott magáénak, de nem maradt adósa senkinek. Mindig megtalálta a módját annak, hogyan viszo­nozza a kapott szívességet. Mivel pipázott, a cigarettapapírokra nem volt szüksége, al­kalomadtán azokat a tanító úrnak adta. Nagy bagós volt a sovány, magas, fiatal ne­velő is, élő gyárkéményként ontotta a füs­töt cigarettájából egész nap. Csak akkor szí­vott tiszta, friss levegőt, amikor aludt, vagy nikotintól megsárgult, csontos ujjai között egy újabb cigarettát sodort magának, nagy gyakorlattal. Ha az öreg pipás nyitva talál­ta a tanítói lak utcára nyíló ablakát, akkor odatette a papírokat egy kővel lenyomatva, nehogy a szél felkapja és szerteszét fújja, mint a pitypangok beérett, apró magjait. Naplementekor, mielőtt a sokat ígérő vályúk irányába, hazafele rohanó, orgona­sípszerűén visító, röfögő disznók felverték volna az út porát, mindenki igyekezett be­csukni az ablakokat, meg a zsalugátereket mit. Ez az esetlen viselkedés zavar engem? - De mennyire! Panaszt emelni a vezető­ségnél hiábavaló időpocsékolás. Goromba viselkedésre gorombán reagálni ostobaság. Hirtelen átváltozok udvarias amerikai tu­ristává, (mert midig az vagyok Budapesten) használni kezdem kedvenc fegyveremet az iróniát. A “csomagoló“ lány felém tolja az áruval teli zacskót. Átveszem, de nem indu­lok az utamra, hanem hiteles magyar han­gossággal azt mondom: — Kérdezhetek valamit? A mellettem álló vevők, a három lány is felém néznek. — Kedves hölgyek! - folytatom a sike­rült elégtétel örömével: - Önök sohasem mosolyognak? is. Ilyenkor talált rá Gyulai bácsi ajándé­kára a tanító úr, vagy mindig mosolygó, jóságos felesége. Lámpagyújtásra már hazaértek a gaz­dák is a mezei munkából ökörfogataikkal. Éppen csak behúzták a szekeret a színbe, a serdülő lánykák már tisztogatták, egyen­gették az út felőlük eső részét, majd a ho­mokos udvaron is eltüntették az állatok patáinak meg a szekérkerekeknek a nyo­mait. Nem rendelet, hanem nemzedékről­­nemzedékre maradó hagyomány volt ez csupán, de nem lehetett találni sehol még egy elhullajtott szalmaszálat sem. Vacso­ránál együtt volt mindenütt a család. Evés közben jutott némi idejük arra, hogy el­mondják egymásnak, kivel beszéltek, mit hallottak, hogy megtudják, mi hír járja a faluban. A másnapi teendők kiporciózása után tértek csak nyugovóra. A mindenlátó, mindentudó Gyulai bá­csit a falut népe temette el, elmaradhatatlan pipájával együtt. Még fejfát is faragtak neki, ezt így kívánta a tisztesség. Mindez emlék csupán. Gyulai bácsi elil­lant pipafustjével együtt, eltűntek a méh­­zümmögéses, fecskecsicsergéssel teli, gólya­­kelepeléstől hangos nappalok meg a béka­­kuruttyolásos, meghitt, csendes falusi esték. POTPOURRI Jack Hahn Könyvtárban, könyvüzletben (tisztelve a “csendet”) jókedvű vagyok. Gyakori Budapesti látogatásunkkor úgy megyek az Andrássy úti ismert könyvkeres­kedésbe, mint mentem fiatalember korom­ban szerelmi reményekkel a randevúra. Megérkezve az üzletbe, megállók az első könyvállvány előtt, kellemes jó érzéssel üd­vözlöm a régi barátokat, ismerősöket, az új jövevényeket. A harmadik polcról Karinthy Frigyes új kiadás­ban ismétli: ” Nem mondhatom el senkinek elmondom mindenki­nek”. Karinthy mellett Szép Ernő szomorkodik, mint mindig. | Tisztán hallom Szabó Dezső hazafias ihaj-csuhaj kirohaná­sát, újra olvasom Hunyadi Sán­dor “Bakaruhában" című novellá­jának szomorú befejező sorait. A negye­dik polcon Molnár Ferenc szellemeskedik, tisztogatva elmaradhatadan monokliját. Az új jövevény könyvek között a testvé­ri szeretet büszkeségével keresem nemré­gen elhunyt Vajda Sándor unokabátyám “Budapest tegnap” c. sikeres könyvét, amit dedikálva megkaptam egy hónappal elhalá­lozása előtt. New York-i barátomnak meg­ígértem hozok részére egy példányt. Nem találom a könyvet. Segítségért a kasszához megyek, ahol három hölgy szorgoskodik. A jó kedv által megengedett bizalmassággal kérdezem: Kedves lányok! Hol találom Vajda Sándor Budapest tegnap c. nemré­gen megjelent könyvét? Válasz helyett mindhárom lányból kipukkad a ne­vetés, mint az első nyitáskor a jól el­szigetelt Coca Cola üvegből a szénsav. Az általános nevetés magyarázata, amire csak egy i perc elmúltával gondoltam: a három könnyű munkát végző lányok életkora a 60-62 esz­tendő körül forgott. Az egyik “lány” kis, de so­kat mondó sóhajjal azt mondja: Lányok? Te jóisten! Mikor volt az... - s gyorsan hozzá fűzi: Vajda Sándor új köny­ve elfogyott, jövő héten kapunk újabb szál­lítmányt. Gyulai bácsi Nagy Johanna Tisztelt szerkesztőség! Szeretnék röviden bemutatkozni Önöknek. Nevem Nagy Johanna, 70 éves vagyok Romániából, Erdélyből jöttünk ki Amerikába 28 évvel ezelőtt, jelenleg New York államban, POughkeepsieben élek férjemel, Nagy Abrahámmal. Mindketten húsz évig tanítottunk Székelyhídon, Nagyszalontán. Bihar megyében születtem, nevelkedtem, tanítottam. Az itt küldött írásokban a velem megtörténteket próbáltam keretbe foglalni... Ha írásaimból bármit fel tudnának használni, örömömre szolgálna — lapjuk színes, változatos, sok ismeretet közöl. Tisztelettel, Nagy Johanna. A “k ato n aszö k ev én y” Bátori Zoltán Valamikor a pászka ünnep előtt kísér­tem le Rubinstein bácsit a buszhoz, amely heti 5 nap szokta vinni őt, és más idős ortodox zsidókat egy zsinagógába, ahol Tórát, más héber iratokat tanulmá­nyoznak. A sofőr igen kényelmes ember. Né­ha 30-35 percet késik. A várakozás közben kezdte mesélni a rabfű a következő történetet:- Akkor még, a de­portálás előtt Magyar­­országon, egy' vidéki kisvárosban éltünk. Egyszer - valamikor 1943-ban - a késő esti órákban kopogtattak a konyhaajtónkon. Ki­néztem, s az ajtóban egy csont-bőrré soványodott embert lát­tam. Amint beljebb tessékeltem ismer­tem rá csupán. Égy' közismert, nagy rab­bi fia volt. Oltalmat, némi élelmet és ci­vil ruhát kért, mivel megszökött a mun­kaszolgálatból. Természetesen befogad­tam és igyekeztem felerősíteni. Nemsokáig tehettem! Valaki meglátta, felismerte és feljelentette. Jött is két csendőr, akik mindkettőnket vittek a bí­ró elé. Az kérdi a csendőröket: Ház eze­ket miért hoztátok be? Az öregebb válaszolt határozottan: „- Fiz itt, - s mutatott a rabbi fiá­ra - katonaszökevény. Emez meg bújtatta!” „- Ez magának kato­na?!” - kiáltott a bíró. „- Ily'en csontvázakkal védi maga szerint a magyar hadsereg a hont?! Takarodjanak a szemem elől! Többet elém ne hozzanak ilyen szerencsétlene­ket!” - kiáltotta utánunk a bíró. „- így hát hazamehettünk.” - és kaca­gott az öreg rabbi úgy, hogy' lengett bele hosszú, hófehér szakálla.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom