A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)

2003-10-24 / 125. szám

2003.OKTÓBER24 AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 Valahol Amerikában GÖRGEY RÓBERT mmitmimmmm Elbeszélésem címében egy régi magyar film címére asszociálok “Valahol Európá­ban” az idősebbek még biztosan emlékeznek rá, amely arról szólt, hogy a II. világháború után sok árva gyerek csellengett a városok és falvak utcáin, terein bandákba verődve min­denfele bűnt elkövetve (lopás, csalás stb.) és akkor jött egy férfi aki, ha jól emlékszem ta­nár volt és szervezett belőlük egy kedves kis csoportot, majdnem családot, akik szerették is egymást, mivel ez az / ember megmutatta nekik a szere- Offi tetet., amit kerestek mindenfelé... Nevem Benjamin, a múlt szá­zad közepén születtem egy közép európai fővárosban. Ősi nemesi V család sarjaként láttam meg a napvilá­got, sajnos azt nem tudtam, hogy rossz időben, mivel akkor az arisztokrata származás nem (fj számított kitüntetésnek, sőt... Az arisztokraták akkor a munkásarisz­tokraták, a sztahanovisták voltak. A kutyabőr csak a kutyákon volt enge­délyezve. Mindegy valahogy sikerült fel­nőnöm, hála Istennek és édesanyánk szere­tő gondoskodásának. Kisebb-nagyobb zaklatásoktól eltekintve, amelyet az állam­­védelmi hatóság jóvoltából élveztünk, no de nem akarok panaszkodni nyár után ősz jött azután tél... és ez így ment egy' pár évig míg elérkezett 56 ősze. Kkkor még kisgyer­mek voltam, csak arra emlékszem, hogy felvonultak nagy egyetemista bácsik és óri­ási vasszömyetegeket, tankokat láttam az utcákon valamint szüleim és szomszédaink elbeszéléséből hallottam, hogy hol az egyik csoport, hol a másik csoport lincselt meg valakit. Ezért elhatároztam, hogy se A vasfüggöny mögött forradalmár se ellenforradalmár nem le­szek mert, mind a kettő nagyon veszélyes mesterség. Több próbálkozásom után amelyet, egyik költőnk így' ír le... “tűzoltó leszel és katona vagy vadakat terelő juhász”... végül a táncnál, mint egy békés és vidám mesterségnél kötöttem ki. 1997-et írunk 8 évvel a rendszerváltás után. A váltásból sajnos nem érzékelünk semmit csak legfeljebb az árakon tapasztal­ható némi változás, felfelé. Ezért elhatározzuk kis assziszten­semmel és barátommal, aki mellesleg lány, ami az én szakmámban nem mindig természetes, hogy szerencsét próbálunk az Újvilágban... Megbízóleve­lekkel felvér­tezve ameri­kai barátom és kollégám invitálá­sára nekivágunk, hogy meghódítsuk AMERIKÁT. És létrehozzuk ott a magyar kultúra legnagyobb fellegvárát. De nem akarok ennyire előreszaladni még itthon vagyunk és egy jól menő tánc­­művészeti iskolát vezetek a főváros szívében. Tanáraim és én mindent megteszünk, hogy az iskola jól és színvonalasan működjön. Sok tanulónk van sok osztályban és több korcsoportban. MŰKÖDÜNK. Amerikai kollegáim szakmai támogatásával, ami abból áll, hogy egy évben több alkalommal is jön­nek különböző kurzusokat tartani, ami na­gyon jó reklám az iskolánknak, de nem ke­vés pénzbe kerül. Hogy lefaragjak valamit a költségekből egyik alkalommal egy baráti ország gépére vettem jegyet kollégámnak, amely miután kollégám átszállt a tengeren­Tallér Edina: Női szerepvállalás a második évezred árnyékában Előszó helyett... Ma megint győzni kell! Hétfő van - a múló idő újra fegyvert emelt rám: haladni kell a korral, tikk-takkolja, és én megadom magam. A holnap felé nézek és polírozott fényű, hibátlan fogsorom rád vicsorítom. Győztes a mosolyom. A gyomorremegéssel ízesített reggeli feketém ugyan hagy némi kívánnivalót magam után, de a kefirbe mártott abonett segít összeszedni a reggeli kuplerájban szétdobált önbecsülésemet. Győztem! - Már reggel sikerült legyőznöm a harmónia és kalória utáni vágyamat. Hájam, ráncom, gyerekem nincs - ismét jó eséllyel indu­lok harcba, kollektív célunkért a sikerért. ( Az életkedvemet ugyan nem találom a nagy rohanásban, de vízálló, szempilla-hosszabbító és csókálló festékeimmel mosoly gós arcot rajzolok magamnak.) Kilépek az utcára és beállók a sorba. Tik-takkért: epémet így, csakis, én és kizárólag a gyomorszájamban érzem. .. .A holtfáradt, szürke köd elkeseredetten kapaszkodik bele frissen mosott, illatos hajamba. Csendes ködcseppekkel sírdogál, kérlel, vegy em már észre, egyedül van, magányos.. .Nem tehetem, a győztesek csak a nap után kapaszkodnak. Muszáj megragadnom ezt a napot! Folytatom utamat tarkómon a múló idő fegyverével. Menet közben lenézek néhány öregebb, kövérebb, szegényebb embert és ettől új erőre kapok. - jól bevált recept foghíjas egóm pódására. - Újabb polírozott mosoly a rohanó világra, és siker­mágnes aurám csak úgy- vonzza a szerencsét! Folytatása következik Kedves olvasóink! Régóta szeretnénk már külön oldalon irodalmi rovatot indítani a Hídban. Különösen, mert kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség túli járatról a másikra, a kisgép - berepült a nemrég felhúzott “vasfüggöny” mögé - vi­dáman lángolva repült úti célja felé. így a meghirdetett tánckurzus vezetése helyett, majdnem a kórházban kötött ki szívinfark­tussal. Mikor leszállt a gépről úgy- tűnt, mintha kicsit megőszült volna mióta nem láttam. Azaz, hogy jött ki a folyóson kis ko­csiját maga előtt tolva. Lányaink izgatott szemekkel keresték az amerikai tanárt, aki lassan elhúzott mellettük, de ők észre sem vették...”- Ő az...” - mondom nekik, az a mackóruhás?! Menetközben próbálunk terjeszkedni, nyitunk még egy stúdiót a városban, ami többeknek nem tetszik... Valamint színvo­nalas műsorokat és előadásokat szervezünk neves helyeken neves fellépőkkel együtt, így hajtunk helyettesemmel és másik ba­rátommal a kultúrában, olyannyira, hogy már mi elég kultúráltak lettünk, de azt nem engedik, hogy tovább adjuk... Ezért lehúzzuk a redőnyt és bezárjuk a boltot. Irány- AMERIKA! A repülőtéren vagyunk (miután gyorsan megszereztük az amerikai vízumunkat - ak­kor még lehetett!). Kis asszisztensemmel Sá­rával várakozunk a beszállásra. Ránézek, féle­lem ül az arcán, tarkóm gyöngyözik lelki sze­meim előtt látom gépünket lángolva zuhan­ni..., de egyébként jól vagyunk. Bebocsátás, így érezhette magát Jónás a cethal gyomrá­ban. A cethal a menetrend szerinti new york- i járat, amely miután felszállt 10 órán át fog­­vatartott minket de néhány kisebb-nagyobb légörvényt leszámítva az Isteni Gondviselés segítségével szerencsésen landolunk a JFK-n nagy tapsvihar kíséretében. Elindulunk felfe­dező Htunkra, azaz csak indulnánk, de mer­re... és hogyan... de Isten őrangyalt küldött elénk egy magyar hölgy személyében, aki el­vitt minket lakására kalandunk első színhe­lyére, Coney Island-re. Folytatása következik Hogyan kerültem kórházba? Bátori Zoltán Rubinstein bácsi vacsoráját melegítet­tem, mielőtt elvittem a rendszerinti má­sodik imádkozásra. Ö, mint sok ortodox zsidó, reggel 5-7-ig, majd délután 5-10-ig szokott imádkozni a hét 6 napján. Amíg a vacsora melegedett elkezdte mesélni a történetet.- A koncentrációs táborban időnként a reggeli mustrán dr. Mengele egyenként szortírozta az internáltakat. Különállította a kísérleteihez, szükséges alanyokat, akiket élve boncolt, vagy' tanult rajtuk érzéstele­nítés nélkül amputálni. Más csoportba a legyengült, beteg embereket megsem­misítésre, valamint a még munkaképese­ket dolgozni. Egy nap elvitték szemem láttára drága felesé­gemet, anyósomat és mind az öt kedves gy ermekemet a gáz­kamrába! „Ezt már nem le­het ép elmével túlélni! Jó lenne meghalni nekem is!” - gondoltam. „Igen ám, de ho­gyan? Egy istenfélő nem lehet öngyilkos! Megvan! Halálra dolgozom magam. Azt szabad.” / így hát ezután minden erőmet össze­szedve dolgoztam és dolgoztam. A silány, kevés étel mellett nem kellett sokáig robo­tolnom, hogy' teljesen kimerüljek. Né­hány nap múlva lábamból kifogyott min­den erőm és összecsuklottam. Odajött hozzám egy' SS katona, s rám üvöltött:,,- Keljen fel! Gyerünk dolgoz­ni!”. „- En már nem bírok felkelni” -nyögtem. „- Lőjön le! Teljesen kimerül­tem!”. A katonát nem kellett győzködni. Kicsatolta a pisztolytáskáját, csőretöltött, s én fejem lehajtva vártam, hogy tarkón lőjön. Igen ám! De rákiáltott a parancsno­ka: „- Ezt ne lődd le! Menj a dolgodra! Majd én elintézem!” „- Még egy pár percig élnem kell” - gondoltam, s fekve vártam a fegyverdör­­gést, de mást hallottam. Parancsolt két társamnak, hogy vigyenek a segélyhelyre és erősítsenek fel. Társaim felkaptak - mi az két embernek felkapni egy- 34 kg-os csomagot -, és igye­keztek a segélyhely­­felé, nehogy meggon­dolja magát az. SS tiszt. Lábaim ernyed­ten lógva, csak néha koppantak a kövek­ben. Amikor megér­keztünk, a zsidó or­vos kérdezte hogyan kerültem oda. Én mondtam neki, hogy miután kimerülve összeestem, kértem a németet, hogy' lőjön le, de a parancsnoka nem engedte meg neki. Az orvos hitetlen­­kedve csóválta a fejét. Olyan még soha­sem történt, hogy egy kimerült zsidót ki­végzés helyett erősítésre hoztak volna. Társaim bizonygatták: „- Nem hazudik, így volt.” „- Magával még terve van a Teremtő­nek” - mondta megilletődve az orvos. Adott hát meleg cikóriakávét, meg valami gyenge ételt, amit egy- összeszűkült gyo­mor megemészthet, egy napig pihenhet­tem a kórházban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom