A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-10-24 / 125. szám
2003.OKTÓBER24 AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 Valahol Amerikában GÖRGEY RÓBERT mmitmimmmm Elbeszélésem címében egy régi magyar film címére asszociálok “Valahol Európában” az idősebbek még biztosan emlékeznek rá, amely arról szólt, hogy a II. világháború után sok árva gyerek csellengett a városok és falvak utcáin, terein bandákba verődve mindenfele bűnt elkövetve (lopás, csalás stb.) és akkor jött egy férfi aki, ha jól emlékszem tanár volt és szervezett belőlük egy kedves kis csoportot, majdnem családot, akik szerették is egymást, mivel ez az / ember megmutatta nekik a szere- Offi tetet., amit kerestek mindenfelé... Nevem Benjamin, a múlt század közepén születtem egy közép európai fővárosban. Ősi nemesi V család sarjaként láttam meg a napvilágot, sajnos azt nem tudtam, hogy rossz időben, mivel akkor az arisztokrata származás nem (fj számított kitüntetésnek, sőt... Az arisztokraták akkor a munkásarisztokraták, a sztahanovisták voltak. A kutyabőr csak a kutyákon volt engedélyezve. Mindegy valahogy sikerült felnőnöm, hála Istennek és édesanyánk szerető gondoskodásának. Kisebb-nagyobb zaklatásoktól eltekintve, amelyet az államvédelmi hatóság jóvoltából élveztünk, no de nem akarok panaszkodni nyár után ősz jött azután tél... és ez így ment egy' pár évig míg elérkezett 56 ősze. Kkkor még kisgyermek voltam, csak arra emlékszem, hogy felvonultak nagy egyetemista bácsik és óriási vasszömyetegeket, tankokat láttam az utcákon valamint szüleim és szomszédaink elbeszéléséből hallottam, hogy hol az egyik csoport, hol a másik csoport lincselt meg valakit. Ezért elhatároztam, hogy se A vasfüggöny mögött forradalmár se ellenforradalmár nem leszek mert, mind a kettő nagyon veszélyes mesterség. Több próbálkozásom után amelyet, egyik költőnk így' ír le... “tűzoltó leszel és katona vagy vadakat terelő juhász”... végül a táncnál, mint egy békés és vidám mesterségnél kötöttem ki. 1997-et írunk 8 évvel a rendszerváltás után. A váltásból sajnos nem érzékelünk semmit csak legfeljebb az árakon tapasztalható némi változás, felfelé. Ezért elhatározzuk kis asszisztensemmel és barátommal, aki mellesleg lány, ami az én szakmámban nem mindig természetes, hogy szerencsét próbálunk az Újvilágban... Megbízólevelekkel felvértezve amerikai barátom és kollégám invitálására nekivágunk, hogy meghódítsuk AMERIKÁT. És létrehozzuk ott a magyar kultúra legnagyobb fellegvárát. De nem akarok ennyire előreszaladni még itthon vagyunk és egy jól menő táncművészeti iskolát vezetek a főváros szívében. Tanáraim és én mindent megteszünk, hogy az iskola jól és színvonalasan működjön. Sok tanulónk van sok osztályban és több korcsoportban. MŰKÖDÜNK. Amerikai kollegáim szakmai támogatásával, ami abból áll, hogy egy évben több alkalommal is jönnek különböző kurzusokat tartani, ami nagyon jó reklám az iskolánknak, de nem kevés pénzbe kerül. Hogy lefaragjak valamit a költségekből egyik alkalommal egy baráti ország gépére vettem jegyet kollégámnak, amely miután kollégám átszállt a tengerenTallér Edina: Női szerepvállalás a második évezred árnyékában Előszó helyett... Ma megint győzni kell! Hétfő van - a múló idő újra fegyvert emelt rám: haladni kell a korral, tikk-takkolja, és én megadom magam. A holnap felé nézek és polírozott fényű, hibátlan fogsorom rád vicsorítom. Győztes a mosolyom. A gyomorremegéssel ízesített reggeli feketém ugyan hagy némi kívánnivalót magam után, de a kefirbe mártott abonett segít összeszedni a reggeli kuplerájban szétdobált önbecsülésemet. Győztem! - Már reggel sikerült legyőznöm a harmónia és kalória utáni vágyamat. Hájam, ráncom, gyerekem nincs - ismét jó eséllyel indulok harcba, kollektív célunkért a sikerért. ( Az életkedvemet ugyan nem találom a nagy rohanásban, de vízálló, szempilla-hosszabbító és csókálló festékeimmel mosoly gós arcot rajzolok magamnak.) Kilépek az utcára és beállók a sorba. Tik-takkért: epémet így, csakis, én és kizárólag a gyomorszájamban érzem. .. .A holtfáradt, szürke köd elkeseredetten kapaszkodik bele frissen mosott, illatos hajamba. Csendes ködcseppekkel sírdogál, kérlel, vegy em már észre, egyedül van, magányos.. .Nem tehetem, a győztesek csak a nap után kapaszkodnak. Muszáj megragadnom ezt a napot! Folytatom utamat tarkómon a múló idő fegyverével. Menet közben lenézek néhány öregebb, kövérebb, szegényebb embert és ettől új erőre kapok. - jól bevált recept foghíjas egóm pódására. - Újabb polírozott mosoly a rohanó világra, és sikermágnes aurám csak úgy- vonzza a szerencsét! Folytatása következik Kedves olvasóink! Régóta szeretnénk már külön oldalon irodalmi rovatot indítani a Hídban. Különösen, mert kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség túli járatról a másikra, a kisgép - berepült a nemrég felhúzott “vasfüggöny” mögé - vidáman lángolva repült úti célja felé. így a meghirdetett tánckurzus vezetése helyett, majdnem a kórházban kötött ki szívinfarktussal. Mikor leszállt a gépről úgy- tűnt, mintha kicsit megőszült volna mióta nem láttam. Azaz, hogy jött ki a folyóson kis kocsiját maga előtt tolva. Lányaink izgatott szemekkel keresték az amerikai tanárt, aki lassan elhúzott mellettük, de ők észre sem vették...”- Ő az...” - mondom nekik, az a mackóruhás?! Menetközben próbálunk terjeszkedni, nyitunk még egy stúdiót a városban, ami többeknek nem tetszik... Valamint színvonalas műsorokat és előadásokat szervezünk neves helyeken neves fellépőkkel együtt, így hajtunk helyettesemmel és másik barátommal a kultúrában, olyannyira, hogy már mi elég kultúráltak lettünk, de azt nem engedik, hogy tovább adjuk... Ezért lehúzzuk a redőnyt és bezárjuk a boltot. Irány- AMERIKA! A repülőtéren vagyunk (miután gyorsan megszereztük az amerikai vízumunkat - akkor még lehetett!). Kis asszisztensemmel Sárával várakozunk a beszállásra. Ránézek, félelem ül az arcán, tarkóm gyöngyözik lelki szemeim előtt látom gépünket lángolva zuhanni..., de egyébként jól vagyunk. Bebocsátás, így érezhette magát Jónás a cethal gyomrában. A cethal a menetrend szerinti new york- i járat, amely miután felszállt 10 órán át fogvatartott minket de néhány kisebb-nagyobb légörvényt leszámítva az Isteni Gondviselés segítségével szerencsésen landolunk a JFK-n nagy tapsvihar kíséretében. Elindulunk felfedező Htunkra, azaz csak indulnánk, de merre... és hogyan... de Isten őrangyalt küldött elénk egy magyar hölgy személyében, aki elvitt minket lakására kalandunk első színhelyére, Coney Island-re. Folytatása következik Hogyan kerültem kórházba? Bátori Zoltán Rubinstein bácsi vacsoráját melegítettem, mielőtt elvittem a rendszerinti második imádkozásra. Ö, mint sok ortodox zsidó, reggel 5-7-ig, majd délután 5-10-ig szokott imádkozni a hét 6 napján. Amíg a vacsora melegedett elkezdte mesélni a történetet.- A koncentrációs táborban időnként a reggeli mustrán dr. Mengele egyenként szortírozta az internáltakat. Különállította a kísérleteihez, szükséges alanyokat, akiket élve boncolt, vagy' tanult rajtuk érzéstelenítés nélkül amputálni. Más csoportba a legyengült, beteg embereket megsemmisítésre, valamint a még munkaképeseket dolgozni. Egy nap elvitték szemem láttára drága feleségemet, anyósomat és mind az öt kedves gy ermekemet a gázkamrába! „Ezt már nem lehet ép elmével túlélni! Jó lenne meghalni nekem is!” - gondoltam. „Igen ám, de hogyan? Egy istenfélő nem lehet öngyilkos! Megvan! Halálra dolgozom magam. Azt szabad.” / így hát ezután minden erőmet összeszedve dolgoztam és dolgoztam. A silány, kevés étel mellett nem kellett sokáig robotolnom, hogy' teljesen kimerüljek. Néhány nap múlva lábamból kifogyott minden erőm és összecsuklottam. Odajött hozzám egy' SS katona, s rám üvöltött:,,- Keljen fel! Gyerünk dolgozni!”. „- En már nem bírok felkelni” -nyögtem. „- Lőjön le! Teljesen kimerültem!”. A katonát nem kellett győzködni. Kicsatolta a pisztolytáskáját, csőretöltött, s én fejem lehajtva vártam, hogy tarkón lőjön. Igen ám! De rákiáltott a parancsnoka: „- Ezt ne lődd le! Menj a dolgodra! Majd én elintézem!” „- Még egy pár percig élnem kell” - gondoltam, s fekve vártam a fegyverdörgést, de mást hallottam. Parancsolt két társamnak, hogy vigyenek a segélyhelyre és erősítsenek fel. Társaim felkaptak - mi az két embernek felkapni egy- 34 kg-os csomagot -, és igyekeztek a segélyhelyfelé, nehogy meggondolja magát az. SS tiszt. Lábaim ernyedten lógva, csak néha koppantak a kövekben. Amikor megérkeztünk, a zsidó orvos kérdezte hogyan kerültem oda. Én mondtam neki, hogy miután kimerülve összeestem, kértem a németet, hogy' lőjön le, de a parancsnoka nem engedte meg neki. Az orvos hitetlenkedve csóválta a fejét. Olyan még sohasem történt, hogy egy kimerült zsidót kivégzés helyett erősítésre hoztak volna. Társaim bizonygatták: „- Nem hazudik, így volt.” „- Magával még terve van a Teremtőnek” - mondta megilletődve az orvos. Adott hát meleg cikóriakávét, meg valami gyenge ételt, amit egy- összeszűkült gyomor megemészthet, egy napig pihenhettem a kórházban.
