A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-01-10 / 2. szám
A HÉT 9 NÉHÁNY SZÓ A BORBÉLYOKRÓL Irta: MARK TWAIN. Fordította: BÁLINT LAJOS. Minden dolog megváltozik, kivéve a borbélyok szokásait és as borbélyok környezetét. Ezek sose változnak meg. Amit az ember lát és tapasztal, mikor először lép egy borbélyüzletbe, ugyanazt látja és tapasztalja később minden más borbélyüzletben napjai végéig. Ma reggel, mint rendesen, borotválkozni mentem. Egy ember a Jones-utca felöl indult az ajtónak ugyanakkor, mikor a Főutcáról befordultam, ez mindig igy van. Meggyorsitottam a lépteimet, de hiába, másodperccel megelőzött, nyomon követtem és láttam, hogyan telepszik bele az egyetlen székbe, mely még nem volt elfoglalva és ahol az első segéd végezte munkáját. Hát ez is mindig igy van. Leültem csöndesen reménykedve, hogy annak a széknek az örököse leszek, amelynél a két másik segéd közül a jobbik dolgozott, mert ez már ott tartott, hogy a vendégének a haját fésülte, mig a szaktársa a mgáénak még csak a fürtjeit olajozta és kenegette. Feszült várakozással figyeltem, hogy milyen kilátásaim vannak. Mikor láttam, hogy a kettős szám azzal fenyegeti az 1. számot, hogy utoléri, az érdeklődésem aggodalommá változott, sőt mikor az 1. szám egy pillanatig szünetelt, hogy egy uj jövevénynek, aki fürdőjegyet váltott, pénzt adjon vissza s igy a versenyben lemaradt, aggodalmamból félelem lett. Mikor az 1. szám pótolta az elmulasztottat és társával egyidőben vette le a kendőt a vendége nyakáról és törölte le a pudert, úgy hogy nem lehetett előre tudni, hogy a kettő közül melyik fogja előbb azt kiáltani: “A következőt kérem!” —azijedt várakozásban elállt a lélegzetem. Mikor azonban láttam, hogy az egyes szám az elhatározó pillanatban még azzal foglalatoskodik, hogy kis kefével néhányszor végigsimitsa vendégének szemöldökét, akkor tudtam, hogy a versenyt ezzel az egyetlen szempillantással elvesztette. Felháborodottan keltem fel és eltávoztam, hogy valamiképen a 2. szám kezébe ne kerüljek, — mert nem rendelkezem azzal az irigylésreméltó szilárdsággal, hogy az ember képes legyen egy szolgálatrakész borbélysegédnek nyugodtan a szemébe nézni és azt mondani, hogy megvárja a kollégáját. Körülbelül tizenöt percig maradtam kint, azután visszatértem abban a reményben, hogy most több szerencsém lesz. Természetesen most az összes székek el voltak foglalva és ott várt még négy másik ember, hallgatagon, kedvetlenül, szórakozottan és kínos arccal, mint ahogy ülnek mindig és mindazok, akiknek arra kell várniok, hogy a sor rájuk kerüljön. Helyet foglaltam egy kőkemény öreg pamlagon és egy ideig azzal töltöttem az időt, hogy különböző kuruzslók berámázott hirdetéseit olvastam, amelyek haj festőszereket dicsértek. Aztán elolvastam a vendégek tulajdonát képező hajszeszes üvegeken a neveket, sőt elolvastam a neveket és számokat a szappantálkákon is, amelyek, mint priváttulajdonok, a szekrény nyitott polcain állnak. Tanulmányoztam a piszkos és megkopott olcsó képeket a falakon, amelyek csatákat ábrázoltak, meg egykori köztársasági elnököket, kéjesen elnyúlt szultánákat és azt az unalmas, egyre visszatérő lánykát, aki a nagyapa pápaszemét rakta az orrára. Szivem mélyéből elátkoztam a vidám kanárit s kiállhatatlan papagályt, amelyek szintén ritkán hiányoznak a borbélyüzletekből. Végül is a piszkos asztalon heverő múlt esztendei illusztrált lapokból kikerestem a legkevésbé szétolvasottat s meredten bámultam régi elfelejtett események hallatlanul hamis ábrázolásait. Végre rám kerüt a sor. Egy hang azt kiáltotta: a következő ur! és mi sem természetesebb, mint hogy a 2 szám kezébe kerültem. Ez igy van mindig. Félénken megjegyeztem, hogy sürgős dolgom van, ami olyan mély hatást gyakorolt rá, mintha meg se hallotta volna. A magasba tolta a fejemet s egy kendőt rakott az állam alá. Az ujjaival beleturkált a gallérom alá s egy türölközőt gyömöszölt bele. A karmaival belemászott a hajamba és kijelentette, hogy körül kell nyirni. Azt feleltem, hogy nem akarom megnyiratni. Erre megint csak beleturkált és azon okoskodott, hogy a mostani divatnak nagyon is hosszú, főleg hátul és föltétlenül le kell vágni belőle. Azt feleltem, hogy alig egy hete nyírták meg. Egy pillanatig gondterhesen elmélkedett, aztán megvető arccal azt kérdezte, hogy ki nyirt meg. — Maga! — mondtam gyorsan és bent volt a csapdában. Most aztán keverni kezdte a habot, közben pedig a tükörben magában gyönyörködött, néha egy-egy pillanatra megállt, közelebb hajolt a tükörhöz, hogy gondos vizsgálat alá vegye az állát és rajta egy kis pörsenést. Végül alaposan beszappanozta az egyik arcomat, már hozzá akart .kezdeni a másikhoz is, mikor két egymással marakodó kutya kötötte le a figyelmét. Odaszaladt az ablakhoz, ott maradt, mig a küzdelem véget ért, közben a harc kimenetelére kötött fogadásban két shillinget veszített a másik két segéddel szemben, ami nagy elégtételemül szolgált. Most végül az egész arcomat bekente ecsettel s a kezével dörgölni kezdte. Mikor a beretváját egy ócska napdrágtartón fente, egy ideig élénk megbeszélést folytatott egy nyilvános álarcosbálról, melyen előző este piros köpenyben és hamis hermelinnel valamiféle királynak öltözve jelent meg. Társai egy hölgyecskével ingerelték, akit állítólag bájaival meghódított, ez nagyon hizelgett neki s mindenképpen rajta volt, hogy ezt a társalgást folytassa, még pedig úgy, hogy úgy tesz, mintha az ingerkedés bosszantaná. Ez közben arra ösztönözte, hogy újból alapos vizsgálat alá vegye magát a tükörben, a borotvát letette, nagyon körülményesen megkefélte a haját, egy vakmerő fürtöt széles ívben a homlokára tapasztott s a többit két oldalt gyönyörű választékkal a fülére fésülte. Közben a szappanhab megszáradt az arcomon és csípőssé tette az életemet. Nahát, most aztán elkezdett borotválni. Az ujjaival az arcomba nyomkodott, hogy a bőrt kitágítsa, a fejemet meg úgy dobálta ideoda, ahogy borotválás közben épen kezeügyébe esett.A mig a kevésbé érzékeny helyeken tevékenykedett, nem szenvedtem nagyon, de mikor az állam körül kezdett kaparni és gyalulni, bizony tele lett a szemem könnyel. Ezután következett, hogy az orromat foggantyunak használta, hogy a felső ajkam sarkait jobban megborotválhassa. Ez alkalommi győződtem meg arról is, hogy kötelességei közé tartozott az üzlet petróleumlámpásainak tisztogatása is. Unalmamban gyakran gondolkodtam már rajta, hogy vájjon ezt az üzlettulajdonos vagy a segédek végzik? Közben szórakozásul azon töprengtem, hogy vájjon hol fog ma megvágni? Még nem határozhattam azonban ebben a kérdésben, amikor már megelőzött és felkaparta az államat. Azonnal élesíteni kezdte a kését. Ezt előbb is megtehette volna. Nem szeretem, ha nagyon kiborotválnak, tehát nem akartam, hogy még egyszer a közelembe kerüljön és mindenáron rá akartam beszélni, hogy tegye el a kést, attól való félelmemben, hogy odaér az állam ama részéhez, mely legkényesebb hely az arcomon s amelyhez nem lehet másodszor késsel hozzáérni anélkül, hogy kárt ne tegyen benne. Azt mondta, hogy csak néhány simításra van még szükség s mielőtt még észrevettem volna, már ott is járt a veszedelmes helyen s a bőröm, mintegy parancsszóra, már égett, csípett és piroslott is. Most aztán babérszeszbe mártotta a törülközőkendőt és itt, meg ott belebelecsapott az arcomba. Undorító érzés. Hát van emberi lény, aki valaha igy mosakodott volna? Ezután a kendő száraz végével csapkodott a képembe, mintha volna ember, aki igy törülköznék. Dehát a borbély ritkán törül meg bennünket olyan szárazra, mint más keresztény ember. Aztán alkoholt öntött a felsebzett helyre, keményitőliszttel betapasztotta, meg megint szeszt öntött rá és a pamacsolást és tapasztást igy folytatta volna az örökkévalóságig, ha nem kelek fel és nem kérem, hohy hagyja már abba. Berizsporozta az arcomat, egyenesen ültetett, aggodalmasan beletúrt a hajamba s azt ajánlotta, hogy a fejbőrömet alaposan meg kell mosni, az feltétlenül szükséges, nagyon szükséges! Azt feleltem, hogy tegnap a fürdőben alaposan megmostam a hajamat. Hát ezzel megint csapdában volt. Mindezek után “Smith Hajszépitő-tinkturáját” ajánlotta figyelmembe, meg akart vétetni egy üveggel. Aztán, “Jones toalettvizét” dicsérte s ebből az uj illatszerből akart rámsózni egy üveggel. Ebbe se mentem bele. Végül arra akart rávenni, hogy valami borzalmas szájvizet vásároljak, ami a saját találmánya. Miután ez az utolsó kísérlete is csődött mondott, megint nekilátott a dolgának, telehintett púderrel, a lábszáraimat is beleértve, bezsirozta a hajamat, holott tiltakoztam ellene, közben egy csomót tövestől kitépett, a maradékot megfésülte és megkefélte, hátul szétválasztotta, a homlokomra pedig odatapasztotta az elengedhetetlen ivalaku hajfürtöt. Mialatt aztán vékony szemöldökeimet megkefélte, pomádéval bekente, addig rajongott egy a tulajdonát képező fekete és barnafoltos daxlikutya jó tulajdonságairól, mig meg nem hallottam a déli vonat fütyülését s igy biztosan tudtam, hogy azt már öt perccel elkéstem. Most aztán levette a kendőt a nyakamról, még egyszer beletörült a képembe, még egyszer végigfésülte a szemöldökömet és vidáman kiáltotta: “A következő ur!” 1
