A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-03-14 / 11. szám

VOL.II.No.il. NEW YORK, MARCH 14, 1925 EGYES SZÁM ARA: 10c

Szerkesztik DÉRI IMRE és KENDE GÉZA

A HÉT, published Every Stturday by A HÉT, Inc., at 205 E. 85th St., New York, N. Y. Subscription Rates: One Year $4-00. Six Month« $2.00. Single Copies 10c. Entered ai

Second Class Matter, March IS, 1924, at the Post Office of New York, N. Y., under the Act of March 3rd, 1879.

MÁRCIUSTÓL - MÁRCIUSIG

Pályafutásának második esztendejét kezdi meg ezzel a számával A HÉT. Az első évet immár maga mögött hagyta. Azt az első évet, amely kritikus szokott lenni áz amerikai magyar lapok életében. Az első, küzdelmekkel és harcokkal teljes, nehéz esztendőt, amelyet ujságvállalatok úgy szoktak megúszni, hogy felélik a tőkéjű-, két. A HÉT-nek nem volt mit felélnie ez alatt az első év alatt. A HÉT mögött nem álltak bankok, pénzcsoportok vagy legalább pénzes barátok. Mielőtt ez az újság megindult, az ígéretek ragyogó szivárványát csillogtatták meg előtte azok a jó emberek, akik igazán széppé teszik az amerikai életet, mert hiszen gazdagon osztogatják a küzdőknek, a harcosoknak azt, amire a legnagyobb szükségük van : a reményt. A HÉT életében még nem múlt el az első hónap, amikor a nagyszerű Ígéretek szappanbuborékja szétpattant a levegőben, ez az újság itt állott minden segítség nélkül és az az optimista fiatal hirlapiró, aki ezeket a sorokat írja, hamarosan ráeszmélt arra, hogy milyen igaza van Ibsen Dr. Stockmannjának, amikor a “Népgyiilölö” harmadik felvonásában azt rhondja: “Az a legerősebb, aki teljesen egyedül áll.”

Ép ezért, a fent említett fiatal hirlapiró nem vette nagyon a szivére, hogy egyedül maradt a lapjával és az Ígéretekkel, hanem lapjával együtt igyekezett megállni a maga lábán. Csakhamar csatlakozott hozzá egy másik “ifjú” hirlapiró, aki már jó

egynéhány év óta dolgozott az amerikai magyar újságírásban és akinek nem kis gyakorlata volt abban, hogy az amerikai magyarok között ígéreteket nem szabad komolyan venni és nem szabad csodálkozni semmin. Ez a két fiatalember elhatározta, hogy a hiányzó tőkét a maga munkájával pótolja és friss erővel próbálta ezt a lapot, amint itt mondani szokták, “feldolgozni.”

*

Ha ma, az első év elmúltán, a két hirlapiró számot vet önmagával, be kell vallania, hogy ez az első év nem volt valami rendkívül kellemes. A két hirlapiró nem hisz abban, hogy a gazdag emberek őszintén beszélnek, mikor azt mondják, hogy “istenem, milyen boldog voltam én akkor, amikor a Second Avenuen volt az a kis üzletecském.” A két hirlapiró azt gondolja, hogy jóval boldogabb lenne, ha egy újságpalotát vallhatna a magáénak, és nem kellene a hirlapirói munkájukat összekeverni a korrektor, a kézirathordó fiú és a hirdetési solicitor munkájával. Talán itt, magunk között beszélve, bevallhatjuk azt is, hogy a két hírlapírónak az első év alatt voltak gyönge pillanatai, amikor nem a legjobb véleményt táplálták a hivatásuk felől. Például évekkel ezelőtt igen nagy kedvteléssel támadtak minisztereket s más nagyurakat a tenger másik oldalán, azt ellenben soha sem hitték volna, hogy olyan “kartársakkal” kelljen hadakozniok, akik a helyesírás elemeivel még nincsenek teljesen tisztában. (Az ember soha nem lehet eléggé óvatos az ellenségei megválogatásában.) Az sem fokozza túlságosan lelkesedésüket és munkakedvüket, hogy idejük és energiájuk nem jelentéktelen részét inkább a nyomdaszámla előteremtésének gondja foglalta le, mint a következő heti cikktéma. Különösen az egyik ifjú hírlapíró, — a fiatalabbik — nem egyszer forgatta agyában azt a gondolatot, hogy képességeit inkább amerikai viszonylatokban érvényesíti, ahol talán úgy a kollégák, mint az olvasók körében jobban megtalálja azt a miliőt, amit nemrégiben otthagyott Európában. De, amint Dante mondja, a pokolhoz vezető ut jó elhatározásokkal van kikövezve és Dantenak ezutal is igaza volt. Az elhatározás megmaradt elhatározásnak és a két hirlapiró eljutott az első esztendő poklán keresztül az első év jubileumáig, ami ugyan még mindig nem jelenti a menyországot, de talán már a legsötétebb poklot sem.

*

A HÉT az lett, aminek indult: a progresszív gondolkozásu magyar intelligencia újságja. A HÉT gyerekes kérkedés nélkül, de férfias önérzettel elmondhatja, hogy bizonyos emelkedettebb hangot, tiszteltebb erkölcsi felfogást, magasabb újságírói nivót vitt bele az amerikai magyar zsurnalisztikába, hogy polémikus hangja soha át nem lépte a jóizlést és a tisztesség határait, hogy ahelyett, hogy engedett volna a nivójából, a közönség szélesebb rétegeit igyekezett megnyerni, hozzánevelni ehhez

a nívóhoz. A HÉT olvasóinak táborából el-elmaradtak azok, akik durvább hangot vagy olcsóbb szórakozást kerestek ebben az újságban, de egyre nagyobb tömegekben csatlakozott ehhez a táborhoz az a magyar intelligencia, amely ebben az újságban végre megtalálta nemcsak a maga lapját, hanem azt az összetartó erőt is, amely ezt a tábort együvé kovácsolja. A HÉT-en keresztül talál egymásra az a sok ezer magyar orvos, mérnök, kereskedő, hivatalnok, aki csak most érzi, hogy nincs egyedül, hanem sok ezer, sok tízezer olyan magyar él Amerikában, akik az ő nyelvét beszélik, az ő szemeivel látnak, az ő világában élnek és akik az uj amerikai magyarságot fogják megteremteni, azt az amerikai magyarságot, amely nem áll többé egy pár száj hős, demagóg vagy álhirlapiró járszalagján, amelyet nem lehet “mozgalmakba” beleugratni vagy belezsarolni és amely a maga életét akarja élni függetlenül és távol mindattól, amit itt eddig amerikai magyar közéletnek neveztek. A HÉT egyik hivatása az, hogy az amerikai magyarságnak ezt a legértékesebb elemét összetartsa és ennek az uj amerikai magyarságnak a diadalát elősegítse.

*

A HÉT-nek ma sincs tőkéje, A HÉt ma is a maga erejéből él és ma is az egyetlen erő, amely ezt a lapot fenntartja: a maga közönségének szeretete és ragaszkodása. De A HÉT-nek ma

(Folytatás a 2-ik oldalon)