FTC-Bp. Honvéd nemzetközi labdarúgótorna, 1980. augusztus 2-3.

Az elmúlt években bizony sűrűn tették fel a nagy kérdést szurko­lói körökben, márminthogy a mi játékosaink vajon mire vinnék, ha elszerződnének külföldi proficsa­pathoz. Akadtak akik szerint a mi élvonalbeli futballistáink némelyi­ke megállná a helyét a jelesebb klubokban is, mások szerint vi­szont fiaink a hideg vízre valót sem keresnék meg külhonban s egy hétig sem bírnák a versengést a magas szinten képzett, az erő­től majd kicsattanó „csillagok" között. A vita természetesen hosszú időn át csupán elvi síkon folyt, mert bizonyítani sem pro, sem kontra nem lehetett, hiszen hazánkból nem szerződtetett pro­fiklub játékost. Aztán eljött a nap, amikor egy válogatott védő először kapott engedélyt külföldi szerződéskötésre. Bálint Lászlót, a Ferencváros labdarúgóját nem ki­sebb klub, mint a világhírű Ajax szemelte ki magának. Aztán ha vé­gül nem is oda, de patinás együt­teshez, a többszörös belga bajnok FC Brugeshez igazolt. A szerző­6 VILLÁMINTERJÚ BÁLINT LÁSZLÓVAL dést rövid úton nyélbeütötték, s Bálint elbúcsúzott az Üllői útról. Elköszönt régi barátaitól s neki­vágott a „nagy kalandnak", mely­nek végén egy olyan átjátszott bajnoki esztendőt hagyott maga mögött, amelyik „arannyal" fize­tett. Bajnoki aranyéremmel. Eleinte csak hírek jöttek róla. Hogy beépült a csapatba, hogy jól megy neki ajáték, hogy sűrűn di­csérik a lapok. Később már haza is jött, két bajnoki meccs között. Mert hívták. Itthon a címeres mez várta s ő boldog volt, hogy újra magára ölthette. Szokásához hí­ven szívvel-lélekkel küzdött a sike­rért. Irányította, buzdította, segí­tette társait, nekik sem, az ellen­feleknek sem engedélyezett egy perc nyugalmat. Most is, mint mindig, győzni akart. Itthoni órái, percei precíz pon­tossággal ki voltak számítva. Érke­zés a repülőtérről, edzés, készülés, játék, csomagolás, indulás vissza a repülőtérre. Egy követségi foga­dást követően este fél tizenegykor került sor az alábbi beszélgetésre. Azért nem előbb, mert akkor még játszott s azért nem később, mert másnap reggel indult a gépe Bel­giumba. — Nem vagy túlságosan fá­radt? — kérdeztem Lacit. — Nem. Egyáltalán nem — nyugtatott meg. — Egyébként is most nyugodtabban beszélget­hetünk, mint holnap mondjuk a reptéren. — Odakint már vége a bajnok­ságnak, mégis sietned kell vissza? — Már csak amolyan levezetés ez, de részt kell venni rajta. — Milyen Belgiumban élni? — Mit mondjak? . . . jól érzem magam a Bruggenél. Kedves kis város, nem volt nehéz megszeret­ni. — Már megérted magad a tár­sakkal? — Igen. Legalábbis ami lénye­ges és fontos, azt el tudom mon­dani és meg is értem. Itthom már tanultam a németet, a flamand pedig hasonlít hozzá. — Bírod az iramot a többiek­kel? — Már úgy értve, lépést tudok- -e tartani az itteni követelmények­kel? Nos e téren nincs semmi problémám. Mindigis szerettem edzeni, elvégeztem amit kellett s ennek ma is hasznát látom. Bí­rom a terhelést, ugyanannyit ed­zeni, mint a többiek, hisz másra nincs gondom, ez a feladatom. Készülök és pihenek. A kilenc órát mindig megalszom. — Egyedül vagy kint, család nélkül? — Igen. — Ki kosztol, ki viseli gondod? — Önellátó vagyok, magam fő­zök magamnak. Hogy jól vagy rosszul? Én meg vagyok elégedve magammal. Eleinte eljártam étte­rembe enni, de sokszor belefárad­ta Kreuz, Pele és Bálint az osztrák— magyar előtt A pályán közös a cél

Next

/
Thumbnails
Contents