Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-07-22 / 164. szám
2. ZALAMEGYEI ÚJSÁG BARÁTH FtRENC GONDOLATOK az elmaradt tízéves találkozóról Tíz évvel ezelőtt, mikor Zalaegerszegen leérettségiztem, azt hittem, valahol Hon Hongból, vagy Azerbeidzsánból repülőgépen sietek haza a tízéves találkozónkra. Mert akkor vér- szerző elésnek éreztük a kötelezvényt, amelyet (aláírtunk és azt hittük, hogy csak a zsiványok nem tartják meg a szavukat. Azóta rájöttem, hogy a zsiványok is becsületesek a maguk módján és, hogy mi, akiket középeurópai »úriembereknek« szoktak nevezni és akiknek leveleit minden ok nélkül úgy, címezik, hogy »nagyságos«, néha becsapjuk önmagunkat és ha csak tehetjük, bekötjük a világ szemét is. Ma már rájöttem, hogy az aláírás és az eskü, nem minden, hogy a kézfogás is lehet üres formula, amely mögött gonoszságok és kalandos tréfák húzódnak meg, nagyban és kicsinyben, ahogyan az érdek kí\ ánja. Tíz évvel ezelőtt könnyezve fogadtuk meg egymásnak, hogy okvetlenül találkozni fogunk 1944. júliusában. Vájjon, kinek jutott eszébe ez a fogadalom, amelyre koccintottunk és ittunk és nyomaték kedvéért még szerződést is kötöttünk egymással? Ki tudott volna megfújni most egy hatalmas kürtöt, amelynek harsogására egy pillanatra minden szem az eger- j szegi gimnázium felé tekintett volna? Azt hi- I szem, senki. Dobpergés és harangzúgás sem lett volna elég. Kevésnek bizonyult volna a személyes meghívó is és az sem segített volna, ha az ország összes újságja lármázta volna, hogy7 Benedek Jóska, Bogyav Pista, Gonnertli Frici, , Gájer István és Pék József, gyűljetek össze Zalaegerszegen, gyertek és hozzátok magatokkal feleségteket is, gyermekeiteket, ha van már családotok, jöjjetek, mert beszélni - valónk vari egymással. A zajra némaság felelt . volna, mert a mi generációnk kénytelen megfeledkezni sok mindenről. A tízéves találkozók és általában a találkozók rendszerint hiúsági okokból szoktak létrejönni. A találkozókon a volt osztálytársak be akarják bizonyítani magukat. Karrierjükkel akarnak dicsekedni. Az osztály tökfilkója, aki sohasem tudott tisztességesen elragozni egy latin rendhagyó igét. elméletileg döngeti a mellét: látod,, mégis tanársegéd lett belőlem, te meg ott maradtál penészedni a vármegyeház irattárában, havi kétszázhetvenért. Nekem szépasszonyok udvarolnak Pesten — mondaná — és rendelőmben az előkelő világ találkozik. Az okos diák rendszerint el búvik és szégyenkezik, az utolsó pillanatban pedig ékes táviratot küld, — dísztáviratot — és mentegetőzik: »Lélekben veletek vagytok, sajnálom, hogy nem mehetek én is. Leköt a hivatal, a munka. Helyettesítenem kell!« A pincér, aki a restiben lobogtatja a táviratot, már ismeri ezeket az utolsó percben jött mentegetőzéseket, csak mi nem ismerjük őket, mi, akik összegyűlünk a találkozóra. Mert mi lélekben egy kicsit akkor is gimnazisták vagyunk, ha már hullik a hajunk, ha már cégvezető urak lettünk valamelyik nagy budapesti gyárban. Az idén nem tudtunk találkozni. Vájjon lesz-e még idő, amikor csoportosan templomba mehetünk, tanárainkkal, akiket a messzeségből, a sok év után mégis csak megszerettünk: elhúzhatunk-e a Rákócziidon, vagy az Appo- nyi-utcában, ahol olyan sokat csavarogtunk délutánonként egy ablak alatt? A találkozókon egyetlen napba akarjuk sűríteni egész életünket, amely csúfos volt és diadalmas, a szerint, hogy jelesre feleltünk fizikából Pásztor tanár úrnál, vagy éppen beszekundáztunk. Elárulom: készültem erre a találkozóra. Nem akartam elhinni, hogy nehéz az út, h|>gy talán ‘nem is illik utazni manapság. Kamaszokból férfivá értünk és egy napra, csak egyetlen egy napra, oly jó lett volna bemenni a hűvös tornaterembe, ahol esiszolgatti.de magunkat ismeretlen jövőre és ismeretlen célokért és ahol bolondos verseket írtunk. Én talán nem is (tudtam volna. szólni. Hazasiettem volna szüléimhez, akik ott laknak Zalaegerszegen, akiktől tel fölös száj jal szaladtam el és most már keserű rejtjelek virítanak a homlokomon, ahov a az élet sok mindent feljegyzett. Tíz évet jegyzett lel az élet, öt háborús esztendőt. (Azóta a betűből élek, azelőtt a legdrágább szülők egyszerű, ízletes, magyar kenyerét ettem. Mennyi vallomás gyűl fel az ember életében, a szívébe torkollnak az események és nem elég, hogy* annyi minden történik, még kutatjuk is a törtéuiéseket, hajszoljuk a szenzációkat, amelyek jórésze bennünk ragad, ki íratlanul, elraktározva, mint egy kriptában. Csak néhány percre menteni volna haza, mert lélekben úgyis örökösen otthon járok, aztán cigarettára gyújtottam volna és megindultam volna a »székumlaligét« felé. Ahn] annyi tilos cigaretta lógott a szánkból és ka- csingatoti ránk az osztályfőnöki dorgálás minden lopott füstkarikáért, most nyugodtan cigarettázhattunk volna. És szabad lett volna lányokkal is beszélni, kalap nélkül járni a Bárány-szálloda előtt, este kilenc után kocsmába menni és beülni a moziba, 16 éven felüli filmekre. Ma már mindent szabad és alig! akarunk valamit. Mennyire mohó az ifjúság, amelyhez korunk szerint talán még mi is tartozunk és mennyire igénytelen az ember, ha egyszer már lehullt a dolgokról a tilalom táblácskája. Nincs már tiltott gyümölcs sem számunkra és tegeződünk a tanárainkkal. Ha akarnánk, belenézhetnénk a régi osztálykönyvekbe: ennyit biztosan megengednének a tanár urak, akik addig mozgatták, csavargatták a oeruzát-tollat az osztályozás alkalmáv al, hogy végkép nem tudtuk kihámozni negyvennyolc szemünkkel, hogy7 Bucsis tanár úr kettest írt-e he. vagy kétharmadot. Nem hiszepi, hogy megnézném ezeket az osztályköny veket. Már ez is »szabad« lenne és minden olyan keserű, ami szabad. És olyan édes, ami tilos. « Mit csináltunk volna tovább? — szövögetem magamban az időszerűtlen napitervet. Megismertük volna egymást? Van-e tokánk és pocakunk? Ősz szál a hajunkban? Fáradtság a szemünkben? Jegygyűrű az ujjunkon? Vitézségi érem a mellünkön? Sánták vagyunk-e vagy nem, megvan-e mindkét kezünk és látunk-e szemünkkel, amely olyan jó volt régen, hogy a tizedik szomszéd könyvéből is ki puskáztuk a leckét. Görbül-e a hátunk? Éles-e az agyunk? Mindezt egy pillanat alatt felmértük volna és elbúcsúztunk volna Szekeres Pistától is, aivi kint vem a temetőben. Aki nem jött volna el, megszidtuk volna és megbocsátottunk volna neki. Majd tíz év múlva. Ha megérjük . . . Tanárainknak elmondtuk volna, hogy mi lett belőlünk. Az egyik jegyző, a másik rendőrtiszt, a harmadik ügyvéd, a negyedik katonatiszt, az ötödik hősi halott... A hatodik katonaruhában, mert bevonult, a hetedik kint a fronton, a nyolcadik tanár, a kilencedik Bunda, boa akkor Jó, ha Bundák mérték után, cmkádók bélelése és ^allóMása legolcsóbb^ Lakj sztetö! uii ZALAEGERSZEG jtethlen Gábor-u. 5. sz. ifj.Laky Sándor szficsmesternél készülne! filmreklámv állalati főnök, a tizedik tisztviselő a bazaltbányában, vasutas, szerzetes, útépítési hivatalnok, orvos... És a két úsztál vtársnő? Asszonyok. Gyermekeik vannak. Amíg elkészültünk pályánkra, mennyit té- v elyegtünk! Erről nem szólnánk, mert ez közös sors, halsors, amelyet vállalni kellett. \ alahoL ebédeltünk v olna, közösen. Jó bort ittunk volna. Sokat beszéltünk volna számtanórákról és. tanárokról, egy dolgozatról, amely biztosan nem érdemelte meg a jelest, csak tíz év vel ezelőtt gondoltuk remekműnek. Mindenkinek mindent megbocsátottunk volna. Ha lett volna bűnünk, vagy vétkünk. Mindez ábránd most. Találkozó nem volt. Lesz-e valaha? Látjuk-e még egymást együtt, tanárokkal? falán. Szorongatnak a kérdések. És fájnak. Ott vagyok szív emmel a gimnázium előtt, ott han- curozunk reggel háromnegyed ny olc előtt, meghajolunk a gimnázium épülete felé. Valami forró izgalom fog el, egy kis félelem, mintha nem tudnám a mai leckét... GYÜMÖLCSÖS ŐSZ HELYETT... A fajt másoktól ismerem, az etetem hulk szenvedés, cudar sorsom rendezte el: Kis virágzás — nagy temetés ... ■ Amikor nincsen nevetés item bántanak rémek és kínok, s mosolyogva nagyon szenvedek, ha olykor búcsúd alt írok ... A búcsú fáj — s lén nevetek lelkiemen ezüst takaró ... .. • Fonnyadt, fakó avar fölött a hó •.. A búcsú fáj — is én maradok s mimnek kiket ágy szeretek!... Cudar sorsom rendezte eb. Virágzás után gyászdaiok gyümölcsöt termő ősz helyett!... Tegzes Layo#' 1944. július 22. fluent a front Kámán János orv . a C—603 tápori számról üzeni Zalaegerszegre: üdvözlök minden ismerőst sok szeretettel. Remélem, hogy tisia fognak elfelejtkezni rólam. Boronyák József honvéd az M—609 tábori számról üzeni Tófejre szüleinek, testvéreinek és azoknak, akikkel együtt jól érezte magát: egészséges vagyok és jól érzem magam. Minknyájótokat szeretettel csókollak. Kovács Sándor honvéd az M—609 tábori számról üzeni Iklódbőrdöcére feleségének én gyermekeinek, hogy jól van, egészséges. A csomagot megkapta. Szeretettel csókolja a családot. Kámán Ferenc honvéd az M—693 tábori számról üzenetét küldi Zalaegerszegre .szüleinek, testvéreinek: jól érzem magam, egészséges vagyok. Minél többet írjanak. Jandó József tizedes az M—693 tábori számról üzen Pusztaszentlászlóra: Drága szá- leimet, testvéreim üdvözlöm. Hála Isten, jól vagyok, a csomagot f2-én megkaptam, ezer köszönet érte. Minél többet írjanak. Pocza Gyula honvéd az M—693 tábori I számról üzen szüleinek és feleségének: jól van, egészséges. Minél több levelet vár, kéri a í leányokat, hogy minél többet írjanak Pajzs- ■ szegről. Dani Lajos honvéd az M—693. tábori \ számról üzeni szüleinek és testvéreinek: jól í érzi magát és egészséges. Sok-sok levelet vár | hazulról ós N agy kapó makró 1. Gecseg Nándor tizedes az M—693 tábori > számról üzen kedves szüleinek, testvéreinek ! és Irmának, hogy jól érzi magát, minél többet írjanak.
