Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-09-23 / 216. szám
1944. szeptember 23. ZALAMEGYEI l JSÄG 3. — Bizánc»!... — vall'ja be lelkesedés- amit mond. mire magunk’ is Sok-sok sikert #rl... ! kívánunk. És jó eredmétöyi az Akadémián. Látszik a/, arcán. h»gv konuoyan érzi is. j Biztosak vagyunk benne, hogy meg is lesz. Aki egymillió kilométert villa- mosozott Pesten Mit tapasztalt Kovács Géza, aki 35 évig volt villamoskalauz vöt eleinte, mert kevés volt a villamos, kevés Feljegyeztük, ... hogy Károlyi Jutka egyik nap az » édesapja elé áll és bejelenti, hogy iít- h agy ja a társulatot. No, persze. Károlyi János ugyaacH.k meglepődött és kérdőre is ’» ónja »töhbsincs« lea y kaját, hogy m ért jutott ilyen hamar erre az elhatározássá*, amihez természetesen Kiegyezését sehogy sem volna haj a adó adni. J utka nagy ne- vetvc mondja: hogy mar ülnék cn itt, amikor az egyik egerszegi színikritikus szerint tehetségemet »mlegőrli a vándor élet napi robotja« ? Hát persze erre aztán bcd- ; dog nevetés tört ki a diri családjában. . • • hogy ugyancsak a színházi kritikával történt az a bájos eset az elmúlt héten, hogy' az egyik kritikus állandóan a Szá- vayt szidta és dicsérte A arga Jenő helyett, aki biztosan jókat nevetett, különösen szidáskor az eseten, viszont szegény Szávayt annál kell eure tie n ebbii l érin te tte az ügy , mivel volt oly an darab, amiben nem is játszott és mégis alaposan megkritizálták iá játékát. A dolog úgy történt, hogy Varga Jenőt valóban behívták katonának, de két nap múlva hazaérkezett. Az előbbiről tudomást vett a kritikus:, de az utóbbiról nem s így áPandóan Szávaynak nevezgette Vargha Jenőt. .. • bogy népszerű, fiatal zsurnalisztánk a minap este, szokásától eltérően, a légiriadó alatt felkelt <és a kertből nézegette á félelmet keltő tűzijátékot. Közben hátra akart szólni a ház többi lakójának is, hogy nézzenek csak erre, meg arra. így történt aztán a haj, mert, amint hirtelen hátrafordult, elveszítette egyensúlyát a lába alatt lévő talapzaton és beleesett az alatta lévő, térdig érő kacsaúsztatóba. A dolog érdekessége miég, hogy7 szerencsétlenségére új cipő volt ia lábán, amit ilyenformán sikerült alaposan a ruhával együtt bekeverni. . • • hogy a jövő héten megkezdődő színi- akadémiai előadásoknak két zalaegerszegi hallgatója lesz. Az egyik Perlaki Kornél, aki katonai szolgálata, majd súlyos vese- baja miatt szakította félbe az elmúlt évet, a másik pedig most indiai el. Az újdonsült színi akad éniista Szőke Vilma oki. tanítónő, aki az idén végezte el a zalaegerszegi tan í tón ők ép z ő t a Notre Dame zárdában. mégpedig jó eredménnyel. Kellő időben beadta kérvényét az Akadémiára, majd Makk a Margit előkészítése után a napokban meg is jelent a felvételi vizsgán, ahol 222 remegőszívű fiú és lány várta a felvételi vizsgát. Az első évfolyamra egyébként 32 tanulót vettek fel a nagytekintélyű vizsgaelnökök, Kiss Ferivel és Le- hotay Árpáddal az élen, köztük egyhangúlag Szőke Vilmát, azaz Mimit. — Boldog? — fogjuk vallatom a kislányt. — 5Vagyon — mondja komolyan, He csillogó szemekkel. — Alikor határozta el, hogy a katedrát elcseréli a színpaddal? — Bégi, gyerekkori vágyam teljesült ezzel . •. — Hány éves? — 19. — A szülők? — Persze, volt ellenkezés elég, de én ki jelen tettem, hogy nem tudok más pályára gondolni sie, úgy sem állnám meg a helyemet, mire édesapám nem kis iránival rávágta, hogy nagy szegénységi bizonyítván v ez. — Hol lakik? — Itt Egerszegen, Kaszaháza 34. szám alatt, az édesapám majorgazda. — Miért akar színésznő lenni? Ruha, p énz, gazdagság ? — Isten ments! Nem érdekel. Művész akarok lenni. A szó igazi értelmében. Drámai hősnő, aki Herczcg drámáit adja a színpadon . • • — S melyik íferczeg-drámát ? — Budapesti munkatársunk írja — Budapest, szeptember hó. I la nem lenne a ház urának a fején kalauzsapka és a közelhen pem pöfékelne egy nyugtalan gyárkémény, azt hinném, .valahol Egerszegen vagyok1, a Csacsi-utca valamelyik külső mellékutcájának egyik kis családi házában. De ott krák'og a hatalmas gyárkémény, (amelyből szakadozottan bxtgyog elő a füst, mint egv beteg tüdő lélekzése, mint valami fojtó és forró reszketés: hátha ez a kéményt is aláomlik, ha a közelben becsap , egy boriiba ... Köröskörül a csendes elmúlás hangulata: egy szilvafa, amelyről egy éhes gyerkőcsereg leszüretelte még a levelet is, egy szőlőin gas- féle — megette a penész a szőlőt. Kicsi veranda; nincs egyetlen ablakszeme sem, kiszippantotta a légnyomás valamelyik tavaszi bombázáskor. A fal is megreszketett, leborzolta magáról a vakolatot, mint ami fölösleges. Az ajtó egy kicsit hátraszegett nyakkal akart kibámulni az életbe: ml történik ittí köröskörül, miért ez a dühödt földrengés1, égszakad ás-föld indul ás? Azóta is így v an minden, ebben a végítéletnapi rendben. Mert aki itt lakik, nem milliomos, nem v olt pénze cserépre, mészre, üvegre, semmire. Kovács Géza nem zsíros nyugdíjjal hagyta ott a szakmáját, havonkint csak 138 pengőt kap, meg egy kis lakbérpótlékot, összesen talán 80 pengőt negyedévenkint. Ez a villamoskalauzok sorsa. Egy szép napon leakasztják a vállukról a tarisznyát, amely régebben bőrből készült, most meg műrostos vászonból gyártják. És akkor a Tóth Jánosok, a Farkas Andrások, a Kovács Pisták és Kovács Gézák, a Horváth Ferencek, a Nagy Jánosok nyugdíjba mennek és egy kicsi családi ház öt négyszögöles udvarán elmélkednék karambolokról, veszélyekről, türelmes és türelmetlen utasokról, jegydrágulásokról és mindenről, ami belefér egy szerény kalauz életébe. Drágul a jegy... Lássuk csak Kovács Géza bácsit közelebbről is. Most Szakáit növeszt, mert — azt mondja — ez kényelmesebb. Eltört a borotvája, kevés a borotva szappan, az olló viszont nem tört el és a szakáit, bajuszt bármikor meg lehet »stuccolni«. Nadrágja már civil, de a kabátja még kalauzi. Otthon rendszerint ingujjban ásta a kertet, ingujjban dolgozgatott és a kabát nem szakadt el. — Bemehetnék-e, Kovács bátyám, egy pillanatra? — kérdezem tőle a kerítésen át. Homlokára tolja n szemüveget, kinéz, hunyorint, mert éppen a napba néz bele. — Ha böcsületes a szándékévá... — mintha csak Babosdöbvétén lennék, olyan öblös, teltzengésű ez a hang. — Aggyisten! Aggyisten! — és már indul is a beszélgetés. — Zalai maga, Kovács bácsi? — Kesztheli rónék, de má ötbe együttem ormajd. — Kilencszázötben ? Bólint és szívesen veszi a cigarettát, amivel megkínálom. — Nincs cigaretta, nincs pipa, semmi sincs ismerteti a világ sorját, mintha én nem tudnám . — Meséljen valamit a múltjáról. Neki gyű rkő zik, megráncolja a homlokát, nehezére esik az emlékezés. — Sógorom írt egy levelet, hogy be tudna protezsáhii. ötbe. Akkor még nehéz vót bejutni. Éngem egy képviselő nyomott be. Jó az utas. Szabad vót elüni a villamosban. Mikor drágut a jegy, akkor még jobb lett. ötbe öt krajcárér vót egy egyenes, egészen tizenkettőig. Akkor fölemelték hatra. Két napig alig szót fő az, utas. Az újságok sok mindent írtak akkoriban. Azt, hogy ez díszt lóság. Eküd- tek 40 kalauzt. Erre újra kiahátak az újságok, visszavették ükét és a jegy árát és visszaálle- tot iák. Karambolok — Hány kilométert villa mosozott: életében ? „ ; — Eleinte két részletben <Iógoztunk. Heggel hét, este hét forduló. Átlag egy-egy járatra f> kilométert lehet számóni. ,Egy évbe nyóc szabadnapom vót, meg többször csak fél napot kollött szógálatba lönni. Háromszázhoz telj napot lehet venni. — Szóval hetven kilométert egy napra? — Csak eleinte. (Kedvenc szava ez az »eleinte«.) Később száz, meg még száznál is több. Legalább 25 évig meg napi százötven kilométernél is többet villamo&oztam. — Ez kitesz akkor egy milliót is. — Annyit biztosan. — Akkor nyilván sok karambolt is látott. — Az első nap láttam egyet, de az nem az én villamosommal történt. Úgy megijedtem, hogy abba akartain hagyni ezt a veszedelmes foglalkozást. ’Egv asszonyt halálra gázolt egy kocsi. Én már hatodik évemet tiportam a Beszkártnál, amikor az első karambol megtörtént. Igaz, hogy egyszerre hét ember sebesült meg, egy meg meghalt. Tizenegy ben vót. Elszakadt a fék Budán, a hegyen nemi tudtunk megállni és belerohanlunk egv körmenetbe. Akkor egy hónapig minden újság erről írt. Még énrólam is írtak. — Mit? 1 — Azt, hogy elájultam. — Csak nem ? — De bizony! Még most is szégyellem. Annyi vért só&e láttam. — Hát nem volt katona? — Az én korosztályom kiesett. Keszthelyen soroztak háromba ... — Keszthelyen is született? — Úgy lenne, hát nem halfa a 1 beszédemen ? Az fájt a legjobban, hogy egyszer, azt tartom, huszonhétben vót, egy keszthelyi orvos özvegyét gázoltuk el. Az ura kezelte ia feleségemet... Ismertem jól. Akkor megint ott akartam hagyni a Beszkártot. — Szóval nős? — Az vótam. Két éve halt meg az asszony. Két lányom vót. Az egyiknek az ura tavaly halt meg a fronton, a lányom öngyilkos lett bánatában. A másik meg márciusban kiesett Szabadka mellett a vonatbú. Esés közben a lépcső lekaszálta a fejét. Illen szerencsétlen ember vagyok. A házamat kétszer körülbombázták, az örökségbü kél testvérem kitúrt. Ezért nem rnenek vissza sósé Zalába. Most ii) áron el akartam menni, má megyét a jegyem is, de az állomásrú visszafordútam. Nem rnenek! ... Kovács Géza nem cifrázza mondókáját. Csak éli egyhangú, magányos életét rombolt házában. Csodára vár. A szegen lóg a táskája Sajátja volt. Benne négy villamosjegy. Az egyik a legelső, amelyikkel a pesti állomásról-sógorához utazott. A másik az első önálló útjáról való. A harmadik a felesége temetésére szólt, a negyedikkel haza akart jönni. Mert most, hogy kiszolgált, nem kap már szabad jegyet se. Barátit Ferenc.
