Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-08-26 / 193. szám
2. ZALAMEGYEI UJSiA 1944. augusztus 26. mmmmmmmmmmmmmam BARÁTH FERENC: Helyzetjelentés Budapestről Csordás János: Levelek a faluba E percekben, amikor e sorokat papírra vetem a világtól számomra kiigényelt kis négy- zjetrnéternyi szögletben, tulajdonképpen temetésen kellene lennem. Be kellene áll nőm egy hosszú, fekete menetbe, ballagni a vigasztalan koporsó után, amelyben végleg elköltözik a világból eg\ harmincegynéhány éves asszony, két gyerek anyja, akik az én nevemet is viselik majd egy életen keresztül, lévén rokonom és rokonaim, mégpedig vér szerint. A sors azonban úgy hozta, hogy nem utazhatok tel s nem állhatok be a sötét kórusba századik szóianuiaík! s nem zokoghatom velük együtt a reménytelenség szimfóniáját. Nem állhatok egy tüdő vészben elszáradt asszony koporsójánál, aki egyik unokabátyámnak hozott két gyereket a világra s nem suttoghatom a sivár csendbe: Vera asszony, nagyon szomorú dolog ilyen fiatalon ehnenini, s nagyon szomorú, hogy így kell elmemii.... A tüdővészre gondolok, a falvak sötét rémére. amely előtt nem lehet betenni az ajtót, mely jön kopogtatás és kérés nélkül, egy váratlan mezei viharban, a földes szobák, a - nedves falak penészében, a háztetőn becsorgó esőiében s a kora gyermekkorban munkába kényszerült években, mindenütt, száz és ezer helyen, alakban, miközben a sovány Holnapért birkózunk. Ez a hagy ományos, sötét magyar nyavalya ólálkodott évek óta Vera asszony körül is, (láttam az arcát, amint kinyíltak rajt lázas, s mégis dermesztő rózsái, láttam e nyavalya erőszakoskodását 'egy-egy heti ágy- nakdőlésben, s láttam, amint egyszerre több ablakon is kopog s fiatal életeket visz ki a temetőbe. Láttam Pálfi Imre ablakán kopogni. láttam, amint Völgyi Jánosaié 26 évesen a klarjaiba groskad, láttam Lakatos Jóskát 28 évesen vele birkózni, láttam Horváth Jóskát, amint 30 éves korában beadta neki a derekát, mert be kellett adni. Egyiken sem segíthetett a társadalombiztosítás aszpirin tab le t Laj a, a hárompengős, vagy ötpengős táppénz, a képviselőjelölt ’v álasztási ^demagógiája, majd későbbi jovális méltóságosi mosolya, a Pálfi Imrék, Lakatos Jóskák, Völgyi Jánosnék, mint a viharban letépett kalász, hullottak a temetők felé. Amikor 50 kilométeres távolságból is itt kornorkodik előttem Vera asszony koporsója és a többieké, akik csak sorsban és inagyar- ságban voltak rokonok, akaratlanul is feltör belőlem a számonkérés, még ezekben az iszonyatokkal teli világbomlasztó órákban is: meddig hullanak idő előtt a Lakatos Jóskák, Pálfi Imrék és Mátyás Verák tüdőrothadással koporsóba, miközben szerte az országban s szerte a világon részvétlenül és felelőtlenül dőzsölnek az emberek ? Mikor áll meg végre iszony ú deli dumában a megbomlott Ember s mikor ébred fel a társadalom lelkiismerete a koporsók láttán ? Amikor e sorok utolsóit vetem ide, egy szorongató, torkotragadó kép tolul elém: két néhány éves gyerek kérdő tekintete a világ felé: miért kellett meghalni az édesanyáknak? Vájjon mit felelhetnének erre?... Talán azt mondanák: Ez az Élet törvénye! Nagyon sivár és gyáva feleletnek tartom... Értesítem az igen tisztelt üzletfeleimet, hogy e hó 29-ig a félben lévő üzleti ügyek elintézése végett szíveskedjenek felkeresni. Ez időn túl, hadbavonulás miatt, üzletem zárva. IVIihék Gaxa termény és vetőmagkereskedő Piac tér 4 Hogy is volt akkor? Úgy érzem, hogy az „akkor“ szó egy kicsit már a történelem hangsúlyát kapta. Mert az az „akkor“ tíz évvel ezelőtt volt, amikor egy kis csomaggal — zsákba csomagoltam a holmimat — megérkeztem Budapestre egy rikoltóan harsány szeptembereleji reggelen és szívem vérébe be- szippantottam egyszerre egész Budapestét. Mohó voltam és két kanállal akartam enni a város bábeli szabadságát, hencegő üzleteinek kirakati pompáját. Úgy élveztem Budapestet, mint a rab a napfényt, az első szabad friccsöt a 18 évi fogság után, Akkor tizennyolcéves voltam: semmi másom, csak egy zsák, húsz darab verseskötet és érettségi bizonyítvány. Az Erzsébet hidat akkor festették elegáns vajsárgára, a Tabánban fiatal költők könnyeztek, mert lebontották ezt a mocskos kis romantikát. A villamost lenéztük és úri jókedvünkben gyalog jártunk. Erre intett bennünket az örök józanság parancsa is, mert akkor „józanság“-nak hívtuk a pénztelenséget, amelyet szerettünk. A kirakatokon át is ízlett a hamvas őszibarack és az üveglapok mögött is tudtunk örülni mások mulatságos jókedvének: bámul tam a kávéházak mélyébe, mint egy megszállott és irigyeltem a cukrászdák benfenteseit, a kocsmák borissza nagylegényeit, akik tudták már, hogy hol lehet legolcsóbban bablevest kapni hajnali háromkor. Hajnali háromkor. . . Mert akkor hajnalban is haza lehetett vetődni. Egyetlen füttyentésedre úgy omlottak j eléd a taxisofőrök, mintha te lettél volna a ; volna a dalai láma és a villamosok utasai háromkor is potya örömöt lelhettek abban, hogy össze-vissza hazudoztak a kalauzoknak. Mert ne higyje senki, hogy az a kalauz nem tudta, hogy csak s dohányutcai söntésben ittál meg egy féldeci kevertet, mikor azt hazudtad, hogy pezsgőztél a Kakukban ... A kalauz mindent tudott és te is tudtál mindent. Tiéd volt ez a harsogó város minden duhaj életkedvével. Egy- ötvenért menüt ehettél a jobb helyeken és tíz pengővel a zsebedben császári címzést kap hattál olcsóbb lokálokban. Most három óra, valahol egy mentőautó visít. Az óra félszegen ketyeg a hallban. Máskor ilyenkor garázda kurjantások hallatszottak még itt a Rózsadombon is. Máskor — tíz éve. Nem! Még öt éve is. Alig egy órája jöttem meg. Meglestem Budapest magánéletét éjt- szaka. Gyalog jöttem végig a városon. A Körúton milyen félelmetes a csend. Csak néha dübörög át egy nehéz tank, honnan jön, hová megy ? — reszket fel a kérdés, mint mindig, ha a lélek emlékező áhítatát megzavarja a gépek tapintatlan zaja. Ott szunnyad a Nyugati pályaudvar és a pezsgőgőzös Margitszigetről nem hallatszanak éles autótüikölések a nagy kártyacsaták után. A tölgyfák most a sebesültek álmára vigyáznak. Most sikolt egy rokkant hős: már csak egy keze van. A másik vizet kér, a harmadik éppen most szalutál a Mennyország kapujában -- bebocsátásért. A Margitsziget csendes és mégis olyan zajos: ott lüktet most ezer szív, ezer szív felé százezer sóhajtás reppen, kalimpálva, mint egy félszárnyú madár. Aztán jön ez a Margit-körút. Ó, hogyan léptem egykor a köveire. Azt hittem, hogy a templomba megyek, mert Margit volt a neve. És tíz évvel ezelőtt hogyan fájt a Margit híd lompos szegénysége, deszkapadla tának proletár disztelensége . . . Most háborús sarokvédőm alatt csattog a kövezet, lármásan, majdnem sír a kő és azt hiszem, ezen az éjt- szakán, mikor fülledt álmokat aludtak az emberek a lihegő kövek közölt, hogy magam is sírtam. Budapest megváltozott. Tíz év alatt megádé öreg lett a zajos nagylegényból, a falurossza megszelídült, az útak elcsendesedtek, Európa vezekel. Vezekel, de miért ? Értem ? Érted ő? Értünk ? Fogadalom és átok, felmagasz tosulás és mélybezuhaijás, sunyi bűn és daloló erény birkózik most bennem ezen az éjtsza- kán. Mert milyen más Budapest köveit koptatom most ezen a lomha, holdkóros éjtszakán 1 Belelesek a kirakatok vaksi szemébe. Panaszkodnak a polcok és az üresség alatt roskadoznak. Valahonnan egy rothadt dinnye baude- lairei szaga hömpölyög és úgy látszik, hogy már a macskák is eltűntek. Máskor rikoltoztak, cicáztak a macskák, fel felsikoltott az égre egy ( fénycsík, valahonnan, valamelyik gyárból, ahol sztaniolt gyártottak a tejcsokoládé burkolására. Pörköltkávé szaga volt Budapestnek, kávéház szaga és ez a Budapest nincs többé. Taxit keresel, éjtszakai vándor., lump fráter, vagy tisztes dolgozó, éjtszakai meditáld bölcs, vagy kivert, lakástalan kutya ? Nincs taxi! Minek is most az az éjtszakában ? örülj, hogy az égen csillagok gondoskodó fényj| hunyorog rád, mint egy százkilométeres pcfficél. Mert jöhetnének fények között csillogó vadmadarak, gép« puskával és telezabálva bombákkal. Rád okádhatná a gépek csordája a terhét és meg sem moccanhatnál, hanem ízeidre boncolva küld- hetnél felfröccsenő véreddel egy vádat, tiltakozást, vagy búcsút a felhők közé. Testvér, ember, ez az éjtszaka megtanított engem. Két szívvel és ezer szemmel néztem eddig Budapestet. Zaját, üzenetét, lármáját és dalát millió füllel hallgattam és az enyém volt a város, én a városé voltam. Fáival barátkoztam, falaival ölelkeztem. Ezt a Budapestet nem szeretem. Sajnálom. Sajnálnom kell, mert egyre több az utcai árus, bódéján a táblácska: „Hadirokkant árúsítóheíye“. Azelőtt a táblácska sárga rézből készült, most csak bádögbél. Vagy vastag papírlemezbői. Most éppen egy ilyen táblát bámulok és megreszket a szemem a zseblámpa reszketeg fényénél Mintha sírnának a betűk. Könnyezik a betű: folyik róla a lila tintaceruza. Megverte a lemezt az eső, a jég paskolta és nap áztatta lávaömlésével. Holnap pedig jön a tél csontkemény ujjával. Vájjon lesz e bódé, lesz-e benne gyümölcs? Áll-e ott a hadirokkant vastag, ezerszer foltozott budájával, melyben olyan, mint egy hóember ? Budapest üzen és vádol. Engem is vádol. A beleszédültem, mint egy igéző és Ígéretes dámába. Kifosztott a város ? Adott valamit ? Mindent elvett és mindent adott. Adott egy új életet és elvett egy régit. Az egerszegi diák tíz év alatt pesti polgár lett, nagyjából. Hova tartozom ? A kisvárosba, ahonnan eljöttem, vagy a nagyvárosba, ahol most élek ? Köszönöm, Budapest, köszönöm ennek az éjtszaká- nak, hogy a két szív helyett újabb száz dobbant meg bennem, hogy a millió fül mellé százmillió újabb fülem nőtt ezen az egy éjtszakán. Mert most újra és még erősebben meghallottam a kicsi házak félénk sóhajtását és a nagy házak panaszát. A kirakatok hozzám szóltak üres polcaik néma jelbeszédével és a néma utcák néma zaja is átfutott szíveimen. Egy egy emberrel találkoztam csupán. Rend őrök voltak: éréi a rendnek. A rendet most őrizni kell. Szuronyos puskával. Élesre töltött fegyverekké. Akkor csak egy-egy részeg embert kellett megfélemlíteni egy hangosabb szóval. Mert a részegember elvitte a villamosmegállókból az „utolsó kocsi elment“ táblát és ez volt mindon gonosztevése. Ha most elviszi, most felakasztják. A részegember kijózanodik a rendeletek és a törvények útvesztőjében. Minden cselekedetet ezer rendelet kóriá toz. Ez így van rendjén. Akkor önálló ember voltam és függetlenségemben senki sem gátolt. Most hazahívnak az írott és íratlan törvények. A feleség, a munka, a józanság kötelező szava. Parancsszava. Ma józannak kell lenni. Neki, neked, nekem, nekik, nektek, nekünk. Mindnyájunknak. A bor ma orvosság legyen és a pálinka cseppenkint beszedett vigasság. Ezt súgta nekem Budapest ezen az éjtszakán, amikor baktattam aktatáskámmal végig
