Zalamegyei Ujság, 1943. október-december (26. évfolyam, 222-296. szám)
1943-11-20 / 263. szám
1943. no ve in bér 20. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 3, A hercegasszony éjtszakája Szent Erzsébet ünnepére Á Wartburg! várkapu éleset csikordult,, mintha felsikoltott volna és tompa, panaszos 38.700 Először majdnem ordítanak az éhségtől. Az önfenntartás ösztöne készteti őket, h»gy mindenütt élelmet keressenek. Fölfalják, ami különben ehetetlen. Közben saját testükből is táplálkoznak. Lefogynak, mintha kívülről faragják őket. Szinte a bőr tartja össze a csontokat emberré, aki egyre erőtlenebből lézeng. Mintha szüntelen kábítószer mámorában lennének, aluszékonyak. Csak a szemgolyók dudorodnak ki a csaknem fátyollá vékonyodott szemhéjak alól. Mintha szemük, amellyel álmukban dúsan lakmároznak, egészségtelenül megbízott volna. Lélegzetük kevesbedik, szívverésük gyérül, hőmérsékletük előbb lassan csökken, azután hirtelen lényegesen süllyed, míg hidegek lesznek, mint a halottak. Azután majdnem észrevétlenül már valóban nem élők. ök azok, akikről- így számolnak be az újságok: éhenhaltak. Ady Endre írta: Jöttem a Ganges/ partjairól, Hol álmodoztam déli verőn. A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm. Úgy álmodtam én is az éhhalál csontos alakiját a Gangesz parton? Nem! A rádió közvetítette az amszterdami jelentést: Kalkuttában, Bengália fővárosában, ott a Gangesz partján 38.700 ember halt éhen. Az ország többi részében is igen sokan halnak meg éhség következtében. Nem álom, nem szörnyű látomás ez. Valóság, kijózanító valóság. A híradás nem szól arról, mi az oka az éhezésnek. Elemi csapás-e? A háború pusztítása terjesztette-e el ilyenformán halálos kór - tokozóit? Talán már nem kívánják Hongkongban az ópiumot, ahova eddig szállított? Az angolok nem érnek rá meginni a teát, amely a forró égövnek mérges bujaságát magába- szívja? A nők nem kívánják a selymet, amelyet la nap valószínűtlen fehérsége fényesített a szemek számára kívánatossá? Nem termett rizs? Nincsenek hajók, amelyek elszállítsák a gumit, indigót, a bőröket? Nem kérdezem. A puszta helyzetet nézem: Kalkuttában, amely modem város, templomok, paloták, egyetemek, számos középiskola, gazdag múzeum, csillagvizsgáló, botanikus és állatkert, nagy szállodák, sok középület jelzik kultúráját, ebben a Kalkuttában 38.700 ember halt éhen. A költő ihletet merít a valamikori magyarok országából, a képzeletében gyönyörű Gangesz-partrÖl és azt kérdezi: »Tisza-parton mit keressek?« Mintha ma is hallanék ezt a kérdést. Nem fogalmazzák ilyen nyersen. Nem mondják: Menjünk el innen. Mit keresünk: itt? Modernebbül beszélnek. így: lehetetlen kibírni. Lehetetlen megélni. Mennyi minden hiányzik? Semmit sem lehet kapni. Sorban kell {álmi. Ami van, az is silány. És sokáig lehetne folytatni a panasz-áradatot, amely elhangzik az ajkakról. Tudom, sokszor jogos a panasz. Különösen egyes emberek, nem művelt, éppen ezért gőgös emberek kiélezik a nehézségeket. Vannak eltolódások. Vannak csaknem lehetetlen helyzetek. A miniszterek egészen őszintén beszéltek a társadalmi rétegről, amelynek a nagyobb terhet kell viselnie, amely a vezetők erőfeszítései ellenére, fokozottabb munka mellett, kisebb ellenszolgáltatást kap. Azt hiszem, ilyenkor nem árt, ha az újságíró nem költeményt ír az ihlet percében, hanem feljegyzi, a szürke igazságot, amely különben az események száguldó sodrában majdnem észrevétlenül eltűnnék, föl jegyzi meggondolásra: Kalkuttában 38.700 ember ébenhal!;. —rög. Hirdessen a Eredményes — gyors és biztos! dörrenéssel bezárult. Az udvaros megtörölte a szemét és be- kattantotta a zárt. — Elment a vár angyala — sóhajtott — és nehéz léptekkel visszaindult portájára. A száműzöttek döbbenten álltak a csikorgó éjtszakában. Mégegyszer visszanéztek a várra. Sötét volt és komor. Pedig ott benn minden fény és ragyogás. Igaz. hogy Erzsébet szívét sohasem hódította meg ez a pompa, mert benne az Árpádok tisztább, emelkedet- tebb lelke lángolt. Ö a Szegénység Úrnőnek volt barátnője. A szél sivító dobogással csapódott neki a várkapunak, mintha be akarta volna szakítani. Hideg hulláma átfolyt a négy kitagadotton és összeborzongatta őket. Erzsébet asz- szony (felnézett a gyászfekete égre, ajkán halk fohászt szűrt ki es megindult a három gyermekkel a völgy felé. A várkapu fölött egy fehértörzsű nyírfa hajolt az útra. Egyetlen aranyszív lebegett rajta. Az ősz, a tel csodálatosan megkímélte ezt az egyetlen levelet, mintha a hercegasz- szony szíve jelképének hagyta volna ott. Amint a (Szelíd úrnő ellepett alóla^ az aranyszív megremegett és leszakadt. A szél elkapta és sodorta a menekülők után, hogy legalább valaki, vagy valami láthatóan is kísérje őket. Karácsony éjtszakája volt és II. Endre magyar király leánya a Betlehemi Asszony sorsában osztozott. Ami felszedhető ruha volt rajta, azt mind a legkisebbik gyermekre csavarta. Azután fél- karjával átfogta és a keblére: ölelte szíve magzatát. A csöpp herceg meleg, pufók arcocskáját királyi édesanyja finoman halvány arcához szorította. Kicsi kezecskéit Jágy, ala- bástrom nyaka köré fonta és kristályhangú sejpíléssel kérdezte: — Édeszanyámasszony, hová megyünt? Erzsébet szívét összemarkolta a fájdalom. Kínos csavarás vonaglott végig rajta. Torka összeszorult, könnyeit hiába nyelte, kicsurran- tak az arcára. Egy csepp a Ids herceg arcáig futott. Az megérezte. Félkarját lebontotta az anyja nyakáról és ujjait félő simítással húzta végig a márványarcon: — Mi-éjt síjsz? — kérdezte akadozva. A hercegasszony erőt vett magán: — Nem sírok, kisfiam! — felelte és már a hangja sem remegett. Azután megcsókolta a gyermeket. Forrón, anyásán. Mintha azzal akarta volna fel melegíteni az éjtszaka met sző hidegében. Mintha karácsony-éj angyalai vonultak volna a hófedte dombokon a völgy felé, olyan zajtalan léptekkel haladt a kis csapat. Lábuk alatt alig roppant a hó. Könnyűek és kíarcsúak voltak, mint a nemes holdsugár. A szűzfehér havon két nagyobb és négy apróbb lábnyom maradt utánuk1, hosszú, keskeny sávban, mint megannyi egymás mellé rakott kicsi, fehér fészek. Hirtelen inegzörrent mellettük az egyik bokor. Egy éji madár röppent a magasba. A középső herceg, akit kézenfogva vezetett a fiatal özvegy, ijedten felsikoltott. — Ne félj, kisfiam, csak egy madár! — csitította anyja és közelebb vonta magához. A legidősebbik, aki a hercegiasszony, ruhájába kapaszkodott, szintén megijedt, de ő már nem sikoltott. Benne mar az Árpádok és a Thüringiaiak vére ébredezett és elszántan dobogtatta gyermekszívét. A kézenfogott kis herceg is bátorságot szedett magának és megismételte kisöccse kérdését : '> — Hová megyünk, édesanyám asszony ? Az alig húszéves anya szenvedésekben erő«»ó égett leikéből kipattant egy, hitet sugárzó szikra és a szentek nyugalmával felelte: — Ahová az Isten akarja... Wartburg vára már messze maradt a fáradt száműzöttek mögött. Lajos herceg szép. hitvese olyan volt, mint a hóba dobott virág. Reszketett a hidegtől. A két gyermek foga is össze-összekoccant néha. Csak a legkisebb! nem fázott a meleg anyakeblen. Amikor leértek a völgybe, a szél mégegyszer arcukba csapta a havat és éles ujja; még pirosabbra csípte arcuknak vékony selymét. — Meddig megyünk még? — kérdezte türelmetlenül a legnagyobb. Erzsébeten újra átfutott az anyai kín és csillagfényű szemét kutatva merítette az éjt- szakába. Nem messze egy épületet pillantott meg. — Ott megpihenünk, — mondta a gyereknek a ház felé mutatva. Nemsokára odaértek. De, hogy karácsony éjtszakája tökéletesebben heteljesedjék rajtuk, a fáradt, szegény külsejű vándorok csak! az istállóban kaptak helyet. Ö, micsoda fájdalom és öröm viharzott át akkor a hercegasszony leiken! Fájdalom a királyi sorsot érdemlő gyermekek miatt és öröm, hogy részese lehetett az Istenanya sorsának. Amikor a kis hercegek már felmelegedtek, Erzsébet összehúzogatta rajtuk a ruhát és újra nekiindult velük a havas éjtszakának... A város kolostorának kapuján bebocsátást kérő zörget és hallatszott. Az egyszerű kapus- barát felrezzent szentéji imádkozásából. — Vájjon ki jöhet ilyenkor e szent helyre? — kérdezte magától. Aztán kicsukta a kaput és kinézett. Egy asszony állt ott három didergő gyermekkel. — Kik vagytok? — kérdezte a barát —• és valami égi ihlettől érintve, már lépett is félre, hogy utat adjon a vándoroknak. — Lajos herceg hitvese és gyermekei! —* hangzott a szelíd válasz. — Fogadjatok bennünket e szent éjjelen az Isten nevében... És most menjünk a templomba, szólítsátok meg a harangokat és énekeljünk »Te Deum«-ot, Inert Isten a szegénység, az üldözés, a szenvedés ajándékával tüntetett ki bennünket. Novak Mártái Állami sorsjegyre! Húzás: december 3-án.
