Zalamegyei Ujság, 1942. január-március (25. évfolyam, 1-72. szám)

1942-01-24 / 19. szám

4. TALáimmn újság 1942. január 24. Igaz me$e arról, hogyan estem át a „rökönyözésen“ meg a próbareggelir. Hát — sajnos — a sorsomat én sem ke­rülhettem el. Oda kellett állanom nekem is a »rököny« alá, ahogy a göcseji ember a rönt­gent nevezi, hogy »megrökőnyöztessem« ma­gamat. Természetesen nem féltem, mert tud­tam, hogy a röntgenezés nem gyógyítási el­járás, mint példáid a fogfúrás, hanem egy­szerű átvilágítás, hogy az orvos urak meg­szemlélhessék a testnek egyes, gyógyításra szoruló részeit s a szemlélet eredményéhez képest alkalmazzák a szükséges gyógyító el­járást. De azért mégis kérdezősködtem Bor­bély András dr. úrtól, hogyan is lesz az a rökönyözés, mert ő állíttatott oda. Szóval egy reggel megjelentem a kór­házban s várakoztam Schlemmer József dr. főorvos úrra, aki a röntgenezést végzi. Üldö­gélek, üldögélek s egyszer csak megjelenid' dr. Ambrusné őnagysága, ápolóhölgy és el­mondtam, mi járatban vagyok. Tudomásul vette s biztatott, hogy hamarosan rám kerül a sor. Röviddel azután jelentkeztem Schlemmer főorvos úrnál. Közben hozzám jött Ekler Fe­renc dr. orvos úr is, aki már tudta, mi sors vár rám. Egyet-mást természetesen kérdez­tem tőle s ő mosolyogva válaszolt: — Kedélyes dolog az egész. A bevezető egy jó krigli sör lesz. Ebben a kedvezmény­ben részesítjük ugyanis azokat, akik gyomru­kat röntgeneztetik. — Nohát, ami a kezdetet illeti. — vá­laszoltam — nem is olyan rossz. Elvégre egy pohár, vagy korsó sörtől még véhgyomorra, sem ijedek meg, különösen, ha orvosi ren­deletre és felügyelet mellett kell azt el­fogyasztanom. (Komolyan, a szó nemes ér­telmében vettem a sört.) < — Viszontlátásra, — búcsúzkodott Ekler fclr. úr s azután beszólítottak. Beléptem. A terem tele mindenféle villanyos vezetékek­kel, kapcsolókkal, különféle felszerelési tár­gyakkal, műtőasztallal. Nem pontosan a te­rem közepén áll az átvilágító állvány. — Tessék a kabátot letenni, — rendel­kezik Schlemmer főorvos úr. Mielőtt azonban a parancsot teljesíthet­tem volna, elém lép dr. Ambrusné őnagy- |sága s mosolyogva átnyújtja a beígért »krigli sört«. Tessék, — kínál kedvesen. — Csókolom a kezét, mi ez s mit leéli vele cselekednem? — kérdeztem. (A kriglire Ugyanis mint régi jó ismerősre, ráismertem, tartalma azonban ismeretlen és így szörnyen gyanús volt előttem. Amolyan habzó tejfel mosolygott felém eléggé biztatóan). — Tessék meginni, — folytatja dr. Amb­rusné. Mit tehettem volna mást, átvettem akrig- lit s amúgy félszegen vetettem oda: — Min­det? — De mennyire mindet, — volt a vá­lasz. — Hány kortyra? — fűztem tovább a kérdést. — Annyira, — kapom a választ, — LORD ROTHERMERE-UTCA 5. Újdonságok. Forró: A szerelem életveszélyes! Hutchinson: Örök fogoly. Forró: A férfi mind gazember! O’Neill: Intermezzo Barabás: Átutazók. Török: Vannak még férfiak. Székely: Bűnügy. Fendrik: őszi muzsika. hogy minél előbb lent legyen. — Hát legyen, — zártam le a párbeszédet s megadva ma­gamat sorsomnak, pillanatok múlva a fené­kig kiürített kriglit köszönettel visszaadtam. Schlemmer főorvos úr bőrköténnyel és bőrkesztyűvel felíegyverzetten ült az átvilá­gító állvány oldalán s én az állvány pár cen­timéter magas talapzatára léptem. Leereszte­nek előttem egy négyszögletes táblát, kél ol­dalán olyan fülekkel, amilyenek az éthordó tálcákon láthatók és Aranka kisasszony, a másik ápolóhölgy parancsol: — Tessék jól megfogni! — Megmarkoltam a tábla két fü­lét, mire Schlemmer főorvos úr parancsot ad a terem első téti tésieine s az áram félelmetes bu­gása jelzi, hogy »munkába vettek«. A fő­orvos úr a táblát hozzám szorítja, igazgatja föl, le, jobbra, balra, közben Rendelkezik: Tessék féljobbra fordulni! Megteszem. Né­hány perc és ismét világos a terem, az áram nem búg. Féltizenegy. — Tizenkettő és fél- egy között kérem ismét — bocsát el a fő­orvos úr. Nem esett semmi bajom. Csak a »sör« nem tetszett Bizmut-kását ittam. Attól most már nem tartottam, hogy újra »mérce alá kell állanom«. Az a tudat meg nagyon megör­vendeztetett, hogy az Ekler dr. által annyira dicsért és ajánlott sörtől hősi magatartásom után végleg megszabadultam. Félegylcor újra előállítottak. Most már jobb kedvvel léptem az átvilágítóra s épen várom, bogy a főorvos úr kiadja az elsöté- títési parancsot, amikor megjelenik Aranka kisasszony — egy félkrigli »sörrel«. Már t. i. azzal a tejfelforma sörrel. Azt (gondoltam, tréfálkozik. Tévedtem. Meg kellett azt is in­nom, de a vizsgálat alatt kommandóra kor­tyonként. — Nno, — mondok, — most már min­évről-évre visszakísért a gyümölcstermelők körében. Országos gyűléseken és vidéki tan- folvamolcon, parlamentben és gazdaköri ér­tekezleteken, szaksajtóban és a szakhivatalok­hoz intézett panaszos levelekben újra meg újra felhangzik a kívánság, hogy ezt a kér­dést közmegnyugvásra rendezzék. Ha azután egyes keményebb, hófúvásos telek után a fiatal gyümölcsültetvények fehér csontvázai meredeznek mindenfelé az életre duzzasztó tavaszi óg felé, az elkeseredés egyetlen nagy felzúdulásban csap össze. Az elkeseredés pedig rossz tanácsadó. Ilyenkor indul meg a javaslatok, a türelmet­len követelések özöne a gyümölcstermesztők táborából, amelyek mind a kérdés többé-ke- vésbé célravezető, de mindig gyökeres megol­dását sürgetik. A termesztők elkeseredése érthető és jo­gos. Milliókra menő károk származhatnak a gyümölcsfaállományban nyúlkártételekből. A kérdés tehát megoldásra szorul. Azonban az elkeseredett légkör a kérdés tárgyilagos kielemzésére nem alkalmas. Ezért nem sikerül rendesen ilyen nyúlcsapásos évek­ben a megoldást még kurta lépésekkel sem megközelíteni. A következő néhány nyúlrágásmentes év­ben azután lehiggad az elkeseredés. Bennün­ket, föld népét jellemző örök jövőbe remény­kedéssel újra megkezdjük a romok eltaka­rítását. Pótolunk, javítunk, ültetünk, dolgo­zunk és — várunk. Pedig ezeknek a nyugodt éveknek nyu­godt légköre volna arra való, hogy ezt a valóban megoldatlan kérdést nyugvópontra Bent tudnak a doktor urak, nincs szükség to­vábbi vizsgálatra és köszönetem nyilvánítá­sával búcsúzni kezdtem. Ám hátra volt még a feketeleves! A főorvos úr, Ekler dr. úr és az ápolóhölgyek lekötelező szívélyescéggel invitáltak másnap fél 9-re egy kis »próba­reggelire«. Ettől sem ijedtem meg. Hisz csak egy kis teát ígértek egy zsemlyével. Másnap pontosan megjelentem ^ Ekler dr. úr intéz­kedett a reggeli iránt. Aranka kisasszony ha­marosan be is tessékelt egy irodaféle helyi­ségbe, amelynek asztalán ott várt már egy nagy csésze párolgó, szép aranyszínű tea a hozzá illő zsemlyével. Hát itt .már igazá«- nem gondoltam semmi rosszra. Aranka kis­asszony komoly, szíves kínálása olyan bizta­tóan hatott rám, hogy igazán űri nyugalom­mal foglaltam helyet az asztalnál, bár, amint most már emlékszem, Aranka kisasszony ha- miskás szemhunyorítássai lépett el az asz­taliéi. Alig nyeltem azonban le az első ka­nállal, felkiáltottam: — Aranyos Aranka, en­gem megint becsaptak! — Hogyan? — kérdi erőltetett komolysággal. — Hát csak úgy, — válaszoltam —, hogy még ennél furcsább teát életemben nem ittam! — No, nem is olyan igen rossz az, — felelt meggyőzően, — csak épen a cukor, meg a rum, vagy citrom hi­ányzik belőle. — Inkább a tea hiányoznék! -— mondtam elkeseredetten, — de azután, hogy hamarabb végezzek, nagy kortyokban pusztítottam el a »kitűnő« teát, azután a zsemlyét s udvariasan távozni akartam. — Kohó! — csattan fel Ekler dr. szava -— ez »próba« reggeli volt! —- No igen, — vála­szoltam. — megpróbáltam és meg is ittam. Még mit méltóztatnak tőlem kívánni? Erre a kérdésre inár dr. Ambrusné őnagysága adta meg a kedves választ: — Tetszik tudni, az egerszegi kórház olyan, hogy, amit ad, azt mindjárt vissza is veszi... Több mondanivalóm nincs. Csak még annyit, hogy ami ezután egy másik szobában lejátszódott, az már hármunk titka: JEkler dr.-é, egy kedvesnővére és az enyém. Hő­sies magatartásomért újabb dicséretben ré­szesített Ekler doktor úr... Mejhöz hasolló lyókat és sok lyó egés- ségöt kívánok. Igen is! Herboly Ferenc. hozzuk. Megoldása van minden kérdésnek. De ez a megoldás csak olyan lehel, ami minden jo­gos érdekeket kielégít. Mert nem elhárítása az árvízveszedelemnek az, ha a túlsó part gátját átszakítjuk. Ezzel csak áthárítottuk a pusztulást. Az ország gazdasági szempontjából pe­dig egyformán kárt jeleni, ha az árvíz akár a jobb, akár a bal part vidékét pusztítja el. A megoldás csak akkor tökéletes, ha a harsogó vizeket a gátak között tudjuk tar­tani. Ilyen megoldást kell tehát találnunk. Eddigi követeléseink általában két irány­ban keresték a megoldást. Egyik tábor a ká­rok teljes megtérítésében, a másik a nyúlál- lomány szabad irtásában vélte megtalálni az orvosságot. Mindkét elgondolásnak annyi a sebezhető pontja, hogy azokon keresztül nem­csak a követelést, hanem magát a tényleg megoldásra váró kérdést is lehet véreztetni. Mert hogyan is áll a kártérítés kérdése? A nyúl gyümölcsfakártevő, ami ellen bi­zonyos fokig védekezni lehet. Ha a jó gazda köteles gondosságával végrehajtott védekezés mellett is kár történik, előállna a vadászati jog birtokosának a kártérítési kötelezettsége. Nyílt­káros években tehát megindulna a perek la­vinája. A bírói judicatura pedig lehetetlenül nehéz helyzet elé kerülne: minden egyes eset­ben meg kellene megnyugtató módon állapí­tania, hogy a nyúl elleni védekezés megfe­lelő volt-e. Ha viszont a kártérítési kötelezettséget a védekezéstől függetlenül minden esetben A nyulkárok súlyos kérdése

Next

/
Thumbnails
Contents