Zalamegyei Ujság, 1941. április-június (24. évfolyam, 74-146. szám)
1941-04-12 / 83. szám
4. ZALAMEGVEI ÚJSÁG 194L április 12. igen, hegves volt ! Szomszédja meg is jegyezte : ‘— J e, Adorján, tie kicsípted magadat. Még a bajuszod is ünnepel. — Úgy van ! Az is hozzám tartozik. Mások is Adorjánra pislogtak. Nekik is feltűnt a bajusz. Legényes volt, hetyke. A templom előtt a tisztelendő űr bámulta meg. Nem szólt róla, de látszott rajta, hogy tetszik neki. Másról folyt a szó. tavaszról, feltámadásról, Székelyországról. Mennyivel szebb és más, mint a múltban volt. Tavaly lopva, titkon lehetett mindent. Még az alle luját is halkan énekelhették, most bele szabad kiáltani a világba : feltámadtunk . . . Lehet már Istent imádni, hazát szeretni. De szép, de jó is ! Újjászületett a hit, valóra vált a gondolat. Alleluja, alleluja ! Adorján csupa fül, szem volt. Hallgatott, maga elé mosolygott. Tetszésének bajusza sodorgatásával adott kifejezést. De mindannyiszor ragadós lett a keze. Ujjait egymáshoz nyomogatta, nem tetszett neki. Megint és újra törölte nadrágjába. Judit távolabb állt az asszonyok, lányok között. Félfüllel odahallgatott, mit beszélnek a férfiak. Rá-rábólintott. Szeme megpihent emberén, Adorján is visszapillantott. Intett is, hogy ug\e, nem késtünk el. Újabb csoport érkezett, de annak nem volt már ideje a beszélgetésre. A tisztelendő űr intett, meg- kondultak a harangok. Azután felhangzott az ének, a hálaadás. Megnyíltak a szívek, szeretet áradt ki onnan. Béke, megnyugvás. Adorján járt elől, ilyen igazán, tiszta (lélekből! még nem énekelt, imádkozott soha. Dehogy is jutott eszébe a bajusz. Mit bánta, mutathatott az már keletre-nyugatra, gondolata a magasban járt. Elfelejtett múltat, csapást, örült, vigadott. Alleluja, alleluja ! Megkerülték a templomot. Az emberek gyertyát gyújtottak, lámpát. Csak lelkűk tüze fény lett, lobogott jobban, a szebb székely jövőre világított. Újra él, feltámadott Erdélyország. Alleluja, alleluja ! Az éneket a templomban folytatták. Már csak az eledel megáldása volt hátra. Az ' pedig már az asszonyok dolga. Adorján kijött a templomból. \ árt. Sajnálta, hogy vége a szép szertartásnak. Izgett-moz- gott, mintha az énekből beleszorult v olna még valami. Meg is jegyezte : • — De jó volna elölről kezdeni. Közben eszébe jutott a hajusz. Egyik szemével a templomajtóra sandított, nehogy nélküle menjen haza az asszony. Megemelintette kalapját s onnan orra alá tévedt a keze; Sodort a pamatján. Nem is egyet, kettőt. Megcsóválta fejét. Csak ügy magának düny- nyögte : — Ej, ej, ezt is hamisítják. De azért meghallották. Ketten, hárman kérdezték : — Mit, no ? Pénzt, mást ? — Nem, nem,' a viaszt ! Adorján magyarázott. Tanácsolta, hogy,, akinek »békebeli viasza« van, takarítsa meg, mert az űj ragadós, nem tartja rendben a bajuszt. Mór pedig a székely olyan bajusz nélkül, mint a lakodalom, amelyikben nem Szép húsvéti ajándékot akar? Fáradjon be a Fehérkereszt illatszertápba SÜMEGEN (a gimnáziummal szemben.) — o —■ muzsikálnak. Még tovább is fejtegette volna a bajusz szükségességét, ha az asszonya oldalba nem böki. — Gyere Adorján, itt a »szentelt«. Adorján elkezelt. Megszorította ennek is, annak is kezét. Lódult az asszony után. Lépkedett mellette, önérzetesen, kihűzottan. Igen, ő székely ! Nincsen különb ember a székelv nél, magyarnál. A jó Isten jókedvében teremtette ezt a népet. Elgondolkodott. ‘Észre sem vette, hogy ismét kibuggyan a száján : alleluja, alleluja. Judit szelíden, mosolygósán, szelíden karjára csípett. — Adorján ! Nem volt elég ? — Nem, nem'! Alleluja, alleluja ! A lalu vége táján laktak. Az emberek, komák, barátok elmaradoztak. Útónok aj tőcsukódós hallatszott. A házakban lámpa gyűlt. A fény kiszűrődött az utcára. Judit sietősre fogta lépéseit. Mintha meg akarná előzni urát, hogy mire hazaér, a szentelt sonka ’már az asztalon legyen. Meg aztán a gyerekek is otthon lehetnek már. Hátra-hátranézett. Adorján késedelmeskedett. A bajusszal akadt megint dolga, sehogy sem tetszett neki. Ragadt, tapadt. Utóbb mégis kettőzte lépéseit. Most már az asszony előtt járt'. De még az ajtón is előbb fordult be. Kis szobájukban már égett a lámpa, a gyerekek gyújtották meg. A legkisebb anyja elé futott, megcsókolta. Azután végigtörölt arcán. — Ragad, a bajusz ragadós ! Adorján ráhagyta. A nagyhét komor, megrázó hangulata ei- száliott. A v ezeklés műve bevégeztetett. Valami óriási hangos filmként játszódott le előttünk az Egyház fenséges liturgiája révén a nagy isteni tragédia. Készültünk mi erre a napra, hamvazószerdától kezdve a böjt mélységes motívumai ragadták magukkal a lelket, űzték, kergették közelébb-közelebb a keresztfa tövéhez, amelyen az Isten fia elontotta vérét. A farsangi mámorban elkábult fejünket meg kellett hajtani a szent idők küszöbén, megdöbbenve álltunk az igazság szédítő ereje, előtt, amit fejünkhöz vágtak. Nem csilingelt olyan melodikusán, mint az élet cifra muzsikája, de mélysége lenyűgözött. Memento homo . . . Templomaink, oltáraink, énekeink űj formái öltöttek. »Hullik könnye Máriának, A keresztfához megyek . . .« zokogó dallamaiban tisztult a lélek. Még az orgona is leállóit, hogy a csupasz énekben a fájdalom köny- nyebben bontogathassa, hasíthassa a szívet. Pálmárumkor átkísértük Krisztust a dicsőség kapuján, virágot hintettünk, köntösünket dobáltuk elébe, de pénteken már nem ismertünk rá, háromszor letagadtuk, gyilkosnál alábbra becsültük. Lefokoztuk a királyt, degradáltuk az Isten gyermekét. Tegnapelőtt még siralomházak voltak a templomaink, vir- rasztani jártunk, de ma már mindenek bele- omlanak a feltámadás ujjongó dicsőségébe. Föltámadt Krisztus e napon, Alleluja ! Ez a harsogó szimfónia ömlött sok millió ajakról. Grönland jegén épen ügy, mint a forró- szerecsen homokon, brazíliai őserdők misz- sziős kápolnáiban csak ügy, mint Szent Péter ragyogó bazilikájában. Csengték-bongták a szív ek piros harangjai, amint végigvonultunk kicsi faluk gyertyafényes utcáin. Mintha szívük mélyéről tépdesték volna a szavakat a löki esett gyermekei, lelkűk Krisztussal szárnyalt, akinek tündöklő sebei kétezer év óta hirdetik az igazság győzelmét, az eszme veretlenségét. Hiába volt az emberi trükkök! aljas, rafinériák minden fajtája, a végszó az övé lett, övé is fog lenni akkor is, ha a világ véres színpadán az emberi színjáték utolsó felvonása is lepergett. Föltámadt Krisztus ! Ma hajnal keltén szerettem volna végigsuhanni egyiptomi angyalként minden hajlék előtt, de nem öldöklő késsel a kezem—t Persze, mert hamisítják... Judit lekanyarintotta vállárói a kendőt. Rakosgatott, került, fordult. A legkisebbik csintalankodott, hancurozott, Közel tartotta anyja szájához arcát. \ árta, hogy megcsókolja. Megtörtént. Anyja eltolta magától a gyereket, szájával, cupogott, mint főzés közben, amikor rántást kóstol. — Hm, édes ! Ragadós ! Hirtelen mosolyra derült arca. Majd fel- kacagott. — le, Adorján, a pedrő körül alighanem baj van. — haj f — Persze, viasz helyett, ügy vélem, mézet kentél a pamatra. Adorján elkomolyodott, két kezével szántott az orra alatt. Törölt, kefélt. Ki tudja már hányadszor. Nézegette a tenyerét, ujjait, iipegett, topogott. Nem sokáig, elszállt a rossz kedve. — Méz, vagy viasz: Bánom is én, hű svét van. Közelebb lépett Judithoz, megcsókolta homlokát. '— Na, jó, legyen benne neked is részed... ügye. hogy édes a hűisvét ! A bajusz most már átabotán állt. Nem törődött vele. Neki fontos volt, hogy mégsem hamisítják a viaszt. Szeretettel mustrált végig a családon. — Édes, édes.... de mégsem ezért, feltámadott Székelyország, alleluja, alleluja... ben, a győzelem zászlóját lobogtatnám, az örömöm borát önteném mindenki poharába, hiszen ez tör elő a szívek zugaiból. Föltámadt \ ezérünk ! Kilépett sírjából, széttörte börtöne rácsait, visszaszállt az Élet fájára, ahonnan korán, 3d éves korában leszaggatták. Szent Pál büszke szavai jutnak eszembe : »Halál, hol a te győzelmed !« Eltörte Krisztus szúró tüskéit, kitépte kínzó fulánkját. Ezért tudunk mi, katolikusok mosolyogni a sírok szélén is. Nem félünk, amióta Krisztus leitámadt. A halál csak átszálló állomás az arasznyi létből, pillanatokra szabott boldogság útjairól a soha véget nem érő mindenségbe. A temető nem elátkozott hely, amióta benne járt az Isten, hanem az élet zöld elő szigete. Innen költözködünk, kilakoltatnak. A régiek dormi tóriumnak, ceméteriumnak, m ug\ óhelynek keresztelték a temetőket. Én pedig azt írnám a kerítésekre, váróterem. Itt várjuk az élet Fejedelmét, aki majd megébreszti a temetők néma lakóit. Már nem a pogány mitológiák sötét börtöne, mert Krisztus Urunk világító mécseket gyújtott, biztató fényeket rakott el. Az apostol szavaira aliudálva, ha Krisztussal élünk, fel is támadunk Övéle. Ezt jelenti a fény Krisztus sírjánál. Mégis milyen dőre az emberiség. Jajgatnak a sírok, ravatalok mellett, vagy meg tá j - dalmasabb, befelé hulló könnyeikkel viaskodnak. Azt hiszik, hogy az aládübörgő hantok örökre eltakarnak. Talán azért is törik, zúzzák magukat a jelen tiszavirág örömeiért, még ki se nyílott, máris a múlté lett. Nagyon tévednek, alaposan elszámítják magukat. A sírok feltárulnak, akármekkora kő is legyen rajta. Kinyílnak azok a sírok is, amiket a rokitnói mocsarak, mazuri tavak förtelmeibe vágták a gránátok, vagy amelyek fölött a Piavé sustorgó habjai, az óceánok mérhetetlen víztömege hömpölyög el, vagy a beágyfizott görci kavernák födnek be. Krisztus Urunk győzelmes sírja azt jelenti, hogy az a bűnös föld, amely annyi vért mohon beszívott, mégegyszer az élet nyüzsgő arénája lesz a föltámadásban. Most születik újjá a természet. Minden virág bontogatja szárnyát. Az élet bölcsője ring a bimbókon, zsendülő ágon, sarjadó fűszálak lágy pázsitján az ébredés üteme csattog. Csak Az élet fejedelme Irta: Mátyás László káplán
