Zalamegyei Ujság, 1941. április-június (24. évfolyam, 74-146. szám)
1941-06-07 / 128. szám
4. ZAL/MECVEI UJSir 1941. június 7. a nem jöttek. A házinyúl, kecske ellenálló a belladona mérgével szemben. A mi lókupe- ceink gyakran elkövetik azt a csálaíintasá- jgot, hogy az eladásra szánt, köhögésben szenvedő lovaknak, e betegség ideiglenes megszüntetésére belladona forrázatot adnak. Az ilyen lovak meghajtás után könnyebben, az egészséges lóhoz hasonlóan lélegzenek. Raj- csits Emil valóban kimutatta, hogy az atropin bizonyos időre megszünteti a fulladozó lovak nehéz légzését. Az atropin az emberre is igen mérgező hatással van. Négy szem bogyótermés négy éves gyermeket 24 óra alatt, a gyökérből pedig 5 gramm egy felnőtt embert megölhet. A nadragulya-mérgezés legjellegzetesebb hatása a pupilla tágulása. Az ilyen tágult pupillájú szemek szépen fénylők, csillogók és állítólag a belladona (szép asszony) név is onnan származik, hogy a nadragulya kivonatát a XVI. század olasz hölgyei szépítőszerül, a pupilla mesterséges kitágítására használták. A nadragulyával történt mérgezés esetén legjobb, ha igen híg káliumpermanganát oldatot itatunk a beteggel. Ez meghányatja a beteget és az atropint oxidálván, ártalmatlanná teszi. Jó ellenszer a morfium és az ópium, amely utóbbiról már 300 évvel ezelőtt tudták, hogy életmentő lehet az eféle mérgezések alkalmával. Foltos bürök. A bürök, vagy ahogy népünk hívja: mérges petrezselyem, nálunk közönséges útszéli ernyős növény. Szára gyengén barázdás, az alján barna vagy vöröses foltok vannak. Innen kapta a nevét is: foltos bürök. Levelei háromszor hasogatottak vagy cimpásak, apró fehér virágai ernyőben állanak. A termései édes, undorító, később csípős ízűek és kellemetlen szagúak. Igen mérges alkaloidát tartalmaz, ez a coniin, némileg ettől kapta a kellemetlen szagát. A bürök hatása ősrégi időktől ismeretes. Már a régi görögök használták törvényszéki kivégzések alkalmával a bürökpoharat. Az emberileg elérhető zsenialitás egyik legelső képviselőjét, Sokratest is a bürökpohár megivására ítélték az ő magasságába fölemelkedni nem tudó kor társai. Ha röviden jellemezni akarjuk a bürök méregtani hatását és Sokrates szomorú halálát, nem lehet jobb leírást adni róla, mint azt, amit Platon ad Sokrates haláláról Phai- don című munkájának utolsó fejezetében. Azután Kriton inte a közelálló fiúnak. Ez kiment és bevezette azt az embert, ki a mérget be fogja adni és készen hozta azt egy kehelyben. Sokrates meglátván őt, rnondá: Jó ember, mondd meg hát, mit kell cselekednem? Semmi mást, feleié, mint meginnod s mindaddig járkálnod, míg lábaidat nehezedni érzed. Ezzel odanyujtá Sokratesnek a kely- het. Ö derülten fogadá, nem reszketve, sem színét vagy arca vonását változtatva és szokása szerint szeme közé nézvén az embernek, kérdé : Szabad-e valamit az italból áldozatul kiönteni az isteneknek? Mert imádkozni szabad és kell is az istenekhez, hogy könnyű és szerencsés legyen az elköltözés oda. Miután az ember (tudniillik a börtönőr) beleegyezett, Sokrates szájához vitte a'kelyhet cs vonakodás nélkül és nyugodtan kiitta. Addiglan megbírtuk magunkat tartóztatni a könnyezőstül, de látván, hogy a mérget megitta, nem bírtuk tovább. Én is elfödvén arcomat, keserves sírásra fakadtam. De nem őt, hanem saját sorsomat siratám, hogy meg kell válnom egy ilyen baráttól. Mikor ő ezt meglátta, így szólott: Mit csináltok, különös emberek. Hiszen azért küldtem el az asszonyokat, hogy ilyeneket ne tegyenek: mert azt hallottam mindég, hogy akit nagyon megsiratnak, az nehezen hal meg. Legyetek hát csöndesen és békével ! Hallván ezt, szégyellettük magunkat és elfojtottuk a sírást. Ö pedig járkálván, észrevevé, hogy nehezednek a lábai: ezért hátára fekvék, mert így taná- csolá neki az az ember. Ekkor a börtönőr erősen megnyomván lábait, kérdé, vájjon ér- zi-e? Sokrates feleli, hogy nem. Utána térAmire a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, a búzakenyér illatos, fehér cipó országában sohasem gondoltunk, aminek bekövetkezésére nem számítottunk, arra megtanított a körülöttünk dúló vi'ágháború: fekete kenyeret enni. És nemcsak mi, hanem körülöttünk mindenki, szövetséges, jóbarát, ellenség és semleges szomszéd aggódva ismételgeti a kérdést, hogy lesz-e ilyen is a háború be- fejeztéig. Nem fogv-e el a minden emberi élet létfeltétele, a mindennapi kenyér ? ... A mindennapi kenyér! Csak most tudjuk mérlegelni igazán az ima egyszerűségükben oly szép szavainak magasztos értelmét, fontosságát. Az emberi nem egész fejlődése, sok ezer éves kultúrája össze van fonódva a kenyér fogalmával, amely a történelem előtti idők óta szimbóluma a megélhetés lehetősé- gének és az életnek. Mert a lisztet és kenyeret szolgáltató gabonanövények: búza, árpa, rozs'és zab rendszeres termelése csak kevéssel fiatalabb magánál az emberiségnél. A Varese-tó (Felső Olaszország) és a Pó-völgv kőkorszakbeli cölöpépítményeinek maradványai közt, a megkeményedett turfatalajban sértetlenül megmaradt búza- és árpaszemeket találtak. Ugyanilyenek kerültek felszínre Svájc és Németország ugyancsak kőkorszakbeli cölöpépítményei megbolygatásakor. Valamivel fiatalabb a zab. amely csak a kőkorszakot követő bronzkorszakbeli cölöptelepekből ismeretes, még pedig Svájc területéről, valamint néhány németországi sirleletből, míg a rozs, mint a legfiatalabb gabonatermő növény, csak a sokkal későbbi vaskorszak cölöpépít- ményes telepein került felszínre a Garda-tó mocsaras partvidékén. A legrégibb írott emlékek, a Biblia, a kínai történetírók feljegyzései, az egyiptomi papiruszok és dombormű vek, a klasszikus görög és római történetírók és költők művei is csalhatatlan bizonyítékát szolgáltatják a gabonatermelés és kenyérsütés ősrégi voltának. A kínai történeti munkák említést tesznek egy Sen-Nung nevű császárról, áld Kr. e. 200 körül élt. Ez a császár elrendelte, hogy ötévenként az akkori idők legfontosabb öt gazdasági növényének magvai birodalom- szerte elvettessenek. Ezek között volt a rizs és a köles mellett a búza, is. A történeti bizonyítékok, valamint a felszínre került emlékek mérlegeléséből kétségtelenül megállapítható a tény, hogy az ókori, sőt a történelemelőtti népek a gabonanövényeket mesterségesen termelték. Annál különösebb, hogy az e célra elpazarolt nagy tudományos energia ellenére eddig nem sikerült megállapítani, vagy megtalálni azokat a vadontermő törzsalakokat, amelyekből a knl ti vált gabonaneműek kifejlődtek. Valószínű, hogy az ezeréves kultúra következtében e növények annyira elvesztették faji jellemvonásaikat, hogy vadontermő őseikkel való összehasonlításuk lehetetlenné vált. De nem lehetetlen az sem, hogy a törzsnövények kihaltak és teljesen eltűntek a föld színéről. Nálunk, magyaroknál, mint Ázsiából idedeit illeté, s mind följebb menve a testen mutatta nekünk, hogy kihűl és megmerevedik. Sokrates maga is megtapogatván tagjait, mondá: hogy mikor a szivet éri majd a méreg, vége fesz. Mikor pedig alsó teste majdnem egészen kihűlt, kitakarózván, így szólt: (s ez volt az utolsó szava): Kriton* kakassal tartozunk Aeskulápnak, adjátok meg neki, ne mulasszátok el ! Meglesz, feleié Kriton, de talán még más mondanivalód is van ? Erre a kérdésre már nem felelt s kis idő múlva megrázkódott. A börtönőr betakarta. Sokrates szemei megtörtek. Kriton befogta a halott szemeit és száját. Ez volt a vége a mi társunknak, kit halálában a legjobbnak, legbölcsebbnek és legigazságosabbnak ismertünk. — o — származott nomád harcos és állattenyésztő népnél, mostani hazánkban ^a’ó megtelepedésünk előtt természetesen nem lehetett szó földművelésről és gabonatermesztésről. Csak első nagy királyunk, Szent István gondoskodott róla, hogy Franciaországból hozatott cisztercita szerzetesek megtanítsanak bennünket a föld művelésére. Öle lettek mestereink ebben, úgy, műit a bencések az építkezésben. Mi pedig, hála a magyar faj élet- revaűságának és hazánk természeti előnyeinek, olyan jó tanítványoknak bizonyultunk, hogy hazánk ma már az első gabonatermő országok sorában áll és messze földön híres, tápláló, ízletes kenyeret készít, Ne zúgolódjunk most sem, hogy kukoricás a kenyerünk, mert fő, hogy van és bízunk, hogy rövidesen lesz ismét fehér kenyerünk. * Cseh Mária. Régi és uj éléskamrák Tiborka azt kérdi az édesanyjától: — Anyu, nincs valami jó ? — Nincs drágám. Volt egy kis teasütemény, de azt tegnap Ilonka néni megette. — Persze, a vendégek. A jót mindig az£>k eszik meg. Én csak úgy jutok majd hozzá egy kis süteményhez, ha álruhában fogok nálad megjelenni. — Legyen szerencsém. —- Igen, és még azt akarom mondani, hogy en az éléskamrát nem olyannak szeretném, mint a miénk. Ne haragudj tanyu, ez nem egy családi spájz, ha nincsen benne sütemény, csak egy rideg helyiség, ami arra se méltó, hogy az egerek sétáljanak benne. Én tudom, milyennek kéne lennie. Ha akarod, le is rajzolom ... \ igyázat, ez a gyerek már a konzervgyártó, vitaminhajszoló, modern világban született. Narancslevet szopott az anyatej mellett és éjszaka nem ringatták konzervatív dajkakezek, amikor bömbölt. Most mégis I egy nyájas, gazdag, családias éléskamráról ál- , modozik, amilyen a nagymamák házában lehetett száz év előtt, vidéken. Tiborka málna-ízű, rácsos linzertésztákat szeretne látni az éléskamrában, omlatag kuglófot és szegfűszeg illatú dióbefőttet, amilyennel annakidején a régi kisfiúk torkoskodtak. Ehelyett sajnos, csak konzervdobozokat lát sorakozni a polcon, amelyek oly ridegek és megbontha- tatlanok, mint egv hamvveder. Rohan az idő a világ felett s egy szép napon majd a pilula váltja fel a konzervdobozt. Ahoz még éléskamra sem kell. El fog férni kinek-kinek a zsebében. De ne áltassuk vele magunkat, hogy ez boldogabb kor le$z. Egészségesebb, boldogabb, kényelmesebb. A Tiborka fiának agyában biztosan felködlik majd egy ősemlék a régi, nyájas éléskamráról, amely kincseivel egy kicsit valahogy az édenhez hasonlított... — o — A kenyér múltja
