Zalamegyei Ujság, 1940. október-december (23. évfolyam, 224-298. szám)
1940-11-30 / 274. szám
3 ' mo: novemfeéf M. ' ZAIíAMWWI ÚJSÁG Adó... Szorítják az adót... Kijött a parancsolat, hogy aki ennyi meg ennyi idő alatt nem rendezi az adóját, azt megzálogolják, bírságolják, végrehajtják, elárverezik stb., stb. — Brr !... Mi persze, akik erőszakoskodtunk már a fizetéssel, a megintetteken sajnálkozunk. Mert bizony az ember igen sokszor ütközik az adóval. Lám én is !... Nyugat-Zala népességét kerestem, hogy hát hány nemes, jobbágy, zsellér, fiatal és öreg, férfi és nő élt itt 1778-ban... és mibe botlottam ? ■— Adóba ! Szép kis összeírást találtam a zalamegyei levéltárban. Természetesen nem modern értelemben vett népszámlálás alakjában, hanem közönséges adóíveken. Adót (a keser- vit neki !) akkor is kellett fizetni. Még hozzá hogyan ! Tulajdonképen kétféle adó volt csak akkor : az állami (contributio) és a megyei. Oh, boldog világ ! Csak kétféle adózás ! — Hanem ezért ez az öröm is csak üröm. Mert a tárgyak, vagy helyesebben az »élők és holtak« egész légiója szolgálta az adóügyet. .Vagyis kellett adót fizetni a jobbágy, a házas és házatlan zsellér, a testvér, a 16 éven felüli, fiú és leány, a szolga és a szolgáló személye után (személy adó). Azután mindennemű házi lábas jószág után, tehát ökör, tehén, üsző, borjú, ló, csikó, sertés, bárány, kecske után. A szamarak úgy látszik már akkor is kivételezettek voltak ! Azután a ház után, a kert, a szántó, a rétek, a szőlők! után. Külön a legelő marhák és sertések után; a faézás után ; külön a tűzi, külön az épület és külön az eladásra szánt faézás után : malmok, pincék, korcsmák, kereskedések, iparosok stb., stb. után.. . Szóval az adóztató hatóság már akkor is a feladata magaslatán állott. Mondhatnám, különbül, mint manapság !.... Mindez szépen fel van sorolva az adó- könyvekben, amelyeket bárki megkaphat a Mélyen tisztelt Szerkesztő Ur! Még hogy mért vagyok kikelve tisztes ábrá- zatombój? Miért fújtatok olyan mérges haragosan? De hát honnan veszi kedves uram, hogy nincsen bennem indulat? Vagy úgy? A szerkesztő ur is azt gondolja, hogy káposztalé folyik ereinkben, csak azért, mert göcsejiek vagyunk! Elnézéssel leszek, tudom, szerkesztő uram nem idevalósi, különben befellegzett vol na értékes barátságunknak! Megálljunk csakl Már tudom. Ugye Aranynak hivták azt a ma gyár költőt, aki olyan kedvesen énekelt a családi körről? Megírta, hogy igen jámbor fajtájú tehén kérődzőit az istállóban, pedig éhes borja nagyokat döfködött rajta. Hát le a kalappal! No nem a tehén, hanem ekkora türelem előtt. De ki kell jelentenem, hogy ekkora türelem még sem térült a göcseji mágyarbaa. Rettentő indulatba hoztak bennünkat. Eddig csak nagy illedelmességgel álltam, vagy nagy tisztességgel megültem, ha szerkesztő uram hellyel kínált. Most azonban nagy indulatban vagyok. Olyan nagyon megsértették a göcseji önérzetünket. Juj! Még most is csak úgy feszül az inam, amikor rágondolok De higgadjl Mondom magamnak. Különben képtelen leszek megmutatni a fájó sebet. Pedig úgy fáj, mint mikor gyerekkoromban a szőke Halász, az orvos, — persze szerkesztő uram nem ismerte — szóval a szőke, nem a fekete doktor, csak úgy lerántotta a sebbe beleragadt kötést a kezemről (háborús világ volt akkori ban is és egy gazdátlan patronnal keveredtem, már mint inkább a kezem, tulságas és húsba vágó viszonyba.) Hát ez nagyon fájt. De ez a minapi eset sem tud érzéketlenül hagyni. Az indulatom bizonyítja. Azonban hadd mondjam rendjére. Még csak oh..! vármegyei levéltárban. A jó 'főlevéltáros úr, meg a jó Sanits bácsi, na meg a szemfüles József szíves-örömest adják — olvasásra. Akit aztán a sors, a keserves sors a húsár- kodás gyönyörűségével áldott (vagy vert) meg, na az itt kitombolhatja magát. Minden községnek megvan a maga adóíve, átlag 1775. év óta. Én csak az 1778. évit, vagy ha épen ezt nem találtam, az 1777. vagy 1779. évit olvastam át és írtam ki 211 faluét. Mondhatom, elbűvölő ! Mikor e csomagommal a vonatra ültem és jöttem hazafelé, még a vonaton is mindig vissza-visszacsöppentem az adóívek közé. Hiszen a vonat is mindig y:zt kattogta : a-dó, a-dó, a-dó . .. Meg aztán folyton az a 88 tétel vibrált a szemem előtt, amely után adóztak és azok a 10—20—50—• 100 dénárok, amelyeket egy-egy tetei után kellett fizetni. Itthon aztán szépen összeadtam a nyugat- zalai részt. A 211 falu adóját ! Hát kérem ... a nyájas olvasót. . . üljön csak le előbb, majd aztán olvassa el a számot. A 211 lain (Egerszeg is közte van) fizetett ekkor, egy egész évre, mindennel együtt kereken 75 ezer forint adót. Na, de nem is volt ám hátralék egy krajcár sem ! Sőt.. . ma jdnem minden falunál azt olvasom, hogy 1 — 2—3, vagy épen több forinttal többet fizettek, mint amennyit kellett volna. Gondolom milyen mosolygó arcok ültek a pénzügynél ! És ma ? — Na a mostaniakról sem írhatok semmit. Az igazság kedvéért viszont azt is meg kell jegyezni, hogy akkor egy akó bor nem is 50—60 pengő, hanem csak 2—3 forint, egy közepesen hízott disznó nem 150—200 pengő, hanem ugyancsak 2—3 forint és egy ... öl tűzifa (oh !) is nem 80—100 pengő, hanem pusztán 1 forint 20 dénár volt !... Egyed Ferenc. azt bocsátom előre, hogy egyik levelemben megvallám és nem tagadám, hogy a falusi embernek nem egyszer dolga akad a városban. Mosi sem állítom az ellenkezőjét. De nyugodtan mondom azt is, hogy a városi kényelem láttára azért nem esünk sárgaságba az irigységtől. Csak úgy meg-megjegyezzük, hogy némely dolog jó volna nálunk is, a faluban. Egy két sóhaj! Aztán csak belegyőzzük magunkat sorsunkba. Dehogy szidjuk a várost, áfkozód junk, hogy igy meg amúgy, de mentül bizto sabban elsülyedjen, nem, ilyen komisz gondo latok még csak megszületni se tudnak fejünkben. (Vagy inkább agyat kellett volna inon daei?) Ellenben szerkesztő uram, — hallja csak, milyen is tud lenni a városi ember, ha egy kicsit közelebbi kapcsolatot talál az őszi, falusi agyaggal?! Ugylátszik a városi embereknek meg falun akad dolgék. így kénytenek bele kóstolni egybe másba, amik nekünk se szereznek szívig érő nagy gyönyörűséget. Teszem, akárhogyan is ügyeskedjenek, szeretném látni sikerül e kikerülni a magát olyan ártatlannak mutáló, valójában alattomos, mély, irgalmatlanul ragadó sarat? Könyörgöm, egyenesen lehe teilen. Kár a kísérletért. Bizony nem sikerült annak a két jótét léleknek sem, akik a minap szálltak ki elegáns autójukból az egyik göcseji falu nagy korcsmája előtt. Jaj, jaj szentem, csak ne is tették volna. Htában! Már megtör tént. Ebből született a mi nagy indulatunk is. Szóval kiszálltak. Fogadta őket mindjárt a vendégmarasztaló sár. De még világos volt. így hát néhány bátor és merész lendü et (fel sőtest előre dől) és tut voitak a nehezén. Elvégre a kezük még csak be sem szennyeződött, hiszen kesztyűs kézzel piszkálhatták ki a sár ból lemaradt sárcipőjüket. Nem történt meg szó nélkül, jókívánságok nélkül, az szent. De ez még hagyján Tréfán kívül, igaz az aszfalton kényelmesebk járás esik, de ott meg el- suzhatik az ember egy narancshéjon. Akárhányszor megtörtént, És ha láb törik, tényleg nagyobb ba. A falusi sárbm kevésbbé fényé get ilyen veszedelem. Ezért hát nem is kell netvünk épen aszfalt. Csak annyi kő az utaink- ra, amennyit nem tud megemészteni a feneketlen sár. De, hogy visszatérjek vár >si vendégeinkre: hát azok, tetszik tudni, mégis csak bevergődtek a vendéglőbe, ahol vesztükre megvárták mig besötétedett. Mért vesztükre? Mert, az utat még egyszer meg kellett tenniük az autóhoz a sötétben. Akarom mondani, a korcs- máros világított ugyan ócska pipicsével előkelő vendégeinek, de mi haszna? Csak arra volt jó, hogy csillogó tükör-szemeivel hamisan rájuk kuncogjon a fénylő sár. A vendég hölgy különösen kényeskedett. (Ugye elfeledém mondani, hogy az egyik vendég a könnyen feisiLevél Göcsejből
