Zalamegyei Ujság, 1939. október-december (22. évfolyam, 227-298. szám)

1939-10-21 / 243. szám

2

ZALAMn,xYEI ÚJSÁG

1939. október 21.

Nemzeti

munkatáborba!

I

A legnagyobb magyarral kapcsolatban mondta Kossuth valahol, hogy a magyar nemzet hasonló sima mesebeli hőshöz, aki háttal ülvén lován, csak a múlt ködébe vesző dicsőséget nézte s nem vette észre, hogy lova szakadékok felé vágtat. Széchenyi István gróf, az első magyar, aki előrefordult a nyeregben és nem a múltat nézi, hanem a jövőt. De mennyire igaza volt Kossuthnak ! Mi nagyon (szeretünk visszafelé nézni. A sok gyász miatt komoran fenséges magyar múlt hívogat bennünket és feledve vért, könnyet, belevetjük magunkat a régmúlt dicsőség messzi századokon is átsugárzó fényébe és kábulatunkban azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk nagyok, nemesek, akik századokra ragvogtatjuk a magyar dicsőség fényét.

A legnagyobb magyart azért dicsőíti, később Szerencsétlenségünkre nagy ellenfele, mert nem a múlt dicsőségén rágódik, hanem meglátva és átérezve a nemzetre váró igazi feladatokat, merész tekintetet vet a jövőbe és hihetetlen munkakészsé^- jgel a nemzet robotjába szegődik el. Hogy a nagy*- cenki mauzóleum nagy halottjának koporsóján mindig zöldéi az emlékezés koszorúja, bizonyítja, hogy nem romantikus álmodozó volt Széchenyi István gróf, hanem valójában a nemzet prófétája. Mi nagyon szeretünk visszafelé nézni a dicső

régi múltba. Hacsak azért tennők, mert a jelen harcaira így is erősíteni akarjuk magunkat, rendjén volna. De, túlságosan meg tud vakítani a múlt fénye és ott feledkezünk. Nem lökést kapunk, nem indításokat, hanem panasz csurran ajkunkon és könyökünkre nehezedve sírva vigadunk. Mákony kell! Mámor kell! Kérődzés a múlton. Előre fájunk a felébredéstől. Csak félszemmel merünk egv- egy pillantást vetni a jövő felé. Álmosak, bizonytalanok, félénkek vagyunk. A sötét reménytelenség sirkertjének kapuján tapogat a kezünk, ahelyett, hogy merész lendülettel, összeszorított fogakkal akarnók kikerülni a jelen vigasztalan, kísértetiesen ijesztegető sötétségből és minden izünkkel a biztoni- Ságos, nyugodt, szebb jövő harcosai mernénk lenni.

A magyarságnak, de önmagának is eszelős ellensége, aki csak a múltba visszajáró lélek, aki reményt vesztve ki meri ejteni : a magyarságnak csak múltja van, de jövőjében bízni naív ábráudor zás. Hát mi nem ülünk háttal a lónak, hanem előre fordulunk a nyeregben. A múltból biztatást hozunk csupán, de dacos akarattal tekintünk előre 'és keményen tartjuk a gyeplőt épen azért, hogy a jelen, a nemzet életét fenyegető szakadékait kellő vigyázattal tudjuk kikerülni és a nemzet szebb jövőjét munkánkkal előmozdítani.

A nemzeti munka táborok szép eredményeket mutatnak fel, de azokba nem mindenkit sorolnak be. Én itt olyan nemzeti munkatáborra gondolok, amelyben minden magyar embernek ott a helye. Tulajdonképen az egész magyar nemzet egy hatalmas munkatábor, amelyben a legnagyszerűbb magyar munka folyik és ez nem más, akárha furcsádnak is tetszenék sokak előtt : a komoly vallásosé ság tervszerű előmozdítása. Nem túlzás, egyáltalán nem gyerekes naivitás : csak határozottan, okosan, öntudatosan vallásos egvedekből összetevődő nemzeti társadalomra — ha úgy tetszik — népre lehet építeni a biztonságot jelentő magyar jövőt.

Ma férfilelkekre van szükség. A gerinctelen, mindig mindennel megalkuvó puhánvok veszedelmesen ártanak. A nemzet jövőjének biztosítása hősök után kiált. Nemzetmentő, a jövő elpusztíthatatlan alapjait megvető magyarságunknak a szem. tek lelkűidével, a szentek nyomában lehet csak menetelni !

Akinek szemében a magyar liazafiság nemcsak vitézköléses formaruha bocskai sapkával és nemcsak nemzeti imádságunknak alkalomadtán teli tüdővel való éneklése, hanem a nemzet jövőjére vonatkozó feladatok biztos meglátása és azok teljesítésére a lelkiismeretben feltétlenül kötelező, kibúvót nem engedő parancs, igazat ad nekem, amikor a magyar élet minden vonalán a legkomolyabb vallásosságra nevelést sürgetem. Csak, akinek szívében szilárd alapzatú oltárt kap az Isten félelme és a Hozzá kapaszkodó, gvermekiesen bízó szeretet, annak lelkében virágozhatnak ki a haza|- ffság erényének színpompás és jóillatú virágai. Az

ilyen magyarok sohasem fognak meghátrálni. Ezekre nyugodtan rábízhatjuk a nemzet legféltettebb és legdrágább értékeit. Ezek nem a múlton érzelegnek asszonyosan, hanem a jövőbe néznek büszkén, győzelernbiztosan.

Úgy érzem, végzetesen elhibázott minden mozgalom, amely pedig a magyar, a szebb magyar jövőt írja zászlójára, ha arról megfeledkezik, hogy legelsősorban mélységesen hívő, minden próbát kiállani képes vallásos meggyőződésre kell nevelni a magyarságot. Minden törvénynek, minden rendeletnek ebben az elgondolásban volna szabad csak megszületnie. Különben csak toldozunk, foltozunk, mint az ügyetlen rossz varga. A pusztán jószándékokból még nem született semmi nagyszerű. Szokták mondani : a pokol útja is csupa jószándékkal van kirakva. Van-e nagyszerűbb életfeladat, mint a magyar jövő biztosítása ? ! A nemzet jövőjét csak kemény, céltudatos munkától várhatjuk. Ha rendszertelenül, itt-ott teszünk valamit, nem elégséges, hogy katasztrófáktól megmenthessük a nem»- zetet.

Aki tud hinni a magyarság jövőjében — már i pedig ezt a hitet feladni szánalmas és nyomorult |

megtagadása dicső múltúnk biztató tanításának — annak vallania kell azt is, hogy a leghősiesebb áldozatokra képes új nemzedék feszülhet csak neki a siker reményével a nagyszerű munkának.

A vörös kommunizmus bukása után, amikor kezdték eltakarítani a romokat, hogy felépítsék az új Magyarországot, egészen természetszerűen tapasztalhattuk a vallási megújhodás megindulá- sát. Csak a megindulásig vittük. Sajnos, sokan abba a tévedésbe estek, hogy azt hitték : elég!- séges valami külső máz felkenése, vagy csupán a nagyon szennyes ruha váltása. A lelkesedés lelohadt és a szánalmas tévedés eredménye is rettenetesen vérszegény lett.

Az élet piacán ne álldogáljunk tétlenül! Még kezünkben a magyarság sorsa. 'A lélek nemzeti munkatáborába induljon minden jószándékú, becsületes magyar! A vallásosság mély tüze járja át minden magyar lelkét !

A missziós kereszteken ez a felírás : Mentsd! meg lelkedet ! A magyar élet keresztjein pedig így látom : Mentsd meg lelkeddel a magyar jövőt ! F.... S.

Egy nagy zeneköltő

halálának évfordulójára.

1832. február 26-án Párisban egy karcsú, sápadt ifjú lépett a dobogóra zongorája mellé. Ha figyelmesen körülnézett volna a teremben, az első sorok egyikében egy érdekes, markáns arcot láthatott volna az egyik páholyban, ő azonban abban a pillanatban, midőn leült a hangszeréhez, többé már nem a párisi Pleyel teremben érezte magát, hanem lelke messze szállt elhagyott hazájába, amelyen távozása óta végigsepert egy zord, ellenséges hatalom ; szüleire gondolt, akiket forrón szeretett ; első ideáljára, aki már hűtlenül elpártolt tőle. S amint ujjai végigfutottak a billentyűkön, az ámuló hallgatóság elé egy másik világot varázsolt, saját lelkének hangjait szólaltatta meg s olyan mélységeket tárt fel, aminőkről előtte nem álmodott még zeneköltő. — A ’hangverseny végén a publikum tomboló tapsviharának elükével azután érdekes találkozás zajlott le. Az a markáns arcú úr, aki az első sorban elragadtatással hallgatta a sápadt ifjút, sietett hozzá üdvözölni. S akkor találkozott először a messze Nyugaton Kelet két kiválósága, a magyarság büszkesége : Liszt Ferenc és a hangverseny körülrajongott ifjú művésze, a lengyelek legnagyobb zenei lángelméje : Frédéric Francois Chopin.

Párisban.

Alig két évvel előbb hagyta el hazáját, amelyet soha többé nem látott viszont ; de amelynek földjéből magával vitt egy maroknyit ezüst kehelybe zárva. Abban az időben Európában forradalmak lángoltak : Olaszországban, majd Párisban és Varsóban. Chopin minden idegszálával hazája sorsán csüngött. A lengyel szabadságharc azonban nem tartott soká. A küzdelem hatalmas volt és dicsőséges, de Osztrolenkánál lehanyatlott a véres csillag és Paskievicz herceg orosz főparancsnok elindult hadaival Varsó felé. Chopin a zongorán önti ki lelke minden fájdalmát és improvizációi közt megszületik a forradalmi etűd. Elkeseredését egy levél enyhíti, amelyet jó barátjától, Witwicki lengyel írótól kap : »Hallom, hogy szomorú vagy odakünn, hogy a honvágy emészt. El tudom képzelni. Nincs lengyel ember, aki nyugodtan élhessen, mikor hazájának léte, vagy pusztulása forog kockán. De te, drága barátom, arra gondolj mindig : nem azért mentél el hazulról, hogy epekedjél, hanem azért, hogy magadat művészetedben tökéletesítve, vigasza, dicsősége lehess családodnak és nemzetednek.«

E levél megerősíti Chopint, elindul Páris és a halhatatlanság felé ! Franciaország fővárosa abban az időben nagyszerű szellemi mozgalmak kiinduló pontja. Ott él Chateaubriand, ott írogat regényeket egy érdekes asszony George Sand néven, az Operában Rossini és Meyerber működnek ; ott harcol a zenei romanticizmus két zászlóvivője :

Berlioz és Liszt Ferenfe s ott festi képeit Delacroix. Chopin előtt hamar kitárul minden művészi és társadalmi előkelőség ajtajla s ő ebben a pompás környezetben tanul, tanít, fejlődik, s elindítja a maga zenei forradalmát, kialakít egy új stílust, egy új nyelvet, megnyit egy új érzelmi világot,..

i Úttörő munka.

Mit is adott hát Chopin az emberiségnek ? Nehéz ezt szavakkal leírni. Az új irány, a zenei romantika egyik úttörő mestere volt. Ez a stílus nem kedveli a nagyvonalú építést. Dinamikus stílus ez, amely az érzelmi momentumok túlára- dását az eddigi formai korlátozások áttörését, a kötetlen beszédmódot követeli; uralkodik benne a fantáziaszerűség, az apró részletek végtelen finom kicsiszolása, a pillanatnyi hangulatoknak, a lélek legtitkosabb rezdüléseinek szubjektív kifejezésre juttatása. Ez volt az, ami Chopin lényéinek legjobban megfelelt; amelyben az ő bizonytar lan, ingadozó, magábazárkózott, hihetetlenül kifinomult egyénisége a maga legtisztább valóságában érvényesülhetett. Ez a titokzatos lélek, amely nem érezte magát jól hangversenytermek ünneplő közönsége előtt, hanem legszívesebben esti magányában, vagy egy-egy elegáns főúri szalon kicsi, meghitt vendégserege előtt nyilatkozott meg.

Hogy lelke legtitkosabb rezdüléseit is ki tudja fejezni, természetszerűen nem elégedhetett meg Chopin a korabeli zongoratechnikával sem. Amint művészi egyénisége kialakította azokat a műformákat : balladákat, polonézeket, noktumeket, etűdöket, amelyekben egyénisége, lírikus önvallomásai megnyilvánulhattak, ép úgy kellett átformálnia kedvenc hangszerének, a zongorának kifejező képességét is. A műveiben rejlő hangulatok ezernyi színe, csillogása, mindmegannyi billentési módot tételezett fel; a dinamikai változatok egész skáláját elő kellett állítania hangszerén.

A lengyel népies zene is az ő műveiben jut elő.- ször európai magaslatra ; polonezeiben, mazurkái- ban hazájának zenei motívumait ismerjük fel.

Lelke dúsan ontotta magából kincseit, fantáziájának szabadon csapongó szárnyalását improvizációiban csodálták kartársai. Sajnos ezek is és egyéni előadásának varázsa is elveszett az utókor számára. Játékát Berlioz így írta le : »Chopin egészen különleges művész, úgy is, mint előadó, úgy is mint zeneszerző. Senki más zenészhez, akit ismerek, nem tudnám hasonlítani. Sajnos,. Chopin, zenéjét rajta kívül senki sem képes tolmácsolni azzal az egyéni, azzal a rögtönzéssezrű lendülettel, amely játékának egyik legfőbb varázsa. Előadásában számtalan tempó-árnyalat rétegeződik, ennek a titkát csak ő tudja, ezt nem js lehetne előírni. Mazurkáiban hihetetlen részletek vannak. Ezeknek}