Zalamegyei Ujság, 1938. április-június (21. évfolyam, 73-144. szám)
1938-04-17 / 86. szám
4. Xaiamegyd Újság 1836. áprfiis 17, szántást már akkor, amikor még benne volt a téli csapadék és a rengeteg őszi eső. Egész más lenne most a zab vetés. „A nem tudás hiba, János gazda, de a tanulás nem szégyen, azonban, ha most már tudja, hogyan kellett volna a zabtermeléssel eljárni és a jövőben mégis ennyire elhanyagolja a földművelést, az már szégyene lesz!“ Pár száz lépéssel odébb ballagnak, itt is, ott is megjegyzéseket tesznek, a kérdésekre kielégítő válaszokat kapnak. István gazda csodálkozva kérdi egy buzasáv mellett Gábortól, hogy mit művelt a búzájával, hisz a tavasszal alig lehetett a földjén valamit látni. Gábor elmondja, hogy a búzája kukoricaföldbe került. A télen olvasta a Hangya újságban, hogy a kukorica után búza alá tavasszal elszórt péti sónak igen jó hatása van. A szövetkezetben vett egy mázsa pétisó műtrágyát és annak feiét rászórta erre a magyar hold vetésre és jól beleboronáita. A szomszéd szörnyüködve nézte a kitépett rengeteg buzatövet, de megpróbálta, mert azt olvasta, hogy amikor a gazda tavasszal búzát boronái, ne nézzen hátra. Úgyse lett volna semmi se a gyenge vetésből. Boronálás után jó csendes esőt kapott a vetés. Amikor két hét múlva megnézte, nem ismert rá, annyira fejlődésnek indult, nem csodálkozik azon, hogy István gazda sem ismer rá. A jelenlevők sokáig elnézték a pétisó hatását és elhatározták, hogy a jövőben egy vagonnal hozatnak a Hangya utján, igy két pengővel kevesebbe is kerül, hadd legyen minden haladni vágyó gazdának olyan szép búzája, min Gábornak van. Visszafelé tartottak a falunak. Az egyik fiatal gazda a faluvégen a búzában üszkös kalászt talál. A tulajdonos nem volt velük, de a szomszéd elmondja, hogy a Ferkó sógor nem szokta a buzá ját becsávázni. Bizony a faluban igen sokan elhanyagolják ezt a nagyon fontos munkát, páran pedig trágyalével keverik be a vetőmagot abban a hiszemben, hogy ez is tökéletes üszögirtás. A falu zöme rézgáliccal csávázza be a búzáját. Az intéző úr megjegyezte, hogy a rézgálic az űszöggombát tökéletesen pusztítja, nem is drága, de a vetőmag csiraképességét annyira megtámadja, hogy száz szem közül négy-öt szem nem csírázik ki. Ha ezt a veszteséget hozzáadjuk a rézgálic árához, akkor kitűnik, hogy a rézgálic nagyon drága csávázó szer. Még a drága porzóinál is többe kerül. A falu végén az árokpartra leültek, jól is esett a pihenés. Az intéző ur elbeszélte, hogy igen sokféle csávázószer van forgalomban. Most nem engedik egyiket se addig árusítani, mig a Növénykórtani állomás meg nem vizsgálja hatását és ha be válik, akkor adnak árusításra engedélyt. Minden csávázószer jó, de az ára nem egyforma valamennyinek. Mindig a legolcsóbbat k 11 választani, ha máskülönben igényünknek megfelel. István gazda kérésére az intéző ur megígérte, hogy minden vetési idő előtt a legmegfelelőbb és legolcsóbb csávázási szert a Hangya tíz etvezetője által megrendelteti és alkalmazására a gazdaközönségei az uraság magtárában ki oktatja. A 18 éves Kari legénnyel ki is számíttatja az árokparti deszkakerítésen, hogy most melyik a legolcsóbb csávázószer, amit az őszi vetésre megrendelnek. A falu felé nagy porfelhő közeledett. Hajt a sertéspásztor. Haza kell menni. Mielőbb a csoBorcsa néne végigballagoit a faiun. Valamivel korábban, mint más ünnepeken szokott. Kopott, soklevelü könyvét magához szorítja ü önérzetesen irányoz a a templom felé. Kora van, meg- megáll itt is, oti is. Hallgatózik. Innen is, onnan is kacaj hallatszik. Legénvek, leányok „öntöz- ködnek“. Valamikor ő ii. Most már csak emlék, tok szép emlék. .. Csak a lelkében, de még inkább a nyelvén él... Peisze az ő „idejében“ v lt szebb! Nem is tetszik neki a fiaia'ok mai mulaisága, megcsóválja fejét, to vább ballag. De azért szemeivel jobbra-baira „üt“... Nos igen, mert délután oeszéíni kell róla : ez igy, az úgy.. Szép reggel volt. Virágillat, napsugár... Feltámadás a lelkekben, a természetben... De s?ép is a huávéi! Tavasz van. A szivek is mintha kősirból kellek volna ki, hangosan dobogták az „alleluját“. Talán mást is ... Most Gáliék háza elé ért Borosa. l t különösen csóvál a a letét. Miért ? Megmondom : épen akkor sikoitott Mifis, mert Fekete Ferke az arcára loccsantotta „sza- gosbó.“. Nem haragudott érte, dehát igy szokás... Csak leg alább most már engedné útjára a legény, mert arra a dézsa vízre nagy szüksége ienne az anyjának, hiszen az sem szerelné elmulasztani a huvéti misét. De a legény j nem enged. Még sok van a lo | csolós üvegben... Maris mene j kül,... repül... Most meg 1 Borosa sikolt. Egyik lábát emelgeti. Rálépett Maris. — Ne, te, ne ... Maris megijed. — Nem akartam ... Haragszik? — Haragszom l Mire való ... Az én időmben nem volt szokásban ... A vitába a legény is beszólt: — Jut magának is, Borcsa néne 1 — Micsoda ? Nem is fejezhette be mondanivalóját, a legény már odalocsolt Botosának. Nos, neki csak ez kellett. Két kezét csípőjére tette, gyorsan pergette nyeivét. Többek közölt azt is emlegette, hogy a legényt Marissal együtt perbefogatja, majd megmutatja, büntetlenül senki sem locsolhatja meg öt, a két évtized óta özvegyet... — Nó, várjatok, — sipi.oíta — jön még derűre ború! i Fekete csitotta: — De, Borcsa néne ... Hiába volt. Borcsa mindig jobban és jobban „paprikázott*. — Hej, nem igy volt az én időmben! — Hát hogyan? — jó volt akkor a víz szagositás nélkül is.,. port szétvált, elhatározták, hogy két hét múlva újra összejönnek , és akkor a másik dűlőt nézik meg. Arra talán majd többen lesznek. Annak idején a második szemléről is tájékoztatom az olvasókat. — Jó? — Bizony, jó 1. . Maris összenézett a legénnyel. Szemükben huncut láng lobbant. Min*ha az ötlött volna az eszükbe, hogy régen Borcsa néne „idejében“ is voit ugyan, csak tagadja... Akkor is úgy dobogtak a szivek, mint most... Hiába is mondja Borcsa ... De, ne is mondj»! Azért megkérdezte Ferke, csak úgy becsületből: — Azután hogyan voli ? — Bizony, nem igy! — Hát, igy ? .. Mire Borcsa néne feleszméli, Maris dézsájának vize az ünneplőjén csörgött. Marig száján kuncogod a szó : — Mégsem kellett volna... — Ezzel legalább nem dicsekszik el, mig a másikkal... — Azért mégis.mi. . . Mi lesz az ünneplővel ? — Semmi! A másikban még ott lehet a misén . . . Borcsa meg már a harmadik ház elől fenyegetőd* öK, hogy mostmár valóban jelentést tesz ez esetről az Illetékeseknél. És tanúja is van . . . Csakhogy az imakönyvben nem esett kér, mert akkor ... Ki tudja, milyen su- Iyo3 lett volna a büntetés. De azért igy sem marad annyiban !... Nó váljatok ! Fenyegetésétől nem tartottak a fiatalok. Inkább a nyelvétől. Sokat megszapult Borcsa, legtöbbször ártatlanul . . . Mások elé hin'.e t, de magáról megfeledkezett . . . Nos most megkapta a magáét! Ezt bizo nyára nem mondja el, Máskép ?... Ki tudja, miről „keleped“ volna nyelve . . . Talán ezért is tette Ferke. Borcsa még sokáig rázogatta ruhája ujját. Ellenségesen pislogott a fiatalok felé. De azok csak mosolyog ak. Tavasz volt, dalolt az élet . . . Végre elunta Borcsa 8 pontot tett szóáradata végére. — Azért is feljelentelek bennetek ... Fel én ! Ferke utána szólt: — Jó, jó, csak nefelejtse el megmondani, hogy húsvéti locsolás volt . . . Virágillat szállt a levegőben ..). Ferke összemosolygott a lánnyal, azután szeme elé emelte üvegjét. Még volt benne, ráloccsantotta a leányra. Most már ők is siettek... Lelkűk a templomba hívta őket... * Megint husvét volt . . ., szép reggel. Gyönyörű és napsugaras. Valóban a feltámadás ünnepe ... Feltámadás I Sokan várnak erre... Mindig többen és többen . . . Háooru van s az ellenségeskedők fegyverei rendet vágnak a magyar katonasorokban . . . Sokan, már nagyon sokan várják a feltámadást f Erre gondolt tizedes ur, Ferke, amint ott lépkedett a járőr előtt. Meg arra a nagy különbségre, hogy mennyivel szebb volt a tavalyi husvét az ideinél. Akkor odahaza volt ... De szép volt.. És majd lesz máskép is, bizony lesz ... A húsvéti locsolás vo- nu'hatoít el lelki szemei elölt, mert moso'ygott . . Mintha nem is a halál birodalmában járna . . . Még arra sem lett figyelmes, hogy odaátról fegyver dörrent. Valamelyik bajtársa figyelmeztette: — Tizedes ur! — Mi az, nó ? — Lőttek 1 — Azért a háború! . . . Óvatosan haladtak előre, vigyázva, lassan . , . Lelkűket ketté osztották ! Ft őrködtek, otthon meg a család körül, akik otthonjárlak. idén nincsen piiostojás... Pedig, de szép. Most csak a fákon, bokrokon pattanó bimbó és rügy mutat a tavaszra, a feltámadásra . . . Meg a lelkek és szivek érzése. Más a pusztulást, az enyészetet hirdeti . . . Megint dörrent a fegyver . . . Ferke az arcához kap . . . Megtörd. Nézi, keze piros marad . . . Szerencsére csak súrolta a golyó. A bajársak ijedten vágódnak a földre. Ferke is. Valamelyik meg- kéidezi : — Tizedes ur ? — Nó, megmér! . . . — Komoly ? — N^m, C3ak egy kis húsvéti locsolás . . . Várnak egy keveset. Azután ismét mennek előre, lassan, óvatosan ... Az egyik bajlárs segíteni akar, de Ferke legyint kezével : — Hagyd, . . . mondlam már, hogy csak húsvéti locsolás . . . Majd kisvártatva hozzáteszi: — Igaz, de a tavalyi mégis szebb volt . . . Az idén is kaptak pirostojást a tapolcai szegény iskolások, A múlt évihez hasonlóan gróf Esterhazy Palné kegyelmes asz- gzony megértő támogatása az idén is lehetővé tette a szegény elemi iskolás gyermekek húsvéti örömét. A szegény gyermekeknek részük volt ebben az örömben a szeretet ajándékai révén. Hozzájárult az ajándékozáshoz a zárda, valamint a kórház is. Nagycsütörtök délelőlt 10 órakor került szétosztásra az ajándék a ik. ovoda helyiségében. Jelen voltak a szétosztásnál Kis István esperes-plébános, vitéz Sralay Gyula községbiró, vitéz Péczely Béla dr. kórházigazgatófőorvos, Sebestyén Jenő kórház- gondnok, a kórházi és zárdái irgalmas nővér főnökasszonyok és az elemi fiúiskola tanitói kara. Mindegyik gyermek 3 darab pirostojást, 2 hatalmas szelet kalácsot és még ráadásul kisebb süteményes csomagot kapott. Boldogan ragadták magukhoz a gyermekek az ajándékokat és még boldogabb örömmel vitték haza, hogy otthon azokat is eliölisék örömmel, akik legközvetlenebbül éreznek együtt a gyermek örömével Pörneczi József. Húsvéti locsolás. Irta: Gyutay István.
