Zalamegyei Ujság, 1937. október-december (20. évfolyam, 222-297. szám)
1937-12-25 / 292. szám
4 Zalamegyei Újság 1937. december 25 Magyar átlósút Utügyek cim alatt mutattunk rá a magyar útépítés drágaságára, annak legfőbb okára, az ország két részének elszigeteltségére. A Dunántúl és Alföld között vasúti áthidalás nélkül folyó Duna nagy akadálya volt évszázadokon át az ország gazdasági, sőt szellemi egységének is. Ha ezt a gátat vasúti átlós vonal töri meg, mindenek előtt hatalmas árucsere indul el, ami fontosabb a megfontolatlanul hajtott export import áldásainál. Külső piacokra csak a belső igények kielégítése után szabad gondolni. íme az első gátleomlás után bőven és olcsóbban jut ei az útépítő anyag az alföldi homokra és sárra. így jut el erdeink fája a már főzni nem tudó Szegedig. Az Alföldnek alig van valamire nagyobb szüksége, mint a Dunántúl me- szére. Nemcsak az építkezéseire gondolunk, hanem a rengeteg vizes-szikes láposaira. A mész ezeknek legjobb talajjavító anyaga. A meszezés nemcsak a cserepe- sedő földet teszi porhanyósabbá, hanem a föld (savanyu talajok) savát is leköti, a talajbaktériumok savas váladékait közömbösíti, sőt a nitrogént kiválasztó mikró bák növényéltető ammóniater mékét is megköti s a növények számára elraktározza. A mesze- zést a gyakorlatba vett digozás pótolni nem tudja. Az Alföld igényeit szolgálhatja a dunántúli szénmedence, a lignit, a kitűnő tőzeg. Nálunk fekszik a cementek kiváló anyaga: a mész és bauxit. Itt tártuk fel a magyar földnek az aluminiumércek után első helyen következő kincsét, a mangánt. Ez a cameleon minerale ez bűvös fém, minden elképzelhető szinü festék alapanyaga, ez lehet a túlságos mésztartalmú (kövér márga) talajok semlegesitője. Elég a Pannónia kincseiből ennyit is megemlítenünk, mint csereárút az Alföld kincseiért, amikből csak a világhírű gyümölcsét, csemege szőlőjét említjük föl, pedig vége- hossza sem lenne a kicserélhető kincsek felsorolásának. Ezeknél az anyagi kincseknél nem kisebb a szellemi értékek kölcsönös át ömlése. Hiszen amióta Árpád apánk Csepelnél elbúcsúzott vezértársaitól, dunántúli és alföldi népe úgy elkülönült egymástól, hogy szinte idegenek lettek egymásra nézve. Az alföldi magyarnak nemcsak a sipkája és bajusza másfelé kajsza, de még a szólása is idegen a dunántúli magyarnak. Két különböző lelkialkat ez. Nem ártana, ha ezeresztendő után egymásra találnának az átlósutakon keresztül. Ezt a végtelenül fontos magyar átlós utat mi vagy tiz éve emlegetjük az illetékesek előtt és csodálatosan, nem ott fönn értették meg, hanem az Alföldön. A csongrádi és egyébvidéki magyarok már feszegetik is a kérdést és annak őket illető ol dalát már ki is rajzolgatják ma guknak s állítólag már a kormánynál is megismertették azt. Ők belekapcsolták a tiszaugi meglevő vasúti hidat, hogy az átlós az ország keleti széléig fusson. Nyugat felé Kecskeméten, Fülöpszálláson, Solton keresztül akarnak eljutni a dunaföldvári kocsihidig s annak vasúti hiddá alakítását sürgetik. Szerintük ismét Sárbogárdnak tartana az út, a többivel aztán nem törődnek, mert az már a dunántúliak dolga volna. A jó dunántúliak azonban lassúbb észjárású emberek, mert különben régen ki kellett volna találniok, hogy az átlós-útnak merre kell futnia. Hát bizony nyilegyenesen, hogy minél előbb jusson el a nyugati határig, s egyúttal a legtipiku sabb bakony—balatoni értékeket érintse, hogy azokat országos kincsekké tehesse. Az átlós-út a Balatont se kerülgesse, hanem vágjon neki s azt az ő gyönyörű tengerszorosánál vágja keresztül, aztán Veszprém, Zala, Vas vármegyéket szelje át. A tihanyi rév áthidalása ne ijesszen, hiszen csak alig ezer méter széles és 300.000* töltőanyaggal ideálisan szép vasúti alépítményt ad, kö zepén a vitorlások átbocsátására hagyott egyetlen vashiddal, s 6—8 csónakátjáró alagúttal. Ára alig érné el egy pesti luxushid építési költségeinek a tizedrészét. A jelentősége pedig a budapesti hidak bármelyikénél nagyobb lenne. Csak egyetlen tekintetet kell vetni országunk vasúti és autóuti térképére. Ebből is abból is kereken nyolc fővonal fut a fővárosból ki a szélrózsa irányában. Olyan ez, mint a megkezdett pókháló, melynek csak sugárszálai vannak meg s a haránt összekötései hiányoznak. Ha ösz- szehasonlitjuk a fejlett nemzetek úthálózatával, még kirívóbb a mienknek sutasága. Fancia- vagy Németország vasúthálózataiéban megtaláljuk a sugárszerü oszíok- vonalakat, de bőségesen vannak a„mejjék vonalak* beleszőve. Azért alakultak ott ki a hatalmas vidéki városok, mint kulturgócok. Nálunk a lehetetlen centralista utpolitika minden vonalat az egyetlen központba vezet be. Ez sorvaszt el minden vidéki várost s ez csöke- vényesiti el a falvakban vergődő nemzeti életet. Ezen a végzetes állapoton és irányon változtatni kell addig, mig téves irányú haladásákan még több nemzeti áldozatot nem emészt föl. Senki sem mondhatja, hogy ez fővárosellenes megnyilatkozás, mert maga a főváros az, mely észellenes közlekedési politikájának fojtogató hatásai alatt változ tatni szeretne a dolgokon, persze megint csak a maga rosszul és önzőén felfogott érdekeiért. Most üléseznek, mozgolódnak az 1937. VI. te végrehajtásának megsür- getésében. A Budapesti Régió ügye van napirenden. Párizs példájára a főváros határától 30 kilométeres sugárral irt körön belül eső területnek ut és telepítési ügyei tartoznának a Közmunkatanács joghatósága alá. Ebbe a körbe esnének a helységek Esztergomig, Lajosmizséig, Marton- vásárig stb. Ezen a területen a főváros diktálná az útépítések irányát, minőségét és döntene a telepítések felett is. A telepítések ugyanis a főutakra fekszenek rá, és 60 év alatt óriási mérveket öltötték. Budapest határában 27-ről 420 ezerre, a Régióban 97-ről 250 ezerre, az egészben tehát 124 ezerről 670 ezerre szaporo dott a lakosság és ez a sűrűsödés rohamosan folyik. A főváros ezt a hatalmas alluviumot akarja hatalmi szóval rendezni, mert innét onnét a maga népe miatt mozdulni sem tud. Az országot azonban a központon kívül eső testének elcsenevészesedése aggasztja. Oka a fentvázolt utköz- pontositás. Ezek az utak vonják a népet és a kulturértékeket is a pókháló közepe felé, ahol is a nem is olyan nagyon keresztes pók kötözi magához az egyre, a hörbe röppenő többszáz ezer muszlicát. Ez a nagy vérveszte- 1 ség a tőzsgyökeres magyar állam- | A hatalmának fénykorát élő ozmán birodalom mindjobban kinyújtotta csápjait. A mohácsi katasztrófa után már-már úgy látszott, hogy a török félhold lesz az úr az egész magyar földön. A Balaton még úgy-ahogy határt szabott a terjeszkedésnek, de a somogyi oldal magyarjainak nyugodt életét már jogosan megborzolta a mindnagyobb területen kalandozó martalóc csapatoktól való félelem, s a magyar éjszaka egét vajmi gyakran festette vörösre a felgyújtott falvak égő házainak lángja. A veszély örökös tudatában Boglár lakósai áhítattal készültek szent karácsony ünnepének megülésére. A szigorú tél korán beköszöntött és már december közepén tükörsima jég borította a magyar tengert széliében-hosszában. A lakósság a szent éjjelen már nyugovóra tért, amikor vészes riadó verte fel az éjszaka csendjét : „Jön a török!“ Rémülten hagyia ott mindenki házát és vagyonát — szabad prédául a kontyosoknak —, hogy a Balaton jegén át a zalai oldal erdős hegyei között keressenek menedéket és mentsék puszta életüket. Ám a török nem érte be a várható zsákmányai. A fényes arcú padisahnak janicsár fiókákra, a vezérek háremeinek rabnőkre volt szÜKségük. A falucska percek alatt lángokba borult, s a törökök a menekülő magyarok után eredtek. A Balaton jegén csúszott a testet sújtja, s a ráfekvő felfúvódó központ — inkább gyomor, mint fej — maga fojtja meg a magyar genius leheletét. Amit helyette ő lehel ki az országra, teremt- uccse ! nagy veszedelem a nem zetre. Ezért kell a nagyon is kiépített pókháló osztokvonalaiba erős „mejjéket“ verni. Ez az első és legáldásosabb harántvonal, az említett magyar átlósvasut lehet. Utána kell épülni a többinek is. íme az Alföldön már kicsirázott a gondolatmag, a dunántúli hangadó körökben azonban, különösen a legjobban érdekelt Veszprém és Zala megyében még mindig nem veszik észre annak alig meg- mérhelő súlyát. Sz. török lova, a leszálló köd is hátráltatta a terepet nem ismerő ellenséget, s igy a menekülőknek sikerült elérniük a zalai partokat, itt azonban — főkép a nők, öregek és gyermekek — kimerültén roskadtak össze és az övéiket otthagyni nem akaró férfiak tehetetlenül látták, hogy a rettenetes erőfeszítés ellenére a török csakhamar eléri őket . . . vége mindennek ! „Uram irgalmazz!“, „Mária segíts!“, zúgott fel a kétségbeesett fohász a halálraszánt hívők ajkán. A lakósokkal menekülő János páter térdre borulva imádkozott, s alig hangzott el a „Mi Atyánk“ végén az Amen, amikor borzalmas és fokozottan ismétlődő dördülések ejtették újabb rémületbe a magyarokat; a Ba laton felől őrjítő üvöltözés, ha- lálorditás, török szitkok vegyültek össze a hasadó ropogó jég kilométerekre elhallatszó kísérteties zörejével ! . . . . Aztán csend lett ... „A rianás ! A rianás“ kiáltotta a falu bírája. A köd hirtelen felszakadt, s a Balaton fehéren csillogó felületén nyoma sem volt a töröknek „Emberek, megmenekültünk!“ —■ tört ki a szó János páter száján és a kárhozatból menekültek, a rongyosok, a nincstelenek csapata boldogan, hálatelten énekelte utána : „Dicsőség mennyben az Istennek — békesség földön az embernek!“ 5. Pataky Gyula Kedves vevőinknek, rendelőinknek és üzletfeleinknek kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket kíván ZRÍNYI“ Nyomdaipar és Könyvkereskedés R.-T. Zalaegerszeg, Széchenyi-tér 4. sz. Telefon 128. Egy balatoni karácsonyéj 1537-ben.
