Zalamegyei Ujság, 1931. április-június (14. évfolyam, 74-149. szám)
1931-04-05 / 77. szám
1931 április 5. Zalamegyei Újság V. pos óra az üvegbura alatt hetet ütött. — Hét óra ! Istenem Béla talán már otthon is van, — mondta Klári fátyolozott hangon. — Menj kicsikém, ne várasd soká ! Margit maga hozta oda felöltőjét, kalapját és mikor a fiatal asz- S2ony elment, sokáig nézett utána az ablakból ahogy rugalmas léptekkel, felvillanyozva sietett haza. Haza, mint ahogy boldogan száll kis fészkébe, az idegenbe szakadt kis madárka i3 . . . Rajnáné Lendvay Izabella. Velence. I. Története. Háborúi hazánkkal. Ide-stova egy éve lesz már annak, hogy egy éjjeli csendes hajóút után, amidőn a nap felbukkant az Adria vizéből s bearanyozta sugaraival a kék habokat, megpillanthattam utam végcélját, a tenger királynőjét: Velencét. Egy hétig jártam szakadatlanul a világnak e kétségkívül egyik legérdekesebb városát, de lettem volna bár ott tízszer annyi ideig, mégsem tudtam volna betelni annak szépségével, pompájával, ragyogásával. Itt minden talpalatnyi hely egy-egy történelmi szintér, minden műemléke, palotája, temploma egy-egy részét meséli el Velence érdekes és eseményekben gazdag fejlődésének . . . Attilának, az Isten ostorának hadai elől menekültek Itália partvidéki lakói. Az Adriának e részét a folyók iszappal, homokkal feltöltötték ezernyi apróbb-na- gyobb szigetet alkotva. Itt húzták meg magukat a szgmszédos városok lakói. Az V-ik—Vl-ik században bizony csak szegény halásznép lakta e helyeket, akik azonban lassankint elszaporodtak, a szigeteket itt-ott hidakkal összekötötték s kezdtek szervezett városi életet élni. Tribuno- nokat választottak, akik fölé a VII-ik században, mikor Velence a Nyugat-római és a Keleti-gót birodalom bukása után a Kelet-római birodalom részévé vált, a bizánci császár u. n. dux-ot (vezér) nevezett ki, Belőle lett a későbbi doge, a város fejedelme. Nemsokára ezt is maguk választották s most már csak szinleg voltak a Kelet-római császár alattvalói. A nép nagyon hamar ráeszmélt hivatására (s csekély termőföldje is erre utalta), látta, hogy ha meg akar élni, akkor nem lehet más, mint kereskedő. Ez a cél, hogy kereskedelmét minél jobban kifejlessze, mint vezéreszme vonul át Velence egész történetén. Minden tevékenységét, később minden háborúját ennek a célnak rendelte alá, egész külpolitikáját ez vezette. A Xl-ik századben a vagyonos, arisztokrata családok megtörték a dogek jóformán korlátlan egyeduralmát s kifejlődött egy sajátos, oligarchikus köztársaság (plutokra- cia), amelyben az előkelő férfiakból alakult Nagytanács játszotta a főszerepet. Ez az arisztokrácia volt Velence rohamos fejlődésének, de bukásának is, egyik fő tényezője. Nagy vagyonuknál fogva pártolhatták a művészeteket, szerették a fényt, a pompát, a Canal- grande-nak (a legnagyobb csatornának) mindkét oldalát tele építették szebbnél-szebb palotákkal, de később a vagyon-gyüjtőkből vagyon-hajhászók lettek, akik semmi eszköztől sem riadtak vissza, hogy hatalmukat növelhessék, a szép szeretetéből a legnagyobb fényűzés lett, családi s ebből kifolyólag később politikai életüket pedig aláásta az erkölcstelenség. Nagyszerűen mondja Platon az ő „Állam“-ában az oligarchákról: „mindig erősebben hajhásszák a vagyont s minél nagyobb becsben tartják azt, annál inkább csökken az erény értéke. Mert vagyon és erény a mérleg két serpenyőjén nyugszik: az egyik emelkedik, mikor a másik sülyed!“ Mint említettem, a vagyonos osztály kifejlődésével lendült fel hatalmasan a művészet is, Velence világhírének és nagyságának e harmadik tényezője. E három tényező, a kereskedelem felvirágzása, az oligarchia kifejlődése s a művészetek fellendülése a legszorosabb kapcsolatban állanak egymással, együtt érték el fejlődésük zenitjét s egyiknek lehanyatlása maga után vonta a többit is. A IX-ik, X-ik és Xl-ik században kelet és nyugat között Velence gályái bonyolították le a forgalmat. Az I-ső keresztes hadjárat vitézeit ő szállította a Szentföldre, ezért ott kereskedelmi szabadalmat kapott. De, a velencei kereskedők bejárták Ázsia egyré- szét, Afrika északi felét, szóval az egész Földközi tengeren suverain urak voltak. Egyedül csak Bizánc maradt szálka a szemükben, de a kérdést ravaszul úgy oldották meg, hogy a IV-ik kereszteshadjárat (1202—04) alkalmával a keresztes vitézekkel ellene vonultak s bevéve latin császárságot alapítottak. Ebben az időben állt a tenger királynője hatalma tetőpontján. Hazánk Velencével sok háborút viselt. Mint a Földközi- és Adriai tenger ura nem tűrt meg senkit, aki meg akarta zavarni az ő hatalmi sphaeráját. Már pedig ebbe beletartozott Dalmácia is, amelyet Kálmán király hódított meg. Velence azonban csak az alkalmat várta, hogy a tengerpartot megszerezhesse. Ez Kálmán utóda, II. István alatt meg is történt. A király ellenük ment s bár az ellenséget leverte, úgy hogy maga Falieri dogé is holtan maradt a csatatéren, a béke értelmében Velence megtartotta hódításait. Később is folytak harcoka tengerpart s különösen a legnagyobb erődítmény, Zára birtokáért változó szerencsével. A legnagyobb négy hadjáratot Nagy Lajos vezette Velence ellen. Két zárai hadjárata kudarccal végződött a horvátok árulása miatt. Harmadszor Velence ősi, féltékeny ellenségével, Gyenovával kötött szövetséget, megverte ellenfelét s a zárai béke értelmében egész Dalmácia a kezébe került. De Velence ismét nem engedett. A vesztett háború után is roppant szívóssággal talpra tudott állani s mig egyrészt nagy vagyonával hamarosan hatalmas sereget és hajóhadat teremthetett elő (ekkor élte virágkorát a zsoldos rendszer; condottierek), másrészt elsőrangú diplomáciai ösz- szeköttetéseivel (híresek voltak a középkori, velencei követek) egész Európában tudott izgatni a magyarok ellen. Ekkor azonban már kezdte elhagyni a szerencse, Nagy Lajos újra leverte s Turinban kötöttek békét, amelyben a zárai békét megerősítették s még évi 7000 arany fizetésére kötelezték magukat a vesztesek. Nagy Lajos után egyszerre megfordult a kocka. Ez is mutatja, hogy Velence mennyire tisztán látta a saját érdekeit és menynyire csak azokat igyekezett megvalósítani. A legkövetkezetesebben vitte keresztül azt az elvet, hogy a politikában (régen ép úgy, mint ma) sohasem az érzelmi momentumok játszák a főszerepet, hanem mindig és kizárólag az érdek. Velence, Magyarország nagy ellensége, hirtelen egyik legjobb szövetségesünk lett. Ugyanis nem tűrhette, hogy Kis Károly, aki Nápoly ura volt, a magyar trónt is elnyerhesse. Ezért ő volt az, aki támogatta Zsigmondot Károly ellen s ő volt az, aki oly erősen vívta Novigrád várát, hogy végre a lázadók Mária királynőt kénytelenek voltak szabadon bocsátani. A XV-ik század elején Kis Károly fia, Nápolyi László, elfoglalt néhány dalmát várost s utóbb ezeket Velencének adta. Erre ez nem fizette tovább az adót ^magyar királynak s nyíltan ellene fordult. Tehát újra megváltoztatta politikáját. Azaz nem is a politikáját változtatta meg, hisz az mindig ugyanaz maradt, de most ezt követelték nagyhatalmi törekvései. A háborúban Zsigmond ismét elvesztette Dalmácia nagy részét. A XV-ik században inog mr; Velence pozíciója. Ennek két oica volt. Egyrészt a török lassú, de biztos előretörése. Egymásután veszti el keleti birtokait, kereskedelme lassankint mind szükebb térre szorul. S bár évszázados harcot folytatott a törökkel 'változó szerencsével (Lepanto), a vége mégis az lett, hogy az egész Földközi tenger kiesett kezei közül. Ugyancsak a XV-ik század végén, 1497-ben fedezte fel Vasco da Gama az Afrika körüli tengeri utat India felé s ezáltal a spanyolok kezébe került a keleti kereskedelem. A tenger királynője most már gyorsan rohant bukása felé. Pártharcok emésztették amúgy is gyenge erejét. Napóleon alatt és után hol Franciaországhoz, hol Ausztriához tartozott. 1848-ban demokratikus köztársasággá alakult, azután ismét osztrák kézre került, végre az egyesült Olaszország része lett . . . II. Victor Emmanuel királynak hatalmas bronz lovasszobrot emelt Velence lelkesedése az egyesülés emlékére. S méltán. Velence drágaköve maradt az olasz királyságnak, amely neki is biztosítja a nyugalmas fejlődést. Az idegenek pedig zajongva látogatják, szeretik és soha el nem feledhetik e várost, amelynek gyönyörű középkori műemlékei még időtlen időkig fogják hirdetni a tenger királynőjének hajdani dicsőségét! Vida Sándor. Agglegények. — Szép tőled Dezső, hogy felkerestél. Ázt hittem, te is elhagytál, mint a világ. Hálátlanok az emberek . . . elfelejtették már azt is, hány jó mulatságot rendeztem, hány éjszakán folyt a pezsgő . . . No, ülj le öregem, ott az asztalon találsz valahol cigarettát ... Ne haragudj, hogy nem szolgállak ki, de igen rossz éjszakám volt . . . Dezső odalépett az íróasztalhoz, s a minden rendetlenséget megszégyenítő rendetlenségből kihalászta a cigarettás dobozt. — Mi az ördög, Muki, vénsé- gedre ilyen ínyenc lettél? Cavalla... Muki a sezlónon nagyot nyújtózott. — Hja, fiam, mi van egy agglegénynek más, mint a cigaretta ? Pénz, egészség nincs mulatságra, nőkkel sohase törődtem ... tudod . . . Dezső kiszabadított a cipőtisztító kefék alól egy széket, s leült, félig fekve müértően fújta a füstöt. Arca halálosan unott volt. — Jó . . . egészen jó . . . én csak hercegovinát szívok ... A nők, fiam meghaladott álláspont. És a magunk fajtának, akiket sohse érdekelt a nő, pláne túlhaladott sima, bársonyos kis macskák, becézgetjük őket, s ők karmolnak. De én nem is láttam meg soha egyet se. Muki bután dugott foga közé egy cigarettát. Kezében a gyufával, szólt: — Hát nem többet ér ez a cigaretta ? Meggyújtom, élvezem, s eldobom . . . igénytelen jó barát. Odatartotta a gyufát a cigarettához, aztán felemelve megvárta, mig elég. — Ilyen a szerelem is . . . Lobog, lánggal ég, azt hiszed, mindig igy lesz, aztán elalszik, s mi marad ? Egy kis csúnya, fekete üszkös emlék . . . bah ! nem kell a nő ! — Nem! — állapította meg Dezső, s gyors mozdulattal eldobta cigarettáját, s a térdéhez kapott. . . . Szsz . . . — Mi baj ? Hja, a csúzod ! Hogy állsz vele? Dezső kárvallott arccal simogatta térdét. — Mint a nőkkel . . . szssz... hiába becézgetem, patyulálom ... karmol ... hol itt, hol ott . . . este jajgatva fekszem, reggel nyögve kelek . . . sokszor a tollat se bírom már, úgy belemar a csuklómba . . . Muki mély részvéttel nézett rá. — Bizony, öreg, vénülünk . . , Micsoda bolond kis rövid, gara- sos komédia az élet! Születtünk... kínlódunk az iskolában, kínlódunk az élettel, aztán kínlódunk a csuzzal, s felfordulunk. — Szenvedés az élet — böl- cselkedett Dezső. Mi legalább nem panaszkodhatunk, volt részünk egy kis változatosságban... a háborúban . . . Muki nevetett. — Megette a fecske azt a változatosságot . . . fölmászni a Kárpátokra, onnan a rokitnói kis pancsba, megkergetni a talpasokat, aztán a Piave langyos hullámai . . . köszönöm . . . változatosnak túl változatos, nem mondom, de . . . köszönöm. Dezső óvatosan rakta egymásra térdeit. — Szsz ... az ördög . . . már megint karmol . . . tavasz közeledik . . . lucsok van, ilyenkor nem szabadna kimenni vele... Muki cigarettája végét figyelmesen morzsolta le a padlóra. — Jaj, fiam, már az időhöz is alkalmazkodnod kell? Szomorú... dehát én is . . . a tüdőin . . . rossz éjszakáim vannak . . . — Mégis máskép volt a Piavénái . . . nem fájt minden csőn-
