Zalamegyei Ujság, 1931. április-június (14. évfolyam, 74-149. szám)
1931-05-10 / 106. szám
3 1931 május 10 vezetése mellett nyilatkozott, oly- képen, hogy bízzák a vendégek tetszésére, hogy a kiszolgálási dijat milyen formában kívánják fizetni. Krónika» Budapesti városházán Készül furcsa rendelet, Mely kínosan érinti a Hivatalnok-hölgyeket. Tilos lesz az irodákban Parföm, púder és a rúzs, No és még a cigaretta. Sok hölgy ezért olyan bús. A ruhát is reformálja A főváros alispánja,* *) Kitől szavak hangzanak: Páváskodni nem szabad. Éri is már Sipőcz Jenőt Rengeteg sok támadás, S kérdik, ezzel javulhat* e Majd a közigazgatás? Én azt hiszem, hogy nem javul És Sipőcz is azt hiszi. Hát akkor e rendelkezést Voltaképen mért teszi? Eredménye lehet ennek, Hogy a kis nők megijednek, Állásukat otthagyjak S férfiaknak juttatják. Bent vagyunk jól a tavaszban S rövidesen itt a nyár, A nyár, melytől a dolgozó Olyan igen sok jót vár. De ettől az ideitől Ugyan mi jót várhatunk, Hisz folyamán a tavasznak Alig volt szép pár napunk. Ez az idő csupa hiba, Akárcsak a politika: Teljességgel érthetlen, Ámbár oka nem Bethlen. Gömbös Gyula Ígérete Innen-onnan egy éves, De kaszárnyát építtetni A miniszter nem képes. Hogy miért nem? — kitalálja, Ki egy kicsit spekulál: Mert e célra a miniszter Fedezetet nem talál. Nincsen hát pénz, ez szomorú, Választás lesz, vagy háború, Mert a pénz, mint biztos jel Csak ilyenkor bújik el. Ipszilon. * Polgármestere (a rim kedvéért). remtés. Úgy beszélik, hamarosan férjhez megy . . . — Hogyan ? Férjhez megy ? — csapott le a Miklós izgatott kérdése. — Igen is, kérem alásan. — No, és kihez? — faggatta Miklós, akit meglepett és felizgatott ez az értesülés. — Hát biztosan nem az úrhoz, kérem alásan. — Miklós elfehéredett. Az öreg észre vette Engesztelőén szólt. — Ne tessék haragudni, kérem alásan. Nem sértő szándékkal mondtam. Csak azt akartam vele mondani, hogy van már a kisasszonynak komoly kérője. — Kérője ? — kérdezte Miklós és szédülten ragadta meg az asztal szélét. Kábultan ismételte. — Kérője van ? Kicsoda ? — Én nem ismerem, kérem alásan . . . — De hát honnan tudja akkor? — Hát beszélik, kérem alásan. Meg aztán majdnem minden nap jön neki levél a kérőjétől. Néha kettő is. — Levél ? — Az, kérem alásan. Zalasn^gye! Ujsa^ Az elemi iskolai reform és a középiskola» Bucsis Gyula dp. reálgimnáziumi tanár előadása a zalaegerszegi pedagógiai szemináriumi napon, 1931. április 28-án. (Folytatás.) — De eddig csak negatívumokkal foglalkoztam. Azt iparkodtam megvilágítani, amit a i múlt évi tapasztalat mint hiányt fedezett fel. Értekezésem második felében azt kísérlem meg, hogy megrajzoljam, vájjon a nagy elemi iskolai reform miben érezteti pozitív hatását, milyen az idei első osztályúak szellemi alkata a régebbi évfolyamokkal szemben. Mint az első osztály főnöke ezévi tapasztalataimat nyújtom a következőkben: — Először is nyilvánvaló, hogy maga az uj elemi iskolai gyakorlat igen sokat átvett a középiskolától. Csak a dolgozatírásra, az emlézés reformjára, vagy akár a tanítói konferenciára utalok s állításomat igazoltam. Ennek első következménye az, hogy az I. osztály átvezetése a gimnáziumi életébe nem volt nehéz feladat. Nem kellett jól elmagyarázni azt, hogy mi az a dolgozat irás, javítás ; mi különbség másolás és fogalmazás között; mit jelent e kifejezés : házifeladat; mi az, hogy szavalás stb. stb., hisz ezek ismerős dolgok voltak az elemiből. Nem úgy, mint csak pár évvel ezelőtt. Másrészt feltűnően észrevehető a hozzá értő szem előtt az, hogy az elemi iskolai uj utasítások irányelvei meglátszanak erősen az első osztályon. Mikor hozzáfogtam tanulmányom megtervezéséhez, még nem volt a kezemben az elemi iskolai tanterv. Végiggondoltam azt a leírást, amelyet az első osztály szellemi struktúrájáról magamban össze- állitottam. Pár nap múlva hozzálátva az utasítás tanulmányozásához, azt kellett látnom, hogy leírásomnak tervezett pontjai és bekezdései teljesen megegyeznek az utasítások fejezeteinek címeivel. Azért tehát ezt a leírást rövidre fogom. — I. Az erkölcsi nevelésre nézve ez a reform erősen kidomborítja, hogy ez a szempont a tanítás egész folyamán az összes tárgyakkal kapcsolatban érvényesítendő: ne legyen alkalom, olvasmány, esemény az iskolában, amely, ha erkölcsi okulást és eszmélkedést kínál, kiaknázatlan maradna. Ilyen alkalom pedig sok kínálkozik, úgyhogy a fiuk erkölcsi világának, ítéletének, érzésének, művelésére sok lehetőség van. Örömmel kell konstatálni, hogy az uj tanulóság fejlődést mutat: az ily megbeszélések lelkessége az osztály részéről, a hozzászólások és argumentumok nagy számban jóleső érzésként hat a tanítóra. Különben megjegyzem, hogy az ifjú 10—20 éves ember lelke úgy kivánja és szívja a morális világrend eszméit, mint a szivacs a vizet. Ez az életkor még hisz a saját és a világ erkölcsi megújhodásában és nincs semmi, ami után nagyobb energiával vágyakoznék. A közbeeső kamasz éveknek izetlen és a felnőttekre oly kellemetlen viselkedése a tanulónak csak egyik és pedig a külső énje. Befelé, titokban minden kamasz egy sokkal magasabb rendű világ rajongója és sokszor tragikus hőse. — II. A hazafiu érzés is elsősorban erkölcsi jellegű érzés lévén, e tekintetben is csak elismerés illetheti még az uj tantervet és a tanítóság munkáját. — III. Az értelmi nevelést véve most már vizsgálat alá, az az elv, hogy a tudás inkább alaposabb, mélyebb, biztosabb legyen, mint sok, azt kell látnunk, hogy az uj elemi iskola ezt az elvet is megvalósítja. Értelem, vagy emlékezet szerepe a tanításban mindig vitatott kérdés. A régi tanítás és legtovább az elemi iskola azon az igazságon nyugodott, hogy „Tantum scimus, quantum in meMinden ország asszonyai bizonyítják: Finom ho! mi mosásához nincs jobb mint a Lux enyhe habja. kíméli a szövedéket, élénkíti a színeket UU —— moria tenemus“. „Annyit tudunk, amennyit — emlékezetünkben hordozunk." Azért igen nagy mértékben űzte az emlékezet fejlesztését emlézéssel és betéve tanulandó feladatokkal. A középiskolában régebben, az elemiben a reformmal az ellentett elv domborodik ki: hogy csak az lehet igazi sajátunk, amit a magunk szellemének közreműködésével magunk szereztünk meg, nem pedig, amit készen kaptunk másoktól. , Objektive tekintve, önmagában egyik elvnek sincs teljesen igaza. — A kérőjétől? — Attól, kérem alásan. — Hát ezt honnan tudja, hogy minden nap jön levele? És az izgalomtól színtelenné fakult a hangja. — Hát hogyne tudnám, kérem alásan, mikor én hozom el és osztom ki a postát! Miklós dermedten nézett maga elé. Tehát igy áll a dolog, Ezért olyan kimért vele szemben a leány! Már másé a szive . . . — Hej, de milyen nehezen várja az Aranka kisasszony a levelet ! És hogy örül, mikor odaadom neki. Milyen boldog. Ilyenkor mindig cigarettát kapok tőle... Miklós keblében kísérteties dübörgéssel egy aggódó, szerelmes lélekkel felépített világ, a leggyönyörűbb álomvilág dőlt össze. — Én nem tudom, ki az a fiatalember — folytatta szinte maga elé beszélve az öreg. — Valami Imrének hívják . . . — Imrének?! — robbant ki a kérdés a Miklós ajkán. — Honnan veszi ezt ? Honnan tudja ? — Hát alá szokta írni a nevét, kérem alásan. — És maga látja az Aranka kisasszony leveleit? — Persze, hogy látom, kérem alásan! Hogyan ?! Hát megmutatja magának ? — Nem mutatja az, kérem alásan. Látom én azt a nélkül. Hiszen láthatja azt mindenki. Nincs az leragasztva. — A levél nincs leragasztva? — Nincs, kérem alásan. Hiszen nem igazi levél az. — Hát mi, az Istenért? — Hát olyan levelező-lap. Képes levelező-lap, kérem alásan. — De hiszen maga levelet mondott! — Levelet ? Olyan mindegy az, kérem alásan. Erre is írnak, arra is. Ezt is a posta viszi, azt is. Bélyeg erre is kell, arra is . . . Boldog nevetés harsant fel a Miklós száján. — Lehet, hogy magának mindegy, édes öregem, de nekem aztán igazán nem mindegy . . . És nevetett, kacagott úgy, hogy még a könnye is kicsordult bele és boldogan ölelte meg az öreg bankszolgát . . . Az öreg értelmetlen, csodálkozó arccal nézte a hirtelen kitörő jókedvet. * Másnap Miklós megkérte Aranka kezét. A leány könnytől csillogó szemmel, túláradó boldogságban rebegte el a mindennél erősebb, gyönyörűséges szót. — Igen! ... És délután kisétáltak az üdezöld rétre, a duslombu erdő felé. A távolban hegyek kéklettek. Virágzó fák álltak, talpig fehérben, mindenfelé, mint esküvőre készülő menyasszonyok. A távolban autók tülköltek; vonatok acélteste kígyózott a végtelenbe futó síneken. . . . Május volt. Csodálatos, soha nem látott szépségű május. Soha nem tapasztalt tisztasággal érezték mindketten ennek a leggyönyörűbb hónapnak minden bűbáját. És a lelkűk csordultig tele volt szerelemmel és boldogsággal... — Vájjon boldogok leszünk-e mindig? — kérdezte a lány. S a hegyoldalban a kakuk felelt reá. Százat is kiáltott . . .
