Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-08-21 / 34. szám

XXIX. évfolyam. Zalaegerszeg, 1910. augusztus 20. 34. szám. Előfizetési tíijs E.o'xz évre (?él évre Negyed évre ^yen szám ára 20 ti11 <'

j Hirdetések : Megállapodás szerint. Nyilttér soronkínt 1 K Kéziratokat uem küldünk vissza ZALAVARMEGYE! HIRLAP Politikai és társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. Szent-István. Ebben az esztendőben van a 910-ik évfordulója, annak a magyar művelődéstörténeti eseménynek, liogy Géza fejedelem elsőszülött fia, a pogány Vajk, a nyugoti befolyás hatása alatt, áttért a keresztény bitre s az ősi esztergomi székesegyházban Asztrik püspökkel megkoronáztatta magát az egységesített Magyarország királyává. Nagy eseménye volt ez akkor nemcsak a magyarságnak, hanem az egész világnak s az akkori római pápa, II. Szilveszter, az áttérés örömére díszes drága koronát adományozott Szent-Istvánnak, a mi első keresztény fejedelmünknek. Ez az egyházfejedelmi ajándék ma is egyik legnagyobb kincse a 910 esztendős keresztény Magyarországnak. A legelső közjogi objektumnak, a szent koronának alsó, nagyobbik részét képezi, amihez később ötvözték hozzá a keresztes kupolát. II. Szilveszter pápa az arany korona mellé még apostoli királyi címet is adományozott Szent-Istvánnak s azóta ezt a kiváltságot minden magyar király büszkén viseli. * Ő volt az, ki a pogány magyarokat, a kalandozó, vándorló keleti népet a nyugodalmas, helyhez kötött s ^ulturára alkalmas nemzetté avatta. Mert ő vezette a magyarokat a kereszténység biztos, nyugodalmas várába, biztosítván így népének az örök életet, a hatalmat, az uralmat a négy folyó és hármas bérc honában. A pogány valláson lévő magyarok eleddig kalandokban, apró-cseprő, de erejüket fogyasztó csatározásokban lelték örömüket. A biztos elmúlásnak, az időknek előtte való kipusztulás sivár jövendőjének tekintve elébe. Mert hiába való volt a muló dicsőség, a pillanatnyi sikerek számos jelvénye és zsákmánya, a vég a longobárdok, a kelták, a iiunnok szomorú sorsa lett volna s a félelmetes magyar faj is épugy eltűnt volna a világ színpadáról, mint eltűntek mindazon hatalmas nemzetek, melyek pillanatnyi sikerekért, kalandos vágyuk kielégítéseért feláldozták egész jövendőjüket s csakis a történelem lapjain találhatók meg fényes nyomaik, melyekkel a késő világnak adták tudtára létezésüket s egyben élmulásukat is. Nemzeti ünneppé, igazi, átérzett s nem előirt nemzeti ünneppé avatta a magyar nemzet Szent-István napját. Az ország fővárosában körülhordozzák a szent jobbot, hogy azt az erős, az idők folyamán megfeketedett, de azért aranysugárzásu szent kezet, mely olyan törvényeket s olyan intézkedéseket tett, melyek ez ország mind a mai napig való fenmaradását s hatalmas fejlődését mozdították elő. A pogány magyarok megtérítése mellett az ő munkás életének legnagyobb érdeme az, hogy a nomád nép állandó helyhez kötésével, nemzetté való szervezésével lerakta alapjait a magyar nemzeti államnak, amely ma is egyetlen erős talaját képezi az összetartozó faji életnek. És abban a katonai szervezetben és az ország területének igazgatási szempontból való felosztásában, a várispáuságokban benne rejlett a vármegyei rendszer csirája, amely később, sok századokon keresztül melegágya és védőbástyája lett a nemzeti törekvéseknek. István király tette a magyart nemzetté és vezette rá a kultura útjaira. Áldassék érte erős keze ! Halhatatlan nekünk Szent-István király, akit a nemzet még az ő életében a »nagy király* díszítő jelzővel ruházott fel. Emlékét, az ő egyéniségének és érdemeinek emlékét, az immár ködbe veszően hosszú időtávolságon át, ma is kegyelettel őrzi az utókor. Annyi bánat, nagy nemzeti csapás s borongó nemzeti fájdalom emlékezetében ma is sóhajos szívvel énekeljük a régi imát: „Hol vagy István király ? Téged magyar kiván 1 Gyászos öltözetben, Te előtted sírván !" Lizi nyaralása. Lizi négy hét óta üdült már a balatonparti faluban. Kora május volt még, ő volt az első fecske, az egyetlen fürdővendég s a magányosság meg a csönd lassanként meggyógyította testét, lelkét. Az alacsony ház előtt, amelyben lakott, almafák bontogatták sokszínű, édes illatú virágaikat, ablaka alatt rezeda-bokrok nyiltak. A közel látszó hegyoldal pedig beborult üde, zöldlevelü bokrokkal. Lizi először látta a tavaszt. Husz évet a kövek között élt le, siralmas álmokkal küzdve. A nagyváros nyüzsgő népének áradatában ide-oda dobálta a sors, eleiute a nyomorúság terhét cipelő szülőivel, majd azoktól elszakadva, egyedül. Színésznőnek készült, erős, szívós ambícióval, némi tehetséggel is, de kevés volt az ereje az érvényesüléshez. Nem értett a férfiakkal való bánásmódhoz, akik vágytól habzó szájjal állották körül, hogy elszedjék tőle a pályája vámját. Nagy szerelmes regénynek hősnőjének képzelte magát, minden hónapban sorvasztó bánat érte s meg akart halni, sokszor megesküdött, a menybéli üdvösségére, hogy utoljára szeretett s másnap újra azt vette észre, hogy kimondhatatlanul eped valakiért. A nagy szenvedélyt sohasem tetette, túlságosan átérezte mindig, ezért elcsenevészesedett, teste összeesett, arcáról eltűntek a rózsák és sápadttá, hervadttá vált. Természetes, akkor máinem akadt férfi, aki imádni óhajtotta volna. Emiatt nagy végtelennek tetsző nélkülözések támadtak rá s már-már ugy látszott, hogy elvész, mikor megmentője akadt. A váratlan segítség deresedőhaju, kissé már megrokkant iró volt. Inkább ideális viszonyban élt. a leánnyal, aki hiven ápolta. Ha alkoholos mámorban hazatért, Lizi lehúzta lábairól a cipőt, lefejtette róla ruháit, és belesegítette az ágyba. Az iró pedig hálából ellátta mindennel és „gyermekem"-nek szólította. A leány szelid egyénisége nagy hatással volt rá. Addig könyörgött, rimánkodott ez neki, mig elhatározta, hogy nem is éjszakázik többé. És meg is tartotta fogadását. Rövid időre megfiatalodott a egészségtől duzzadt intelligens, eredeti kifejezésü arca. Hanem ez a virulás az átka lett Lízinek. Az iró keresni kezdte benne az asszonyt. Mikor aztán forró öleléseit nem tudta elég erővel viszonozni a leány — elűzte. Mindent lefosztva magáról, menekült a nagy városból Lizi. Eladta ruháit, kevés értékes holmiját és ment gyógyulni a Balaton partjára. II. Reggel hat óra volt s a napsugár forrón rátűzött az ablakra. Lizi fölébredt s frissnek, kipihentnek érezte magát, leugrott az egyszerű, pulitéros ágyról, fölvette egyetlen pongyoláját és nekiindult a harmatos hegyoldalnak. Boldogság szállt rá s danolgatott,, amint járta a süppedő gyalogutak Az erdőből kiérve megállt a suttogó tó partján és gyönyörködött a hullámok játékában. Késő délelőtt, volt, mire visszatért a kis nyári lakáshoz. Messziről közeledve, meglátta az udvaron az asszonyt, a kitől szállását bérelte. — Na Tóth néni — kiabált rá hangos jókedvvel — készen van-e a reggeli? Az alacsony termetű, ravasz nézésű parasztasszony hernyókat keresett a gyümölcsfákon. Mikor Lizi melléje ért, illedelmesen kezet osókolt neki, aztán szemérmesen húzódni kezdett és nagy röstelkedéssel mondta: — Nincsen bizony kisasszony lelkem. A leány elbámult. — Nincsen ? — Tetszik tudni, harmadnapja mult elseje . . . Aztán még nem szíveskedett fizetni. Lizi érezte, hogy vérpirossá válik az arca és a szive iszonyatosan dobogni kezd. Megfeledkezett arról, hogy a lakást meg az eledelt itt sem adják ingyen. Hirtelenében beszaladt a szobába, hátha a ruhája zsebeiben találna pénzt. De nem volt egy fillérje sem. Odaérkezésekor Mai számunk 10 oldal>