Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-12-25 / 52. szám

1910. december 18. >Zalamegye, Zalavármegyei Üirlaj:* 563 lőink jókarba hozatala és a hiányzó legelő területek pótlása lesz az eredménye, praktikusan veszi munkába nemosak állattenyésztésünk fejlesztését, hanem a falusi élet gazdasági erősödésének, tehát szooiális békéjének biztosítását is. A mai állapotot, amelynek közepette a közlegelők rosszasága vagy hiánya a szegényebb elemekre nézve lehetetlenné teszi az állattartást, kihat népünknek nemosak anyagi állapotára, de táplálkozására, tehát testi ós lelki egyensúlyára is. A magyar törvényhozás már 1907-ben megalkotta az állattenyésztés állami támogatásáról szóló törvényt, melyben módot adott arra, hogy a falusi kisgazdák ugy a legelő javításánál, mint megszerzésénél is igénybe vehessék az állami segítséget. Ugyané törvény, amikor a kisebbek kivételével minden vármegyébe egy gazdasági felügyelőt állított, gondoskodott annak végrehajtását mozgató helyi szakközegekről is. A törvény végrehajtását a közbejött politikai zavarok jóformán megakasztották. Az igy származott hiányokat és vétlen mulasztásokat pótolni kell. Kívánatos, hogy e rendelkezés végrehajtásában ne csak a gazdasági felügyelők és közbirtokosságok, de a helyi élet összes vezetésre hivatott tényezői is közre munkáljanak. A dolog természetesen nem fog rögtönös eredményeket fölmutathatni. Századok mulasztását nem lehet egyszerre pótolni és igy a közlegelők kimerült talaja, elsilányodott növényzete, általánosan elhanyagolt kezelése sem fog egy-kettőre ideálissá változni. De bizonyos, hogy ha évenkint osak egynehány közlegelő kerül egy-egy vármegyében gondosan vezetett és ellenőrzött javítás és kezelés alá, néhány év alatt nagyot javul gazdasági életünk mérlege. Hiszen a két-három millió holdnyi legelőknek csak becsületesebb kezelése is mindjárt husz-harminc millió koronával gyarapíthatja a gazdasági hasznot. Az pedig sokszorosára rug ennek az összegnek, amit a legelők.,jókarba hozatala vagy pótlása az állatok számának és értékének gyarapításával eredményezhet. Érdemes tehát ezzel a dologgal komolyan foglalkozni és alig szerezhet magának bárki is nagyobb érdemet annál, mint aki értelmes gazdaember létére odahat, hogy a közlegelők megjavításának és helyes kezelésének gondos és aprólékos munkája mentől előbb meginduljon. Annál inkább meg kell ós meg lehet ezt tenni, mert ahol ez a munka túlságos nagy költséggel járna, az állam méltányos segítsége is igénybe vehető. Természetesen a gazdasági felügyelőknek lesz a gondja, hogy az állam osak érdemes munkát támogasson, de az ilyen munka aztán meg is kapja a támogatást. Ha statisztikát vezetnénk az egyes községekben mutatkozó békétlenség, sőt számos kivándorlási eset okairól is, az a statisztika elég nagy számokkal utalna arra, hogy hány ember gazdasági exisztenciája ment tönkre azzal, hogy marhája kiszorult a közlegelőről, vagy semmiképpen sem tudott legelő-területhez jutni. Igen sok községben valóságos haro folyik a legelőért. Mindez pedig nagyon természetes. A legszegényebb ember is tudja és látja, hogy egy-egy áilat felnevelése vagy pláne az állattenyésztés minden éven biztos és bő hasznot ad. Tehát mindenki igyekszik egy-egy állatot tartani, de ez az igyekezete meghiusul, ha ninos olyan legelő-terület, amelyen az óv hét-nyolo enyhébb hónapján az állat eléljen és növekedhessók. A szociális béke barátainak szempontjából tehát igen fontos tényezők a közlegelők. Közgazdasági tudósaink pedig azt mondják, hogy a nagy export képességű, tehát igazán nagy világpiaci jelentőségű állattenyésztés számtalan jövedelmező iparágnak az erős alapja ós e szerint sokszorosan hat PZ ország gazdasági gyarapodására. Mivel pedig a népies tenyésztés javarészben a közlegelőkre támaszkodik, minden megjavuló vagy megszerzett legelő-terület egy-egy lépést jelent állattenyésztésünk hasznos fejlődésére nézve. Karácsonyest. Az asszony arcának melankólikus vonásai nae^durvultak egy pillanatra. — Mindenki megemlékezett, felőlem — osak ő nem. Apathikusan nézegette az egész halom karácsonyi ajándékot ; értékes, szép holmi volt valamennyi és mindegyikből mintha kisugározott volna az ajándékozás oka : a részvét. A nippek, a csecsebecsék, a diszkötéses könyvek mind-mind mintha azt mondták volna hogy: ideadtak bennünket neked, hogy igy feledtessük a sorsod szomorúságát. És az asszony pilláján ott éget a könny, ő, osak éppen ő nem küldött semmit. Az ideges lelkek átmenet nélkül való hangulat változásai szerint, a következő pillanatban már szinte mosoly ült ki tekintetébe : — Naivság 1 Két hét múlva lesz a válópörünk első tárgyalása, most csak nem küld karácsonyi ajándékot . . . Pillanatokig isméltelgette ezt magában, azután megreszketett egész teste egy egy gondolatra: — Majd éppen rám gondol és nlost . . . Csak azt tudnám, hogy kinek teszi boldoggá a karácsonyát . . . csak azt tudnám . . . Nem birt megszabadulni ettől a vergődéstől. Hogy az ő volt ura ezt a mai estét másnak a társaságában tölti. S ha ez a más egy nő lesz, liogy gyűlöli ő ezt a nőt. Elmosolyodott. — Rémképek. Bizton valami kávéházban ül majd, — sóhajtotta és megjelentek előtte a jó öreg képek, amik minden decemberben ott várják a részvétet a legényemberek iránt a kirakatokban s a melyek meleg érzelgéssel mutatják, mint sóhajtja át karácsony éjszakáját a legényember a kávéházban. Bejött a fiucskája: — Hát apuska nem jön el ? — kérdezte. Az asszony lelkét menten lággyá tette az anyai szeretet. — Apuska haragszik . . . — Hisz ón nem vétettem neki . . . — Nem is rád haragszik, kincsem . . . — De te is olyan jó vagy, anyuskám, te sem bántasz senkit . . . Az asszony ugy érezte, hogy ha erre felel valamit, kizudul belőle a zokogás. Hogy ő is olyan jó, ő sem bánt senkit. A kis fiúcska szavaiban lelke arcképét látta ő maga és ezt látta volna benne mindenki, csak ép egyetlen egy ember nem, az, aki hiles torsának esküdött egy életre. Pedig osak érzelgős itélet találhatott házasságukban oly disszonanciát, a mely kizárja a boldog együttélést. Két idegéletet élő ember került egymás mellé: ez volt az egész. Egymásnak a lelkén — akaratlanul is — apró kis sebhelyeket ütöttek a kölcsönös gyanakvással és féltékenységgel és az apró kis sebhelyek rövid időközökben, sokkalta gyakrabban fakadnak fel, mint talán egyetlen mélységes seb. Ez, ha behegedt, egészen be van hegedve, amazok a legkisebb érintésre is újra meg újra fájnak. Az apró kis sebhelyek gyűltek és életükre, mely aranyködbe volt burkolva eleinte, mindsürübben nehezedtek az ólmos felhők. A tisztelt osalád, természetesen, mindennel foglalkozott, csak azzal nem, hogy engedékenységre birja egyiket a másik iránt; részvéttel teljes érdeklődésüknek ellenben sikerült elérni azt az eredményt, hogy férj és feleség „belátta", hogy „lehetetlen" egymás mellett maraduiok . . . ... Ez volt az első karácsonyest, amelyet az asszony férje nélkül töltött. Nem volt már ereje, hogy vissza tudja tartani a könnyeit; — Nem kellett volna más tőle, osak egy sor irás, egyetlen sor . . . Hogy gondol reám. Talán minden más ajándékból hazugságot éreztem volna ki, osak a kezeirását akartam látni: ez lett volna a lelke igaz megnyilatkozása ... És én ezt az embert tudtam szeretni . . . A szobalány akasztotta meg vergődését: — A nagyságos ur van itt 1 — mondta minden hangsúly nélkül. A fiúcska csatakiáltása riadt fel: — Apuska van itt I Az asszony ajkai vonaglottak, maga elé meredt, nem idegeinek túlfeszültsége hallatja-e véle a hirt, azután osak lehellte: — 0 van itt . . . A férfi, villogó szemű, karcsú ember, finom lelkeknek a jóizlésével megérezte, hogy rettenetesen visszataszító volna itt minden banális jelenet. És természetes hangon, mintha caak egy félórával ezelőtt távozott volna hazulról. CRak ennyit mondott: — Itt vagyok. A fiúcskát boldog sejtelem fogta el: — Apuska itt maradi A nő ajkáról a boldogság szava hallatszott: : — Apuska ezentúl mindig itt marad . . . A férfi magához ölelte az asszonyt, homlokon csókolta és a szeretet egyszerűségével felelte: — Mindig-mindig itt maradok . . . Ottkünn pedig mintha ragyogóbban omlott volna az est sötétjébe a betlehemi osillag fénye . . . Fáy Nándor Csendes pártfogó. — Karácsonyi történet. — Két nappal karácsony előtt érkeztem abba a kis ruthén faluba, amelyiknek a nevét ma már a túlvilági üdvösségem árán sem volnék képes az eszembe idézni. Teljes lehetetlenség lett volna máshová mennem, mint a korcsmába, mert a faluban nem ismertem senkit, szállást meg osak a korcsmáros adott. Az ivó egyik sarkában teljesen egyedül ült egy hatalmas, szélesvállu ruthén paraszt és ivott. Már meglehetősen be volt rúgva, időnkint magánbeszédeket tartott, sorsát panaszolva. De a többiek, ugylátszik már megszokták, mert rá sem hederítettek. A korosmáros sem törődött vele. Egyszer csak megnyílt az ajtó és négy apró gyerek óvatoskodott be rajta. Az egyiknek kenderkócból hosszú szakáll volt az állára ragasztva, a másik három meg nagy vigyázva cipelt holmi ócska papirházaoskát, amiben a megszületett kis Jézust imádta a három napkeleti király. Bctlehemesek voltak. Illedelmesen, gyáván fészkelődtek, de utóbb, hogy a parasztok barátságosan hallgatták az éneklésüket, belemelegedtek a dologba. Különösen a sarokbeli részeg hallgatta őket nagy gyönyörűséggel, néha még ő maga is velük énekelt. Csakhogy nem sokáig tartott mindez. A korosma ajtaját betaszította valaki: egy óriási, szintén nagyon részeg, pásztorféle ember. — Itt vagytok, gazemberek! — ordította a fiuk felé, azzal hozzájuk ugrott, az előénekesnek letépte a kenderszakáiiát és kétszer ugy fej beütötte, hogy annak az orrából azonnal kibuggyant a vér. Folytatni akarta az atyai nevelést, de akkor a sarokbeli részeg, akit Timkónak hivtak, rákiáltott: — Ne bántsd azokat a gyerekeket, te hóhérl Az újonnan érkezett haramia vadul forgatta a szemeit és gyalázatos szitkokat üvöltözött Timkó felé. Az csak hallgatta egy darabig, de egyszer aztán felkelt, odament a dühöngőhöz, átnyalábolta éa kitette az ajtón. A küszöbön még kétszer belevágott az aroába, aztán kilökte. Onnan kívülről rémes káromkodás hallatszott. A kidobott ember még dühöngött egy darabig, verte az ajtót, de aztán elkotródott. Amikor nehéz lépései elhangzottak, a gyerekek is kilopództak. Az Isten tudja, hová mentek. Ahogy vége lett a dolognak, a parasztok tovább kártyáztak, csak Timkó nem nyughatott. Senkisem figyelt rá, de azért osak beszólt. Hogyan is lehet valaki ilyen ördög, mint ez a oudar félbolond ? 1 — tűnődött hangosan. — Üti, tépi a gyerekeit, aztán elissza, amit azok keresnek! . . . . Hát hiszen inni iszom én is, most is be vagyok rúgva, de a gyerekeimet nem bántom. Most is az a bajom, hogy nem tudok nekik semmit adni karáosonyra. Cipő is kellene, mert cudar hideg van, meg ruha is, de ninos semmi I . . . Timkó a saját beszédjétől, meg a mindig több több pálinkától egyre érzékenyebb lett. Utóbb már szinte sirva nyöszörgött. — A szegény embert osak nevetik I Pedig most is azért nem merek hazamenni, mert a gyerekek sirnak, az asszony meg majd kérdi, hogy hoztam-e haza valamit? Istenem, édes jó Istenem, osak volna valaki, aki pártomat fogná. De ninos senki 1 Szomorúan lehajtotta a fejét és tovább dödögött, de utóbb már teljesen érthetetlenül. Csak annyit lehetett kivenni a beszédjéből, hogy nem mer hazamenni és hogy nagyon szeretne valakit, aki pártfogolná. A korosmáros végre hazazavarta. Rettenetesen nehezen, de kivánszorgott. Hanem nem vitte sokáig. Vagy tiz lépésnyire az ajtótól beleesett a hóba. Ott feküdt gyámoltalanul, bután kapálózva és nyöszörögve. Egyszer csak éles, bántó gyermek-vigyorgás hallatszott. A betlehemes gyerekek, akik nem