Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-12-11 / 50. szám

10 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1910 december 25. — nemcsak kezébe vette a zászlót, hanem a gazdaszövetségi értekezésében*) rá is irta a félreérthetetlen jelszót, hogy a fajuuk pusztulása elleni védekezésben minden magyarnak ki keil állani a fórumra. Egy minden szokásában, gondolatvilágában, erkölcseiben és művelődésében egységes magyar imperializmusban biznunk és reménykednünk mindaddig uem lehet, mig nem bírjuk és nem akarjuk megvédelmezni és megmenteni azt, a mit Rákosi Jenő, a magyar fajért való apostolkodásában a nemzetek legdrágább kincsének, legértékesebb vagyonának tart — az ember anyagát. Ez a nemzeti háztartás fundamentuma. Már pedig Roosevelt megdönthetetlen határozottsággal jelentette ki nem régen a berlini egyetem aulájában, hogy egy nép csak akkor vehet részt a világ kultur mozgalmában, ha elsősorban saját háztartásában teljesiti kötelességét. Kegyes engedelmükből megemiitem Zalavármegye háztartásának az Egykével kapcsolatos mozzanataiból, hogy közművelődési egyesületünk expressis verbis bevette alapszabályaiba az Egyke elleni küzdelmet. Ézévi közgyűlésében — még alig két éve működik- az egyesület — kijelentette, hogy az Egyke elleni, egész Dunántulra tervezett aktióba belekapcsolja magát. Éltet engemet a remény, hogy amint egykor Zrinyi Miklós dicső korszakáben a Dunántul megmentője volt Magyarországnak, ugy most is, Dunántulnak a magyar faj megmentésére irányuló nemes küzdelméből Zalavármegye kifogja venni méltó részét. Tiszteletteljes javaslatom arra vonatkozik, mélyen tisztelt értekezlet, hogy a tanitóunak az Egyke elleni küzdelmére nem csak az előttünk fekvő indítvány 1. pontjának általánosságában, de az iskola nevelői hatásának keretében is rá kellene mutatni. Különösen az ismétlő iskolákban és ifjúsági egyesületekben ; de még különösebben a leányoktatás egész vonalán. Ezt a nemzetet — mondja nagyon helyesen Majláth József gróf »A magyar nő socialis feladata* cimü szép tanulmányában — csak a magyar nőkkel, a magyar anyukkal, a magyar háziasszonyokkal fogjuk visszahódítani a letért ösvényről az ösi, nemzeties, vallásos, józan és boldogulni tudó életre. Tehát EZ anyát kell a piedesztál magasslatára emelni s nem a — gyönyört. Indítványozom, méltóztassék a határozati javaslatba belefoglalni a következő szöveget: kerestessenek meg a Dunántul összes királyi tanfelügyelői, hzgy irányítsák és lelkesítsék tantestületeiket, miszerint nevelői hatásukkal — különösen az ismétlő iskolákban, ifjúsági egyesületekben és a leánynevelés egész vonalán — a valláserkölcs, honszerelem és emberszeretet magasztos eszményei mellett, egyengessék útját a megelégedett, boldog, az élet küzdelmeihez bátorsággal biró családi tűzhely tiszta ragyogásának.*. *) Népesedés és nemzeti nagyság. A hét tarlójáról. (A Kossuth pénzek.) Egy magyarországi német lap ^botrányos szenzációról rántotta le a leplet.* A nemzeti kegyelet gyűjtötte pénzek ^sikkasztásáról* ad számot hosszú hasábokon keresztül. A Kossuth Lajos temetésére és hamvainak hazahozatalára gyűjtött mintegy 80.000 forintnak idegen célra történt feíh-sználásával vádolja meg a gyiijiő bizottság tagjait, különösen Eötvös Károlyt és a Kossuth fiait. Botrányos vádakat kiált a világba a magyarság kegyeletének arcule^s apásával — német nyelven. Talán ez nagyobb fontosságú tény annál, hogy történtek-e itt visszaélések, vagy sem. Tizenhét év óta porladnak a nagy kormányzó csontjai a Kerepesi-temetőben. Tizenhét hosszú év óta zarándokol a magyar nemzet a uagy száműzött sírjához erőt, lelkesedést gyűjteni a multak tanulságaiból. Tizenhét év óta most tiiut tel először annak a szüksége, hogy a temetés körül történteket panama jelleggel ruházza fel a botrányra éhező s:ijtó, most tizenhét év mu'tán kellett bekövetkezni annak, hogy Eötvös Károly összevesszen a — fiával s ?z utóbbi szenzációs lelepli zéseket adjon közre apjáról. Hogy ennek során az egész világ botránykövévé teszi a Kossuth-kultuszhoz fűződő nemzeti kegyeletet, hogy a külföld gúnyos hahotája közben rontja azt, a mivel úgyis alig rendelkezünk : a renomménkat, az nagyobb botrány, nagyobb szégyen, mintha csakugyan történt valami sikkasztás, vagy enyhén kifejezve »más célra fordítás.* Különben igen nagyon érdekes, hogy tizenhét óv óta például Pázmándy Dénesnek sem jutott eszébe, hogy söreg barátját* elszámolásra hívj i fel. S talán sem neki, som másnak tiem jutott volna eszébe az egész ügy, ha Eötvös Bálirt nem félti az örökségét. Természetesen gróf Károlyi Gábor szava lenne döntő az ügyben. A váltóra felvett pénzösszeget ő téritette vissza, s így valószinüleg tudomással bírt minden mozzanatról. Károlyi Gábor ma már a történelemé s ez szictén nem csekély bizonyság arra nézve, hogy itt bűnös visszaélések nem történhettek, mert Károiyi Gábor puritán becsületessége ugy ismeretes a történelemből, hogy gálád játékhoz sohasem volt kapható. Hogy mi és hogyan történt, azt ha kideríti is a közel jövő, ha megállapítást nyer is, hogy — bár bűnös cél nélkül, — de meg nem engedett dolgok történtek, ez nem rontja le azt a véleményt, hogy ebben az ügyben felesleges botrány hajhászás a főmotivum. Különösen pedig nem is kell a még alaposabb indító okokra rámutatni, azok nyíltsága lefegyverez minden kritikát. Hanem a külföldi s főként ausztriai német lapok örömrivalgását, melyben a magyar botrány felett kitörtek, azt még az sem némíthatja el, ha kiderül, hogy minden rendben történt. Erre jó lett volna még idejekorán gonelolni. • * * (Az annexió haszna.) Arról a pár száz millió koronáról szól az ének, mely az ann? x ób i hasznos beruházásként lőn befektetve. Aunak a quóta arányában való hasznaiban kezdünk mi is részesülni, miként az alább következendő példa igen szellemesen illusztrálja. A féláru vasúti jegyek váltására jogosító arcképes igezolványok tulajdonosai kaptak a napokban egy kis nyomtatott lapot. Ebben a dologban nincs semmi rendkívüli. Az sem különös és megütközésre méltó, hogy a magyar királyi államvasutak igazgatóságától jött a drága kis lapocska. Az meg ép (u természetes, hogy a kis iromány ékes rémet nyelven van írva. Ki ütközhetik meg Magyarországon ilyen cseké'ység fölött? L betett volna épti^y horvát, vagy más hasonló Liu >i nyelven, akkor sem gurulna dühbe a derék, tür Imes magyar, min* a hogy nem érinti az sem, hogy ezek n német »Beilagékc a magyar tisztviselők igazolására Szolgálnak — Boszniában. Lám-lám, mégis van h '.szn i az annexíónak! Most már van féláru jegye s német igazolványa a magyar tisztviselőknek, elmehetnek olcsón Boszniába. Valamikor már járt egy magyar invázió ugyanoda s csodálatos, hogy akkor nem kellett egyéb igazolvány a résztvevőknek, mint obsit, ha élve maradtak, halotti levél, ha fűbe haraptak szegények. Persze akkor is az osztrák vakmerőség aratott diadalt. Most ugylátszik szintén van ebből az oszlrák jellemvonásból elég raktáron, talán több, mint nálunk az önérzetből Hát nem elég vakmerőség, uem lélr>i attól, hogy a féljegyesek a kedvezménnyel élve csakugyan bepillantanak Bosznia rejtelmeibe s rájönnek, hogy hova lett a B ilagék magyar szövegének nyomására behajtott keserves magyar pénz és sok egyéb vagyouuukat bogyau btosülik meg ebben a szilvatermő pátriában. És igazuk van, nem kell félni fülünk, a féljegyes magyar, ha netalán tán kijut, elébb azt nézi meg, a mit régebben fektetett be a Bosznia köves földjébe: a sok jó magyar holtteste felett korhadó kereszteket. Hogy azt:ín a könnybelábbadt szemek nem látnak át az oszlrák praktikán . . . É-ien még jobban könnybe borulhat az a becsületes magyar szem . . . Ugy félig meddig ide tartozik az is, hogy a Délivasutak zalaszentiváni állomásán nagybetűs figyelmeztetés inti a jegyváhó matyarokar, hogy ha Bécsbe utaznak, a jegyet Wieube kérjék. Nem próbáltam, de azt hiszem, hogy ily szigorú rendelet mellett, ha Bécsig kérne valaki jegyet, nem is kapna. Legalább a következetesség ugy írná elő, hogy ha a nngyar u'azó közönség kötelezve vau az osztrák társaság magyar pénzből fentartott vonalán, magyar hivatalnok előtt Wi;nt emlegetni, akkor tilos is legyen olyan embernek jegyet adni, a ki csak a Bécs nevet ismer

1. Igy aztán sok jó magyar nem utazhatnék az osztrák metropolisba s tán a pénze is itthon maradna. Mert hát Wien mégis csak ugyauazonos azzal a Bécscsel, melynek büszke vára egykor »nyögte Mátyás bus hadát.* Egyébként pedig hajlandó vagyok jutalmat kitűzni annak, a ki a déli vasutak osztrák vonalain oly táblákat látott a jegypénztárak előtt, melyen az osztrák utasokat arra kötelezik, hogy teszem azt a Tschakaturnba utazók Csáktornyára, vagy az Ofen-Pestre utazók Budapestre kérjék jegyeiket. Ilyen nincs, inert az osztrák vasúttársaságok csak minket üthetnek arcul büntetlenül s a — saját pénzünkért. * * * (Ököritó.) A borzalmas halál máglya fénye mégegyszer fellobbant. Fényt vetett arra, hogy mi történik egy ily megdöbbentő katasztrófa színhelyén, annak megtörténte után alig egy félévre. Bizony nem a legszebb panoráma sem a nemzeti jellemvonásainkról, sem közállapotainkról. Most leplezték le a szerencsétlenség szinhelyén felállított emlékoszlop >t s a közös sírba temetett áldozatok sójára emelt követ Nem is volt hivatalos ünnep s talán még a főispán és vendégtársai is csak inkognitó voltak jelen. Jelen volt azonban a nép s ez már nem leplezte jelenlétét, de azt sem, hogy nem a kegyelet, hanem egyszerűen a profán kíváncsiság hozta oda még azokat is, kiknek hozzátartozói felett ott domborul a közös sirhaiom. A mit a lapokból olvas az ember a nagy katasztrófától sújtott nép érzéknéikiiü feledékenységéről, az egyszerüeu érthetetlen. Hogy abb n a faluban, hol köze! négyszáz emberi élet vált uéháoy hóuap előtt a láoj gok martalékává, azon a helyen, hol a pusztító elem emberi fantáziát m< ghaladó borzalmasságu máglyát rakott az égettek csontjaiból, hogy a felett a sirhalom felett, melynek ölén százával nyugszanak a névtelenné égett rokonok, ismerősök, higy a felett most nevető arcctl, botránkozást kellő villogással álljon sorfalat a falu népe, ez nem a m3gy»r nép érző lelkületének ismerős vonása. S ha igy vau tényleg, akkor nagyon sajnálatos eiferdülés, visszafejlődés képét állítja elénk. Talán a szenzációt éhező riporter sz-"mei voltak rossz szemüveg el megnyergelve! Talán az ő nem magyarosan fejlődött lelkületében fotografálódott a kérges arcok egyhangú kifejezése, a könytelen szemek hang nélkül való sírása ily torzképpé va! mi, talán nem is a borzalmak j színhelyén látott momen'um hatása alatt! Nagyon valószínű, mert a kép, melyet, az | ünnepségről r j olüjk a lapok, hihetetlenül rosz színekbe van fojtva. Lehetetlen elképzelni, hogy az egész falu sírjon, keseregjen a felett, hogy azok, kiknek férje vagy felesége agnoszkálás nélkül jutott a sirl>n, most a halottá nyilvánítás előtt nem köth-tnek házasságot. Hisz ép^n a ; magyar nép pumán törvényiisztelete, mely a í vallás és az erkölcs terén a bizottságig fajul, nagyon is betartja a gyászévet. Más dolog az, hogy a gyűjtött pénzek fel nem osztása felett rekriminál az újsághír az ököritóiak nevében. Itt már leh t általánosítani, sőt nem vehetik a gyűjtés iutésői s a gyűjtött péuzek kezelői zokon, — itt b bet még gyanúsítani is. Az volua azonban a legkevésbbé kívánatos, ha ezeknek a gyüjtéspéuzeknek a révén még újra fellobogna az ököritói halálmáglya . . . * • * (Az uj báró.) Pompás német nevü ur nyert a napokbin bárói c inét a magyar közgazdaság terén szerzett érdemeinek jutalmául. Mindenki kutatta, hogy ki ez az ur és mit vi'ézlett a magyar közgazdaság terén. Az nyilvánvaló, ho^y a bárósitás iparágát kellelt, neki egy kissé f'ellenditeni s hogy a jogcím keresés terén is szerzett oly érdemeket, melyek néhány százezer koronával súlyosbítva megérdemelnek egy magyar báróságot. H'gy a humor iránc van érzéke, ennek a bad'-ui Zuckerfabrikantnak s hnyy a nemzeti mun'- i kormánya í-era ment u^y nettől, az bizonyos. Oi tudják, ho^y mily óriási érdemei vannak egy osztrák cukorgyárosnak a magyar közgazdaság terén. Mi nem tudjuk és punktum. Azért nem mu-záj nevetni, ele keseregni sem szükséges Mindössze is iz a j 'lle^z.-tes, hogy egy nagy béo-i laji: a Z it maga is c-t.•«I ítkozva keresi a•/ uj báró érdemeit s különös, li >gy mdőu inog-