Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-10-23 / 43. szám

1910. október 16. » Zalamegye Zalavármegyei Hírlap* 23 olvashattuk, a napokban egy Wellmann ujabb merészséget követ el, szembeszáll ezer veszéllyel, nekivág a végtelen óceán felett lebegő légnek s ma senki sem tudja, él e, halott-e. Mi adja ezeknek az embereknek ezt a szinte emberfeletti akaraterőt, mi adja meg ez a csodával határos merészséget, ezt a leírhatatlan kitartást? L«het emberben az emberiség nagy érdekei iránt oly nagy szeretet, oly mérhetetlen önfeláldozó készség kifejlődve, hogy mindént kockára tegyen ezekért, életet, boldogságot, mindent ? Nem ez az önfeláldozás a hírvágynak, a dicsőségszomjának az eredménye. Ennek köszönhetünk ebben az irányban is, mint acnyi másban, minden eredményt. Ez a mozgató ereje az emberiség haladásának ősrégi és aligha fog kiveszni, mig az órdem babért arat. Csak az a kérdés, ez tart-e még soká ? ! (AB adóügyi jegyzőscg.) A lap más helyén beszámolunk a városi képviselőtestület közgyűlésén egy uj állás szervezésének kérdésében történtekről. Jóleső érzés szállja meg az első pillanatban az embert : ismét egy állástalannal kevesebb lesz! Csak ha pályázatra talál kerülni a sor, akkor merül fel a másik gondolat : Uram Isten, hát ennyi a pályázó, ennyi az állástalan ember. Eunyi eszkimónak egy fóka semmi, csak az étvágyat gerjeszti fel. Ha egy állásra annyi pályázót látunk tülekedni, lehetetlen ennek a nonsens állapotnak az okait nem keresnünk. Itt ná'uuk miudenki hivatalnok akar lenni, talán épen azért, mert annyi ezerféle hivatal van. A hivatalok eldorádója Magyarország. A bürokrácia — ez az idegenből jött szörnyszülött — megölte a józan, népünk szelleméből fakadt intézményeinket. Amit a hivatalos közegek közbenjötte nélkül egyszerűen s közmegelégedésre lehetne megoldani, azon most a hivatalok egész sora rágódik heteken, hónapokon keresztül, drága idejüket olyan kérdések megoldásával töltve, melyekhez talán az övökénél sokkal kevesebb tanultság és mindennél kevesebb — nagyképűség volna szükséges. Ez beteges állapot. Ez a túltengés a rendszer leltétlen orvoslását teszi szükségessé. Talán jő volna a módszerek megállapítására s kidolgozására felállítani egy — uj hivatalt ? ! (Az esküdtszék.) Az esküdtszék intézménye minden esküdtszéki ülésszak idején aktuális téma. Egy három esküdtszókben három egymással homlokegyenest ellenkező módon eldöntött Haverda ügy, egy-egy az esküdtek jószívűségét tanúsító gyilkos-felmentés folyton ébren tartják az esküdtszéki intézmény jogosultságának, vagy ablakon behúzódó sötétség rajzol a falakra, szőnyegre, bútorra . . . Jönni fog . . . Lassan föláll. Tétován lép a könyvszekrényhez. Leopárd i könyveit veszi ki. A fenséges bánat kikristályosodott gyöngyeit. A könyv kinyiilik : »Egy nomád pásztor éjjeli dala a holdhoz.* Ott nyilt ki, ahol együtt olvasták . . . A kályha melló ül. A nagy puha karosszókben elvész karcsú alakja. Fehér kezéből lecsúszik a könyv a szőnyegre. Ujjai gyöngygyei hímzett zacskójával babrálnak. Illatos, lila levélkék hullnak az ölébe belőle. Elővesz egyet és olvassa. Olvassa a vallomásoktól hangos és könyörgő vágytól panaszos sorokat. Olvassa . . . Aztán csöndesen, béna mozdulattal beejli a lobogó lángok közé ... A selymes, finom papír sisteregve föllobban és kialszik. A hamu egy pillanatig még egy darabban marad, a fekete sorok összefutnak. Aztán szétesik. A második levélnek csak a dátumát nézi meg. Kívülről is tudja, mi van benne. Aztán az is a tűzbe hull . . . Közben észre sem veszi, hogy a kisugárzó meleg pirosra égeti fel arcát. A függöny libben. A szoba mostani ura, Tihamér, az író, aki hirtelen elutazott, barátjától vette át a lakást és abbaT mindent érintetlen hagyott, belép. Meghökkenve nézi ismeretlen vendégét, aki a világitó tűzhöz hajolva, hangosan betűz egy levelet, mielőtt örökre megválnék tőle: „Vannak olyanok, akiknek a tegfelesleges voltának kérdését. A jogászi körök lenézéssel beszélnek a csak esküdtek igazmondására alapított ítéletekről, az egész intézmény súlyos lekritizálását halljuk birói, ügyészi ajkakról, hallunk ügyvédektől a leglesujtóbb véleményeket az esküdtszéki bíráskodásról és íme most már egy hete tartó esküdtszék alatt egyetlenegyszer sem láttuk az ité kező esküdtek sorában az esküdtként behívott két ügyvédet. Mindig visszautasította őket a védelem, csak azért, hogy az érzelmi motívumoknak a tárgyalás során leendő felhasználása minél kevesebb jogilag képzett elmébe ütközzék. Ez a tény nem hiba, sőt helyes, mert épen azért lőn a képzett szakjogászokból álló bíróság kezéből az esküdtszékhez tartozó ügyek tömege kivéve, hogy a paragrafusok rideg formalismusa enyhittessék. Hanem ha már egyegy ügyvéd vagy jogász ember miodenáron támadni akarja az intézményt, miért nem kezdik ott, ahol tényleg el van hibázva? T. i. mikor a törvény formáját, rideg betűjét a szelleme szerint kívánják alkalmaztatni ezen intézmény által, miért kell annak magának oly megállapított szigorú formaságokhoz kötve lenni, hogy majdnem az is semmiségi ok, ha teszem azt az egyik esküdt — nem karba tett kezekkel hallgatja a vád beszédet. Egy-egy apró formahiba egész, különben reális és helyes eljárást semmisíthet meg, nem tekintve költséget, vagy bármily élesen jelentkező magánérdeket. Talán magában az esküdtszék intézményében sem ártara egy kis fzal adság a formáknak nem mindig igazságot szülő korlátai alul? A pletyka. Nem hiába tartják a németet a világ legpraktikusabb nemzetének. Igaz is. Az a közmondásszerü ügyesség és élelmesség, amely a németet jellemzi, ismét például szolgálhat annak a parányi német város polgármesterének az intézkedésében, ki a városházán nyilt helyre függeszteti ki a pletykázó asszonyok névsorát s egyenesen felhívja a háztulajdonosokat, hogy az ilyen asszonyoknak ne adjanak ki bérbe lakást. Nem életre való, ügyes intézkedés-e ez? Hogy éppen a humanizmus melegágyában kelt volna ki, azt kevés ember foghatja rá, de elvégre is ugy ebben, mint másban is talán, ideje már oldalba rúgni azokat a kendőző szereket, melyek csak arra valók, hogy eltakarják a valódi ábrázatot. Már pedig a humanizmus jegyében fogant és annyi, de annyi törvényes intézkedéseket átható rendelkezések végeredményben azt mutatják, hogy éppen az ellenkezőjét érjük el vele annak, amit szándékoztunk. Rontunk ott, ahol javítapi kellene; kuruzslunk, ahol hozzáértő gyógyításra vau szükség. Egy török közmondás azt tartja, hogy »a pletyka sohasem egészen hazug és sohasem egész igaz.« Vegyüléke a hazugnak és igaznak. Csak arra nem akadt még vegyész, aki megmondta volna, hogy hány százalék igazságból és hány százalék hazugságból van összealkotva. Igaz, nagyon igaz azonban, hogy az igazság vége mindig attól függ, mennyi a hajlamosság a hazugságok iránt és alkalomszerüleg mennyivel hatalmasabb, erősebb ez a hajlamosság az igazság szereteténél. Mert mi tűrés-tagadás, a dolog ugy áll, hogy a pletykázásnak az irányítója, sokszor fokmérője is kizárólag egyéni hajlamosság. Ugy mondják, hogy van ember, akinek természete nem veszi be,— mondjuk az őszinteséget. Kell, valósággal életszükséglete az, hogy igazat oe mondjon. No de ez még nem minden. A hazug ember még nem mindig pletyka. De megfordítva : igen. Csak az aránytól függ, hogy milyen mértékben. Az egyéni hajlamosság az oka azután, hogy nincs nyugta az ilyen embernek. Talán addig nyugodtan aludni sem tud — mint Jókai hires Mákné asszonysága — mig naponként kedvére ki nem pletykálta magát. A hajlamosságon kivül még egy külső körülmény van, amely a pletykát szüli. Ez a külső körülmény pedig az unalom. Letagadhatatlan az, hogy azok pletykáinak leginkább, akiknek idejük van rá. S vájjon kinek van ideje? Annak első sorban, aki elfoglaltatást nem talál és rögtön hozzá tehetjük: annak, aki unja magát. Mert el ne feledjük, hogy a pletykázás maga, mint ilyen, nem munka, de sokaknak szórakozás, élvezet. Már pedig — én édes Istenem — olyan kevés, nagyon kevés az a munka, a mi emberi fogalmunk szerint szórakozás, élvezet számba menne. Sőt talán nincs is. Az unalom és hajlamosság összetalálkozása esetén a?után tobzódik, valósággal kéjeleg ez a a kedves szokás. Még ez sem lenne baj, ha másokban kárt nem okozna, másokra nem vonatkoznék. Csakhogy éppen az a pletyka eredendő sajátossága, hogy mindig másokról szól. A mások dolgát üzi-füzi, magyarázza és ebben a foglalkozásiban a tűs. urástól kezdve a dorongolásig kellemes érzéseket kelt, fájó sebet üt, sokszor agyon is üt. Mézédes szóval, szenteskedő ábrázattal, szemforgató tekintettel kisérve indul meg az áradat, cseppenként, kis adagokként, pedig Echegeray mondja, hogy »a pletyka cseppjei kivájják a legerősebb becsület szikla kövét is." Azok a mások, a kiknek a pletyka BZÓI és a nagy világ, a mely a hallottakat tovább adja, színezik, toldják, bővítik s mint — ismét Echegeray mondja: „a szél fuvallatból orkán lesz, homok napjuk kin, a májuk gyötrelem, a holnap kétségbeesés. Éa ilyen voltam és jöttél te és elapadt a könnyem, megtanultam kacigni . . ." A láng mohón nyaldossa körül a levelet. Tihamér halkan lép egyet. Hosszura nyúlt árnyéka az asszony lába alá esik. Az feléje fordítja tekintetét. Ráuéz. Tudja, hogy ez nem az, akit várt. Tudja, hogy aki ott áll csodálkozva, idegen, vad idegen, akit most lát először. Azt sem tudja, hogy kicsoda, nincs közük egymáshoz. Talán annyira különbözők érzésben, gondolatban, ízlésben, hogy amit ő feketének lát, amaz fehérnek. Mindegy, ö temetni, feledni jött ide. ő át akarja élni mégegyszer, utoljára azt, ami ugy viharzott le ebben a szobában, mint egy szerelmi Számum. Félig öntudatlanul huz ki ismét egy levelet. Féloldalt megvilágított arcát az ismeretlen felé fordítja, olvasás közben rá-rá emeli tekintetét. „Mint hogyha feküdném tubarózsa ágyon és nyílnék körülöttem száz aranyvirág. Bársonyos kelyhükben gyémántharmat csillog. Mint hogyha feküdném tubafa ágyon . . . Körülöttem száz illatos angyal, akiknek a szépe, én szerelmesem, te vagy ... Te vagy ..." Oda sem nézve, ejti tűzbe a levelet. Tihamér megigézve lép újra egyet és még mindig nem neki szól. De lekötve tartja az igézet, a ktilöj nös helyzet. 1 Az asszouy hátradől, lehunyja a szemét. Ezer emlék korbácsolja. Az ajka eped a csókszomjuságtól. Álmodni akar itt, álmodni, ha hazug is az álom. Kell valaki, kell, aki mellette van, forró, eleven valóság, akinek pezseg a vére, a két karja ölelős. A ki igazan hazudja neki ezt az órát, ezt a szerelem temető órát. Lehunyt szemmel, lágyan susogja: — Szeretsz ? A férfi lerogy. — Szeretlek. — Mindig? — Mialatt ezt kérdé, átvillan agyán : ő van itt . . . ő . . . Akarom hinni

; akarom. A férfi lázasan lihegő: — Mindig . . . mindig . . . Az asszony előrehajol. Szemei a sötétben megtalálják a másik szempárt, a melyek vágybat foszforeszkálnak feléje. A tüz búgva lobog s kályhában. Az asszony még előbbre hajlik, ké> karját a férfi felé nyújtja, a ki kábultan a térdén csúszik közelébe. Már érzik egymás tüzes lehelletét és . . . Ebben a pillanatban szikrázva, vakítón gyu ki az ablak alatt a sziget egyik ivlámpája . . Megdermedve merednek egymásra. Az asszon; görcsösen bukik hátra, aztán eszelősen kapj: kalapját, kabátját és rohan ki, mintha tüze ostorral csapkodnák . . . Haraszthyné, Szederkényi Anna.