Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-10-16 / 42. szám

XXIX. évfolyam Zalaegerszeg, 1910. október 16 42. szám Előfizetési díj: Esjész évre 10 K — f fél évre . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 50 f Egyes szám ára 20 fillér Hirdetések : = Megállapodás szerint. Nyilttér soronként 1 K. Kéziratokat nem küldünk vissza ZALAVARMEGYEI HIRLAP Politikai és társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. A városok ügye. Mozgalmas napja volt e hó 10-én Szombathely városának. Országos, nagyfontosságú érdekek képviselői költöztek e napon falai közé: a rendezett tanácsú városok polgármesterei tartották ez évi közgyűlésüket. Mintegy 200 városi kiküldött vitatta meg a városok áldatlan helyzetét, szólott hozzá az ezt javítani akaró tervekhez. Nagyfontosságú ügy a városok ügye. Jólétük, fejló'désük szoros kapcsolatban áll minden nemzeti, minden állami érdekkel. Mondhatjuk egy jobb jövő záloga. A bennük folyó élet mozgalmassága, rendszeres, szabályozott volta az egész ország szellemi, gazdasági, sőt állíthatjuk, politikai életének is hévmérője. Aki az ország ütőerén tartja kezét, aki közállapotjaink hű képét akarja megrögzíteni, aki a nemzeti lét nagy problémáival foglalkozik, annak uem kerülheti ki figyelmét azon hatalmas szerepnek a méltatása, mely a független, gazdag, boldog Magyarország megteremtésének munkájában a városokra jut. A közgazdaság, a szellemi haladás, az ipari, kereskedelmi érdekek gócpontjai ma már a városok. Oly tényezők, melyeknek nagy szerepükhöz méltó fejlesztését a közérdek minden ága sürgeti, követeli. Fejlesztésük természetesen két tényezőnek: az államnak s a városoknak egymáshoz való viszonyától függ első sorban. A kölcsönös megértés, a városok jövő hivatásának szemmel tartása, áldozatkészség az állam részéről, a nyujiott eszközök megfelelő felhasználása a város részéről, ezek volnának körülbelül biztosítékai a haladásnak, az okszerű fejlődésnek. Az állam maga nem zárkózhatik s nem is zárkózik el ezirányban érzett kötelezettségeinek teljesítése elől. Tanúbizonyságát adta a két millió koronás állami hozzájárulás megszavazásával. Lassan-lassan elérkezik az az idő, melyben az ilynemű áldozatok nem a szükségszerűség következményei lesznek, nem a multak hibáinak enyhítésére, hanem célszerű beruházásként a jövő biztosítására fognak szolgálni. Ehhez azonban idő s mindenek felett pénz és nem csekély pénz lesz szükséges. Az állam vezetőségének be kell látni, hogy végre a produktiv befektetések eszközlésével is próbát kell ez irányban tenni. Nem lehet kétség az iránt, hogy ez bekövetkezik és pedig rövidesen. A haladás jegyében él az egész világ. A szükségszerű fejlődés elé kinai falat emelni nagyon, de nagyon naiv próba lenne, mely csak annál több irányú s annál terhesebb kötelezettséget róna az államra. Az államnak szükségszerű, vagy a belátásos politika folytán való közreműködése el nem maradhat. Hanem hát ott van a kemény diónak a másik fele: a városoknak a kötelezettsége a fejlődés előmozdítása és biztosítása tekintetében. Meg van-e városokban külön-külön és együttvéve az erő, az eszköz, az akarat ahhoz, hogy betudják — az állammal össszhangban — váltani azokat a reményeket, melyek a jövőben való hivatásukhoz fűződnek? Képes-e mindegyik város belső ügyeit oly módon vezetni, hogy vidékének népe, mely rá van sok tekintetben utalva, benne lássa azt a központot, mely a vezetést ipari, kereskedelmi, közgazdasági, szóval minden tekintetben, még politikailag is igényelni hivatott ? Erre minden város külön-külön maga adhatja meg a feleletet. Amelyikben van életerő, annak most a legfőbb ideje, hogy életre ébredjen. A munka, a pezsgő haladás mozgalmas korszakát éljük. Egy lépés veszteség az izgalmas versenyben, nagy elmaradást jelent. A városoknak kezében van a haladás egyik fontos eszköze: az intelligens, haladásra képes lakosság, csak bele kell önteni városukkal szemben fennálló kötelezettségük tudatát. A még hiányzó anyagi eszközöket pedig ki kell csikarni az államtól. Igy a városi intézmények okszerű helyes fejlesztése mellett — ha rátermett vezetőség van — mérföldes lépésekkel be lehetne hozni a múltban elveszített, haszontalanul, károsan elfecsérelt időt. A Jóska meg a Mariska. A Csiperkefülü Obetkó Jánosék — no ilyen névvel se lett még ur jóravaló ember — viszik a Jóska fiút a városba. Diák lesz a tanítóék Jóskája. Vagy heten sivalkodnak a borzas gyermekek a kétszobás tanítói lakásban. Jut is, marad is belőle. El lehet egyet vinni. Hátha előtalálja valahoi a szerencséjét a gyerek abban a rengeteg városban. Jól teszik, ha viszik. No, ami azt illeti, esze van a gyereknek, több, mint az apjának. Ugy elszavalta a záróünnepélyen azt a Talpra magyart, hogy a vót birónak a könnye is kicsordult. Ilyenféle szóbeszéd járja már egy hete Mocsolyáson, amióta Obetkó tanító ur megegyezett az öreg Kákó Jánossal, hogy befuvarozik vele meg a fiúval a városba, kőt forint hetven krajcárokért, meg a vámért. Egy kis áldomást is fizethet a tanító ur a révnél, ha egy kis böcsület van benne. Hát elmegy a Jóska. El is kezdte a készülődést már napokkal az indulás előtt. Ez abból állt, hogy az asztalnál minden ételből kétszer kért. Ha azt mondták neki: „Elég volt, amit kaptál", — akkor menten elpityeredett. — Majd adna még édes anyám, de már akkor j késő lesz . . . A gyerekeknek megcibálta a fülét. Ha protestáltak ellene, érzékeny húrokat pengetett: — Majd jó lennék még, de már akkor késő lesz . . . Egyik este odamászott hozzá a kis Pisze leányka. — Jóska, én neked adom a zöld bádogpennát. És CHakugyan előkotorászta a drága jószágot a kis piros zacskóból, amit még éjszakára is a nyakába hagyott, hogy drágaságait el ne szedhessék. Akadt a zacskóban öt darab gömbölyűre csiszolt kapókövcske, egy rosz fog, amit Német Gyula egy esztendővel ezelőtt éktelen visitozás közt rángatott ki a Pisze szájából; egynéhány fületlen gomb, piros és kék üvegcserepek, amiken keresztül gyönyörű szép az ég, azutáu egy kilyukasztott barnckmag, ez kell a brugóhoz; egy régi porcellánbabának a bal füle és a jobb sarka. Mit mondjak még? Volt ott minden. De a főkincs, az irigyelt, ezerszer kuncogott, de soha oda nem adott díszpéldány: a zöld bádogpenna volt. Hogy Pisze milyen uton jutott hozzá, ez titok a mai napig. Szent igaz, hogy megvolt, létezett a zöld bádogpenna. Egy számtani példa kidolgozása volt az ára annak, hogy messziről nézhessék. A kezébe nem kapta földi lény. Piszének egypárszor betört orra, egypárszor az iskolába felejtődött miatta, mert az irigy békák béadták mindenért, de a penna az ott zöldéit a piros zacskóban, nem jutott hozzá senki sem. És most ő maga fölajánlotta, sőt ki is bontogatta a zacskót, kivette, háromszor megforgatta tenyerében, egyszer megsimogatta, visszatette a zacskóba, de megint csak kivette és tényleg odanyújtotta: — Neked adom a zöld bádogpennát. Jóskának elfacsarodott a szive. Hohó, mégis csak nagy dolog lehet az ő elmenése. — Te meg akarsz csalni. — Akármi legyek, ha visszakérem vagy viszszalopom. Te már úgyis elmégy. Sokáig szótlanul bámultak kifelé az ablakon. Egyszer csak Jóska megszólalt: — Az Ehrmann Mili nem ugy mondja: hód ő azt mondja: hold. Oszt azt mondja, Miskócou mindenki ugy mondja: hold. — Ott mindent másképp mondanak, azt mondja a Mili, — tódította a Jóska. — Mili osak hazud, ő azt hiszi, neki mindent elhisznek, mert ott jár a polgáriba. — Majd megtudom ón is, — igy a Jóska és megint keservesen elszorult a szive. Másnap mégegyszer elment a Fáy-kastély felé. Állt sokáig a mogyoróbokrok alatt. Feje megbódult a rengeteg nagy kert ezer rózsájának Ma! számunk 10 oldal.