Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)
1910-10-16 / 42. szám
2 »Zalamegye, Zalavárm egyei" Hírlap* 1910 október 9. Igen fontos dolog a városoknak egyérdekü ügyeiben követendő' egyöntetű eljárása, állásfoglalása. Az egyesülésben mindig nagy eró' rejlik. Csak az egyesülésnek nem szabad elnyomni az egyes tagok egyéni jogait. A városoknak bármelyik közös érdeke is a város igényei, anyagi és egyéb helyzete szerint más és más módon való eljárást ir eló'. A városok polgármestereinek kongresszusán láttuk az egyesülésnek immáron nem csekélynek mondható eredményeit. Most érdeklődéssel tekinthetünk az elé, vájjon mily eredménnyel, mily ügyességgel fogják a közös erővel elért s még elérendő előnyöket a városok egyenként a maguk hasznára fordítani. Mert ez az egész baladás kulcsa! Aki a megszerzettet ügyesen meg tudja tartani, haszonnal tudja forgatni, csak az boldogul. Ebben az esetben pedig sohasem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a városok jövő helvzétének megalapozása nagyon fontos, vitális állami és nemzeti érdekeket van hivatva támogatni s bogy épen ezen a ponton kell a közös és egyéni érdekeket ugy összeegyeztetni, hogy belőlük ugy a városok, mint a magyar nemzeti állam java sértetlenül ragyogjon elő! Erkölcsi leziiiiés. Irta: Pallos Árpád. Ha kiszáradt, korhadt, erdő nedvétői pudvás, kidőlt sudárfát vizsgálunk s ha sóhajtozva játjuk a nemrég még égnek meredő szálfenyőt siralmas állapotában, bizonyos fájó érzelem vesz erőt rajtunk az elmúlásnak, a nagyság leromlásának láttára. Ha a magyar közéletet, a magyar társadalmat ilyen vizsgálódásnak vetjük alá, épen ilyen lesújtó, ilyen szomorú tapasztalatokra kell jutnunk. A sudárfa ott fekszik a közélet szennyes mocsarában, annak bűzhödt nedűjétől rothadva, pudvás daganatai ha feltáru'nak, undorító sebhelyeket mutatnak, melyek már operative is nehezen gyógyíthatók. A közéleti szereplők erkölcsei leromolva, a társadalmi érintkezési formák elzülve, mindenki a saját önön céljaiért minden megengedett ós meg nem engedett uton tülekedve küzd az erkölcs, mely a költő szerint minden ország támasza és talpköve, nincs sehol. Társadalmunk, mint Mahomed koporsója ég ós pokol közt lebeg, minden percben a lezuhanás veszélyének kitéve. Szenzációs leleplezésektől bűzhödt a napilapok hasábja. Gazdag, értékes gyógytárak tulajdonosai összeszövetkezve, hivatására esküt tett, diplomás emberekkel, orvosokkal, kik beteg emberek humánus gyógykezelését tűzték ki szent életcéljuknak, megkárosítják azon intézményeket, melyek testi épségünk jókarban tartását, megrokkant munkás testvéreink betegségük alatt való ellátását szolgálják. Teszik ezt nem a létért való küzdelem nehéz harcának puskaporos levegőjében, nem a megélhetés keserves gondjainak könnyítésére, hanem a selyemmel falazott, főúri lakások perzsa szőuyegeivel fedett pamlagain, a nagyúri kényelem ezer m 'g ezer raífiaált berendezésein. Teszik, hogy m. gkeressék a benzint automobi'jukhoz, teszik, htgy piperecikkeik nagy számláját kiegyenlíthessék. Csalnak, hogy meggazd igodjanak, becsapják a közt, az egész társadalmat, mely tisztelettel tekint reájuk, a tanultakra, a gazdagokra, a bizalmat sugárzókra. Teszik ezt abban a biztonságban, mely közéleti züllöttsé^ünket leginkább s legszomorubban jellemzi, abban a tudatban, hogy a nagyok, a hatalmasok kivévék a törvény sújtó igazsága alól, teszik abban a hitben, hogy a törvényt a szegénynek, a gyöngének kell osupán respektálnia, a hatalmas azok felett áll s a törvénykönyv rideg betűi csak az ő védelmére szolgálnak. S tehetik tényleg bátran. Százezer koronákra rugó kárt okoznak hatalmas patikárusok az államnak azzal, hogy a sacharint hihetetlen mértékben csempészik tiltott utakon, az azokra szükBégeltetőknek s mikor valahogyan kis büntetést szab rájuk, ugy látszik véletlenül, elnézésből, hivatalbeli kötelességtudásból, akkor jön a felsőbbség feledékenysége vagy elnézése, mely a milliomos gyógyszerészekre fejenként 200, mond 200 korona pénzbüntetést szab ki oly bűnért, melyért más országban a rideg börtön falait kellene őriznie. Akkor azután jönnek sorra, jönnek rendre azok a gyógyszerészek, azok az orvosok, kik hamis receptekkel igyekeznek megkárosítani a munkásbetegsegélyző pénztárakat, az egyetlen, valóban humánus intézményünket, hogy aunyy is busás jövedelmeiket, ha kis mértékben is szaporíthassák. Minő nagyfokú erkölcsi lezüllésnek kell az i ilyen társadalmat jellemezuie, hol a nagyok, a hatalmasok azt tekintik virtusnak, ha a közt., az államot, a társadalmat mennél élénkebben, mennél fájdalmasabban megkárosíthatják. Minő nagy illatától. Leste a nagyságos kisasszonyokat, akik nagyon fehérek és nagyon vékonyak voltak. Az ámbitus nyilt és Jóska elszaladt. Már a Törő-malom alatt lihegett, mikor viszszanézett. A Törő-malom járt. Sebesen forgott a megfeketedett, zöldmohás vizikerék. A nagy kendertörő bunkók ritmikusan zuhantak le. A hátrakötött fejű asszonyok ügyesen forgatták a különös szagú kendercsomókat ; sohas- m csnpták el a kezüket, pedig mindig beszélgettek. Szemben a malommal a kőfejtők csákánya csattogott. Jóska gyerek el nem unta nézni őket. Olyanoknak látszottak alulról, mintha törpék lettek volna. A sok-sok gyerekmese körülrajzotta a Jóska göndörhaju fejét, csak azt nem értette, hogy hová lett a törpék hosszú, földig érő szakála. A hegy alatt csendben húzódott meg a kis Lator falu. Volt benne vagy harmirc kis fehér ház. A háta mindnek a hegyoldalhoz támaszkodott. Ott lakott a Jóska nagyapja a közepe táján, a zöld ráccsal elkerített kőkereszt mellett. Ejnye, de jó lenne kimenni. Kimenni mégegyszer, fölmászni a nagy eperfára, vagy leülni a ház előtt a nagy kockakőre, ahol olyan sokszor próbálta Jóska titokban a fütyörészést. Csucsoritoita a száját, jobbra-balra húzta, de nem ment biz az sehogyan sem. Pedig a Kocsis Ferkó az is csak ugy csüosöritett, mégis ugy szólt ueki, hogy csak ugy lusitott. Már a török gödrök szélén hasalt a Jóska, mikor szembe jött rá a nagyapja. — Nagyapám, oszt igazán mind idebujtak, mikor jöttek a törökök? Az asszonyok, meg az emberek, meg a gyerekek mind ? Oszt elfértek, oszt hol aludtak, oszt mit ettek ? Mikor jöttek ki? Nem látták meg őket? Hát azok a törökök nem néztek le a földre sohi? — Be vót ám ez takarva felülről zöld galyakkal. Dj nem is mar. dtak ám itt, akik idebujtak, hanem csak mentek, mentek tovább . . . — A sötétbe? — Gyertyát vittek magukkal . . . Addig mentek, amig az egri várba nem értek. Mert innen a latori vár alól el lehet ám menni az egri várig a földalatti folyosón . . . — Most is nagyapám ? . . . Én el megyek nagyapám . . . — El ám hónap a városba. CseDdeteu ballagtak vissza a falu felé. Újnak, csodálatosnak tetszett most ez a falu a Jóska gyereknek. Most, hogy távozóban volt, vahhopy jobban tetszett. Nini, a Sztankovicsék házán gó yafészek van. Az öreg Pincés Jánosék kapuja fölé ez van bevésve: „Az Ur nevében, az Ur kezében !" Milyen szép ez a Mocsolyás 1 fokú erkölcstelenségnek kell ott uralkodnia, ahol az ilyesmik, ilyen társadalmi emberek által elkövethetők. Szinte undor, erkölcsi tisztátlansági érzet vesz erőt az emberen, ha társadalmi életüak eme jelenségeit figyelemmel kisérjük. Irigyeljük azt az egyszerű tót napszámost, ki nyugodtan, minden hazafias érzelgés nélkül ül a kivándorló hajóra, hoijy szebb hazába vitorlázzék, hol nemcsak a munkának adják meg a kellő bícsületet és ellenértéket, hanem ahol a hatalmasok is érzik az erkölccsel szemben való kötelességüket. Ahol nem a pénz, a vagyon a domináló hatalom, hanem a becsület, a közéleti erkölcsök tisztelete ad erőt és hatalmat az érvényesülésre. Ahol megtörténhetik az, hogy amikor egy Audrew Carnegie 600 milliós jadományából épült egyetem megnyitására invitálják a köztársaság elnökét, az a meghivást azzal hárítja el magától, hogy az amerikai köztársaságot apró borravalókkal lekenyerezni nem lehet. Ahol a 600 milliós borravalók sem érik el céljukat, ott a közéleti erkölcsök megóvatnak az olyan rothasztó erjedéstől, mely a mi társadalmi s egyben politikai életünket jellemzi. Szomorú perspectiva nyilik elénk e jelenségek láttára s csak az vidít némiképen fel e lesújtó események láttára, hogy lesz ez még amugyabban is a magyar haza és a magyar nemzet leggyobb dicsőségére. A közigazgatási bizottság ülése. Zalavármegye közigazgatási bizottsága mult héten tartotta meg október havi rendes ülését Árvay Lijos alispán elnöklete alatt. Az ülésen a bizottság tagjai közül, elfoglaltságuk miatt, kevesen jeleutek meg. A választolt tagok közül osak Koller István, Bosnyák Géza és Tripammer Gyula voltak jelen. Az ülésnek érdekes tárgya alig volt. A szakelőadók jelentéseit vették tudomásul és folyó ügyeket intéztek el. Már hetekkel előbb hire járt, hogy dr Szász Gerő kir. ügyész a miniszter utasítására ezen az ülésen fog válaszolni a közigazgatási bizottságnak azon felterjesztésére, amelyben a rabok által művelt kertet, a terményeknek elárusítási módját, a foglyoknak a kertbe való tömeges kisérését kifogáso'ja. Az ellentét abból sarjadt ki, hogy az ügyészség azt az úgyszólván százados gyakorlatot, amely szerint a vármegye tűzifáját a rabok vágták fel, beszüntette. Dr Szász Gerő kir. ügyész bele is fogott a válaszába s ugy látszott, hogy érdekes vita fejlődik ki az alispán és kir. ügyész között; de Koller István indítványára a kérdés tárgyalását, tekintettel a megjelent tagok kevés számára, a jövő ülésre halasztották. A taiiíióné a kis kapuban állt. Piros babos kendővel volt hátrakötve a feje. Egyik kezében a fejősajtárt tartotta. A másik kezével kötényét emelte és félig eltakarva velő az arcát. Tán, hogy a leáldozó nap ne süssön a szemébe. A Jóska gyerek esztendők során keresztül mindig igy látta maga előtt; igy, ahogy ott állt a kis kapuban és jóságos, fehér szép orcája kivált a kék kötéuy alól . . . Mire az illatos tej osobogott, habzott a fehérre súrolt sajtárban, azt mondja a tanítóné: — Aztán édes fiim, Jóska, jól tanulj. Szégyent ne hozz rám, mert azt se mondom, hogy fiam voltál. Aztán a városban nem szabad mezítláb járni, mert akkor kinevetnek, azt mondják : kódus gyerek vagy. A cipődet azért nekem ne nyúzd el; annyit mondok, hogy karácsonyig kitartson. A városban nem szabad az u'cára kiülni, mert fellöknek. O t mindig sietnek. Az utcán ne andalogj és ne köszönj mindenkinek, mert azért is kinevetnek. Aztán ne bámészkodj mindenre, mint a búboci, mert azt mondják, szamár vagy. Ne kérdezz az utcán senkitől semmit, ne szólogass meg más gyerekeket, mert ott, mondom neked, mindig sietnek, sietnek, oszt ugy sem felelnének . . . Jóskának a szivét megmarkolta egy kéz és görosösen összeszorította :
