Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-09-25 / 39. szám

•Zalamegye, ZalavínnegyePHírlap* 1910 szeptember 25. helyen vagyunk. S mindez azért van, mert iparunk és kereskedelmünk ninos és az általuk termeitnyersanyagot feldolgozva, tízszeres ár mellett vásároljuk vissza. Elszomorító tények ezek, melyeknek megváltoztatását minden erőnkkel elő kell mozdítanunk, még pedig első sorban azzal, hogy művel munkás és kötelességtudó iparososztályt neveljünk. Nagy baj, hogy a mi iparosaink nem kapják meg a kellő kiképzést ós ezért is sok szülő idegenkedik attól, hogy gyermekét az iparnak nevelje. Pedig ez épen nem ok az idegenkedésre, mert ha a szülők a tehetségesebb gyermekeket is odaadják az ipari pályára, akkor a helyzet egészen máskép fog alakulni és az iparos sokkal jobban — lesz érdeme szerint megbecsülve. Hogy ezt elérhessük, szükséges, hogy az iparostanoncok oktatása és nevelésére sokkal több gond legyen fordítva és azt alaposau reformálni kell, még pedig első sorban azzal, hogy az 1884. XVI. törvénycikk, alapjában végre legyen hajtva. Nevezett tc. 21. §-a kimondja ugyan: „A tanításra hetenkint két munkanapon legalább 4 óra az általános ismeretek tárgyaira, ezeken felül vasárnaponkint 3 óra a rajztanításra szabatik." Ezen törvényes intézkedés mai napság csak részben nyer érvényesülést. Nagy baj az is, hogy az iparostanoncok oktatása országszerte az esti órákban történik. Tehát akkor, mikor a növendékek testileg és lelkileg ki vannak fáradva. Már most milyen lehet ott az eredmény, ahol a növendék unottan és álmosan hallgatja az előadást? S ép ezért halljuk a folytonos panaszt, hogy a növendékek rakoncátlanok. nem engedelmeskednek és a tanítók is szinte félve ésnfázva kezdenek a tanításhoz, amit még az növel, hogy a tanítónak nincs semmifele hathatós eszköze, amivel növendékeire hasson. Ez tény. De mi részünkről ezt nem találjuk a baj főforrásának. mert ha a tauító rátermettséggel bir és lelkesedni tad a hivataláért s ezt szeretettel tudja párosítani, akkor könnyen leküzdheti az eléje tornyosuló akadályokat. Szeretet legyen első sorban a hathatós eszköz, amit alkalmazunk ós ezzel nagyobb eredményt érünk, mint bármiféle büntetéssel. Tűnődések. Jó és balszerencse közt, kint és bent, egy évezred óta küzd a magyar, koronként elveszti mindenét, csak hazáját nem és mig élni fog a magyar, nem is fogja soha. Küzdünk, harcolunk, vivunk, csakhogy ma már nem külső ellenséggel állunk szemben, hanem az ország kebelében dul az ádáz haro, mely kimeríti az erőket, ahelyett, hogy a békés együttmunkálkodás edző tevékenységével, törekednénk e hazát naggyá, hatalmassá, erőssé tenni. Mindenki a maga érdekeihez áll legközelebb, — ez szent! — minden szentnek maga felé hajlik a keze, — ez is igaz! — de mit keres az egyéni érdek, mit a szentek érdeke ott, ahol a haza érdekeiről van szó. A haza érdeke pedig mindenek előtt. Nem ösmerünk konszolidált gazdasági életben agráriusokat és merkantilistákat, mert a kettő szükségképen egy fogalomba forr, nem is képzelhetjük egyiket a másik nélkül. Mégis ellenséget látnak egymásban és egymás rovására rontják le azt a jó véleményt, amellyel a külföld — látva szép, máris mutatkozó, siker koronázta törekvésünket — viseltetik irántunk. Iparunk egyre erősbödik, egyre hatalmasabb tért szőrit magának, hazánk közgazdasági életében, melynek főtényezője — s ezt nagyon jól tudjuk — a mezőgazdaság. De mint az emberi testben sincsen élet, ha még oly precizen működik is a sziv ós a többi alkatrészek, ha nem lüktet benne a vér, amely hajtja, tartja, mozgatja az egész konstrukciót, ugy nem képzelhető gazdasági életünk, ipar és kereskedelem nélkül. Csodálatos is, hogy az ellentét még mindig fennáll s legutóbb újra felhangzott a panasz a mezőgazdasági érdekek elhanyagolása miatt. Pedig a kormányok méltán hathatósabban istápolják a mezőgazdasági érdekeket. Amig az állam a mezőgazdasági érdekekre fejenként k. b. 70 egynéhány fillért áldoz, addig ipari és kereskedelmi célokra fejenként Cdak 27 fillér jut. Wien egymagában annyit áldoz ipari fejlesztésre, illetve az ipar fejlesztésével olyannyira összefüggő ipari oktatásra, mint Magyarország összes iparkamarái. Ezzel szemben hazánk ipara az utolsó évtizedek óta mekkorát haladt, milyen fejlődést mutat fel az állami iparfejlesztés végeredményben, mely ha nem is fényes, de minden esetre eredmény. Mi gyufát keresünk, ne kapkodjunk osillagok utáu, örüljünk hát az adott körülmények között annak, ami van és ne sopánkodjunk egyelőre elérhetetlen célok után, amelyek nincsenek még, de meg lehetnek idővel. Diána megtehette a mitológiában, hogy Actaeont egy szempillantással szarvassá változtatta, de nem lehet azt megtenni ma, hogy egy csapással közgazdasági politikát teremtsünk. Mint mindennek, ugy ennek is, tán jobban bármi másnál, alaposan ki kell forrnia, meg kell érlelődnie, mielőtt aratásba foghatnánk; most még csak vetjük a törekvés, a jóakaratú mu.ikásság boronálta barázdákba a magot; ne turjuk fei minduntalan a barázdákat, mert ha még oly jó is volt a vetés, ha még oly jó magot vetettünk is el, igy nem fogja fáradtságunk meghozni gyümölcsét. Hanem járuljunk legjobb tudásunkkal hozzá, hogy a már elvetett magvak kikeljenek és oly naggyá nőijenek, oly hatalmassá alakuljon ki belőle magyar nemzeti gazdasági életünk, mint amilyennek azt minden magyar ember kivánja. Mi kereskedők, iparosok vagyunk e gazdasági élet impulsiv mozgató elemei, iparunk, aki az éjszaka izgató csendjében, telefonon át megszépülve hallja ezeket a muzsikáló beszédeket ? Képzeld el, de ne gondolj most Cyranora. Mert a telefonos kisasszony egy pillanatig sem fog abban kételkedni, hogy ilyen szép szavak, ilyen szerelmes, mámorí'ó hang csak szép ember ajkairól juthat bele a bacillusos telefon-kagylóba. Elég az hozzá, hogy a kisasszony feje egy kicsit tényleg megzavarodott. Komolyan szerelmes lett a titokzatos éjféli tetefon-udvarlóba. Cyrano leigázott egy nőt, rabjává tette, akarta, kapta. — Ott voltam aztán akkor is, amikor beszut állt a sok lélektelen szókért, amit pénzen vett, a sok koldus alamizsnáért, amit drágán megfizetett. Hallottam, amint megbeszélték telefonon a találkozást. Holnap este hat órakor Gyár-utca, Kemnitzerutca sarok, — mondja Cyrano. Rajtam prémes gallérú télikabát, cillinder, szürke keztyü, lakk cipő, vörös szegfű lesz. Mi lesz magán? — > Rajtam sima plüsskabát, fekete selyem alj és fehér kalap, fekete szalaggal.* — Másnap ott voltam a találkán. — Cyrano barna kabátot, keskeny kalapot, barna keztyüt és tubarózsát viselt s egy sarokban húzódott meg. Jött a leány. Ugy volt öltözve, ahogy mondta. Valóságos szépség. Lelkesedni lehetett érte, bolondulni lehetett utána egyetlen látásra. Éreztem, amint elment mellettem, hogy dohog a szíve, láttam, hogy lázas, hogy kipirult. Kereste félóra hosszat a prémes kabátot, a vörös szegfiit, a cillindert. Nem volt sehol. Cyrano pedig kárörvendő, vigyorgó pofával nézte barna télikabátját. Boszut állt egy csomó alamizsnacsókórt. j — A gyáva haramia ! — tört ki dühösen I

Giza, aki eddig mély figyelemmel hallgatta a festőt. Marton ránézett a leányra és elkacagta m:>gát. — Hát te is, te szerencsétlen leány ! Te is szereted már a telefon Cyranoját ? Giza rövidesen kiabált, tiltakozott, a társaságot azonban nem lehetett többé más véleményre terelni. Ebben a pitlanatban lépett be Cyrano, a két bika verő legény karján. CHUÍ' volt és bután pislogott. Volt azonban valami megelégedettség, valami büszkeség az arcán, amint végignézett a nőkön, akik az előbb még fogadkoztak, hogy utálják és undorodnak tőle. Pogány Béla kereskedelmünk erősödésével mezőgazdaságunk is jobban fog érvényre jutni, látni való tehát, mennyire karöltve jár e kettő, mennyire összefüggő mindkét osztály érdeke. Elég sajnálatos, hogy uraink ma gyermekeiket hivatalnokká, katonává, papnak, mérnöknek, ügyvédnek, orvosnak, szóval mindennek inkább nevelik, csak kereskedőnek, iparosnak nem. Pedig nézzük csak, hogy egyéb távolabb fekvő példát ne mondjuuk, a szomszédos német gazdasági életet. Mily hatalmas, mily nagy, mily világot uraló annak kereskedelme, ipara, mert ott a nagybirtokosok nemcsak, hogy nem restelik a kereskedelmet, az iparossággal való jól jövedelmező foglalatosságot, de büszkébbek egyegy ott elért sikerükre, mint amelyet a lóvérseny vagy a zöld asztal mellett érhetnének el. Nem mintha azt akarnók mondani, hogy a közhivatali, a katonai, papi vagy a diplomás ember pályája nem volna szép is, hasznos is, szükséges, — de sőt — hanem elérhetnénk, hogy egy csapással nagyot lendülne hazánk kereskedelme és ipara, ha a vagyonosabb, az intelligensebb elemek is bele vinnék egyéniségükkel egyben azt a rokonszenvet is, amit magyar kereskedelmünk, iparunk méltán meg is érdemelne. Ha igy arisztokratáink, földbirtokosaink megbarátkoznának a kereskedelem s az ipar magasztos eszméivel, nem volna szükséges garmadába ontani nap-nap után a betűket, iparpártolásra való buzdítás céljából, hanem igy szélesebb körben kedveltté, kívánttá lehetne tenni a magyar ipar és kereskedelem termékeit. Fogyasztóink még ma sem pártolják kellőképen a hazai termékeket és ebben főképpeu arisztokratáink hibásak, mert nekik osak az tetszik, ami nem magyar, csak az a jó, amit nem hazai iparos állított elő s igy a többi osztályokban is utánzókra találnak. Ipari fejlettségünknek azon fokán állunk már ma, mely nem teszi szükségessé, hogy a szomszédhoz forduljunk, csak egy kis jóindulat és főképpen az kellene magyar iparunk ós kereskedelmünknek, hogy hazánk társadalmának vezetői is megbarátkozzanak a magyar termékek pártolásának magasztos eszméivel és akkor elértük azt, ami után annyi magyar ember szive dobban epedve ós meglesz az, ami még ma nincs meg: közgazgasági függetlenségünk, iparunk és kereskedelmünk felvirágozása. Dán Leó. Színházunkból. Molnár Gyula, a dunántuli szinikerület igazgatójának társulata a mult héten kezdte meg egy hónapra tervezett előadásainak sorozatát. A társulatot, ahol eddig csak játszottak, mindenütt felkarolta a közönség és legutóbb Kispesten is három és fél hónapon át általános tetszés mellett mutatták be a fővárosi színházak legjobb darabjait. Bemutató előadásul Jarno és Buehbinder wieni szinpadi írók kedves behízelgő mu^HÍkáju darabját, az „Erdészleány«-t adták. A finom meséjü operett mintegy 2 esztendő óta a legnagyobb magyar színházaknak repertoárdarabja, amiben igy benne van az is, hogy a legsikerültebb szinpadi alkotások köziil való. A darab fő női szerepét Molnáruó — Jászav Mariska játszotta, az ő ismert rutinjával. A hangja széles terjedelmű, egyformán erős az' alsó és felső regiszterekben s valami rögtön megkapó lágy, meleg csengése van. Az előadása könnyed, tiszta, természetes helyzetbeképzelés s ninos benne semmi bántó groteszk vonás. József császárt Bartos Ernő játszotta, sok intelligenciával, mig Vámos Jenő jó magyar karakter alakítást nyújtott s a hangja is kellemes bariton. Minka oigányleányt Dóvay Boriska adta. Kissó fátyolozott, nem nagyterjedelmü hangja van, de eléggé megnyerő csengésű, az alakitása pedig jó zsánertanulmány' volt. Feleki Gábor jó, természet >s groteszk szerepet játszott, Jenőfy Jenő fő-i/ertármestere, Győiffy Mariska bárónője, László Fereno főhadsegéde s Fekete Pál erdésze gyakorlott jó megjátszással illeszkedtek bele a hatásos együttesbe. A közönség gyakran tapsolt a szereplőknek s az elismerésből különösen Jászaynak jutott ki a legnagyobb rész. Hétfőn Bakonyi Károly, Kálmán Imre és Gábor Andor 3 felvonásos operettjét, a >Tatárjárásc-t adta a társulat. Dávay Boriska Mogyoróssy huszáröukénles szerepében, Vámos Jenő Lőrentey főhadnagyában, Szalóky Szidi az al-