Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)

1910-03-27 / 13. szám

10 * Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1910 április 2. árult, félrevezetett, elgyötört tömeg rohan a farizeusok nyomában. Feszítsd meg ! hangzik fel a kiáltás kelettől nyugotig. És amig az elítélt, megvetett gonosztevőknek elfelejti a bűneit, a vesztőhelyre segíti vinni azt az évszázados igazságot, amelynek diadala lehet csak ennek a nemzetnek a feltámadása. Jeruzsálem elvakított, tudatlan népe ujongva kisérte a vesztőhelyre Krisztust, aki felszabadulást hirdetett. A római császár uralma, a császár hivatalnokai annyira lenyűgözték, megrontották a népet, hogy tetszett neki a szolgaság, gyűlölte Istentől küldött vezéreit. A Messiást megfeszítette, az apostolok elszéledtek, elbújtak s végleg ráborult Palesztinára a szolgaság sötétsége. Az igazság mégis feltámadt! De elpusztult Jeruzsálem s megsemmisült a nemzet, amely nem tudta felismerni az igazságot. Szomorú húsvét köszöntött ránk. A császár parancsol, az elbizakodott legionáriusok, a gyűlölködő farizeusok uralma kezdődik. És százezrek szenvedélyes kiáltása hangzik a nyomukban. Vajon nem pusztul-e el a nemzet addig, amig az igazság diadalmaskodik s nem más nép lesz-e az ur a Duna Tisza közén azon igazságoknak általa, amelyeket a Caesar és a farizeusok eltemetnek, de az emberiség lelkének ereje fel fog támasztani. Aktualitások. (ng) Megtörtént az országgyűlés feloszlatása. Vége van az annyi reménnyel megindult országgyűlési ciklusnak, amelyhez annyi bizalmat, várakozást fűzött a nemzet. És méltán. A nemzet nagynevű vezérei kerültek a bársonyszékekbe, a hatalomra és bizton reméltük, hogy a most feloszlatott országgyűlés egy ujabb kor hajnalhasadását jelenti. De nem igy történt. Ujabb csalódás ért bennünket, Láthatjuk most már, hogy hiába volt csütörtökön, sem pénteken nem evett, mert csak szombaton kapott néhány krajcárt a járókelőktől. — Ez is bizonyára az Isten ujabb csodája I -— suttogta. — Hiszen ma húsvétvasárnap van és ez a csodák ideje! De majd meglátjuk, mi lesz belőle I Bevánszorgott a városba és beült a templomba. Az utcán már sokan jártak és mindenkinek az arcán már ott ült a rózsaszínű tavasz és mindenkinek szeméből kimosolygott az élet, a tarka, a reményekkel telt élet. Különösen az asszonyok szeme fénylett, de Pinker csak zagyván, zavarosan látta a járókelőket, mintha álmában látta volna őket. — És a tarka tömeg felett lebegő harangzúgás túlvilágról jövő muzsika volt Pinker fülében. A templomban még kevesen voltak. Egy-egy vénasszony gubbasztott itt-ott a padokban és hang sem kelt egyéb a sekrestyésnek, Tata Nándor nyugalomba vonult timármesternek lépésein kivül, aki némi, teljesen felesleges igazítást végzett a templomban. Ez volt az utolsó, amit Pinker még hallott. Mert aztán megint elszunditott. A feje clőrebiccent; még szerencse, hogy a két kezét oda tudta kapni alája. Az öreg nénikék odanéztek feléje és azt gondolták magukban : — Jó ember. Derék, istenes ember! az egész nemzet látszólag egy táborban, a törvényhozás másik faktora, a Király, mereven elzárkózik a jogos, törvényen alapuló követelések teljesítése elől. Hiába hoznak határozatokat százszor, ezerszer, a Király vétóján megtörik a nemzet akarata. Ez az egyoldalú ellentállás, a hatvanhetesek ismételten felmerülő és sikerült intrikája bőszítette fel az országgyűlés legnagyobb pártját, a Justh vezetése alatti függetlenségi pártot és megtörtént az, amire remegve gondolunk : a magyar országgyűlésen vér folyt, Piros vér csörgedezett, vagy talán jobban mondhatnók, hogy kék grófi vér, gróf Khuen-Héderváry és gróf Serényi vére. Az eseményeket, kivált ezt a most emiitett sajnálatos incidenst sokféleképen magyarázzák. Persze a hatvanhetes lapok erős ítélettel és megvetéssel sújtják a Justh pártot, míg maga a függetlenségi sajtó igyekszik enyhíteni a résztvevők bűnét. Mi részünkről helyeselni nem, de megérteni tudjuk az eseményt. Helyeselni nem tudjuk, mert egész lényünk remeg arra az eseményre, hogy a magyar parlament lesülyedt az osztrák képviselőház színvonalára. Amire mi annyira büszkék voltunk, hogy a mi képviselőházunkban hangzanak el a világ legszebb szónoklatai, hogy nálunk az érvek győznek, ime kezd megdőlni. Mi sem vagyunk mentesek az egész világot betöltő erőszakos fellépések jelenetétől, mihozzánk is átszármazott már a parlamentben elfajuló durvaság átkos szokása, nálunk is lábrakap a tekintélyt nem ismerő nyers erő felsőbbségi érzete. De megérteni talán tudjuk az eseményeket akkor, ha a résztvevők lelkiállapotába helyezzük magunkat. A függetlenségi párt elment a végső határig, a rebellisnek hirdetett 48-asok szelid bárányokká változtak a hatalom birtokában. Nem kívánták programmjuk teljes megvalósítását, csak azt követelték, hogy a király által szentesített törvényen alapuló joggal élhessünk, sőt talán megelégedtek volna azzal is, hogy egy ujabb törvénnyel az önálló nemzeti bankhoz való jognak kizárólagosan és kétségtelenül biztosíttassák. És mi történt ? A teljes megadást, a nemzet minden vágyáról, reményéről való lemondást követelték annakellenében, hogy mi adjunk meg mindent, a mit a nagyhatalmi hóbort, a túltengő hatalom kívánt, Közben nyakára küldtek a nemzetnek olyan férfiút, a kit még a múltból gyűlölt a nemzet többsége, a kinek személyéhez, a kinek a nevéhez fűződik a magyar parlamenti élet egyik legundorítóbb jelensége, a vesztegetési kísérlet. Ez a férfi nagy hangon, a emzet iegszentebb jogainak, vágyainak lekicsinylésével, a függetlenségi párt becsmérlésével kezdte meg uralmát. Közben az iglói választáson megmutatta az uj Amikor a templom harangja megkondult és a hang megrázta a tornyot meg a belső csendességet, — a nép elkezdett betódulni a padok közé. A levegő egyre nehezebb, sűrűbb lett és amikor a pap kilépett, felment az oltár lépcsőjén és felmutatta a csillogó monstranciát, már nem volt egyetlen talpalattnyi szabad tér a kockás köveken. — Feltámadt Jézus e napon ! . . . Pinker fülében zagyva, mézédes hangok kergetőztek, de ő már nem tudta, hogy hol van és mi az a zengés, ami körülveszi. És végül már nem is hallott semmit. A homloka nagyon forró volt és csak ezért érezte meg ezt is, h >gy a keze lassankint jéghidegre válik. Valami pápaszemes bácsika ült mellette. Az gyakran nézett a mozdulatlan emberre, de aztán gyorsan visszakapta a tekintetét az oltár fölött álló istenemberre és a kezében levő csillogó keresztre és azt. gondolta magában, liogy ő nem a vatkozhatik ' bele senki dolgába és hogy különben is jó lesz már menni, mert a mise a vége felé jár és bizony még összenyomják a nagy tolongásban. * A mise véget ért és a Tata bácsi, a sekres- < tyés elkezdte oltogatni a gyertyákat. I hatalmi párt, hogy milyen eszközökkel fog a választáson dolgozni, hogy hogyan igyekszik kiirtani a függetlenségi és negyvennyolcas pártot. Mindezekre ráadásul nyilt alkotmánysértést köveit el a képviselőház feloszlatásával és hogy még inkább ingerelje a függetlenségi pártot, nyilt törvényszegését erőszakos törvényelferditésével tetézi. Az ország legnagyobb pártját fumigálja, állítólagos abbeli nyilatkozatával, hogy >felrugom az egész parlamentet* nyíltan kihívja maga ellen a haragot, csoda-e hát, hogy a legkomolyabb, legérettebb férfiakat is elfogja az izgalom, a gyűlölet és olyan lépésre ragadtatják magukat, a mit bizonyára ők bánnak legjobban. Azonban ebből a szomorú eseményből az egész pártot elitélni, egy pártra következtetést vonni nem lehet. Meg vagyunk győződve, hogy az ha nem a legnemesebb bosszú érzete, nem a legtiszteletreméltóbb dűh, a haza sorsa iránti végtelen kétségbeesés vezette volna a tetteseket, maga a párt szóllítaná fel őket, hogy hagyják ott a pártot. Igy sajnálni lehet végtelenül a magyar parlament hírének csorbulását, de ezért a leghazafiasabb pártot felelősségre vonni nem lehet. A bűnös, ha bűnös, büntetését el fogja venni. Mi csak sajnáljuk a pártot, mert ellenségei olyan fegyvert kováosolnak belőle, amely esetleg árthat nekik. Hangulatok. (Beküldetett.) Régi és szomorú valóság az, hogy a hol három magyar ember összekerül, ott tizenhárom féle vélemény ér napvilágot I Ez már olyan nemzeti betegségünk. Csak az a különös, hogy mindegyikünk azt hiszi magáról, hogy nem ő a széthúzó! íme most Kossuth Fereno is azt abajgatja, hogy : >átok veri rég a magyart, mert az soha össze nem tart!< De c<ak — kérdem, — ki nem tart össze ? Mi ? Ti ? Ok ? Az-e a békeháboritó, a ki kitart a nemzeti áspirációk, a nemzet jogai mellett, avagy az-e, a ki a hatalomért kész pőrére vetkőzni?! Az-e, a ki általános és egyenlő választó jogot akar, avagy az-e, aki tiz polgárnak akar egy szavazatot adni?! Ez igen tág fogalom. Az igazság azonban az, hogy pártos széthuzásuok az oka, hogy négyszáz év óta gyarmatállam vagyuuk ! Szándékosan használom a k'f"j°7év : ;<llam ; mert azt a mézes madzagot, bj-y útiamnak nevezzük magunkat, még nem kobozták el tőlünk. B c-iben mindig a lényeget tekintik ; a lényeg p

rdig az, hogy a szó legszemtelenebb értelmiben fejős tehene, gyarmata vagyunk Ausztriának 1 Fejős tehene vagyunk mindig és mindenkor, a saját véreink árulásai folytán. Eszel különben Néhány konok vénasszony még ott maradt a padokban, de aztán ők is szállingóztak kifelé, hogy otthon elmondhassák reszketeg, rajongó hangon : — Szép volt, nagyon szép volt! Csak egy férfi nem mozdult. Ott ült most is, a fejét a kezére hajtva. A sekrestyés még várt egy darabig, de aztán, mivel végre neki is csak kell ebédelni, odament hozzá és megrázta. Dd az ember nem mozdult. Tata bácsi akkor megfogta a kezét és a szegény öregnek szinte megállt a szívverése. Mert a templomi ember keze jéghideg és merev volt. — Uram isten, miért teszel ilyent épen szent húsvét vasárnapján ! — sóhajtott a sekrestyés és körülnézett tanácstalanul. A tekintete véletlenül odaesctt az oltár fölött álló biborpalástos alakra. És az az alak lemosolygott a sekrestyésre. Melegen és biztatóan, mint az, aki azt mondja : — Ne félj ! Tudom mit cselekszem ! Irta : Cholnoky László.