Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)

1910-03-06 / 10. szám

1910. március 6. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirkp< 3 Tacitus tollára, Juvenalis ostorára és Martialis iróniájára méltó az életünk. S ez az állapot annál fájóbb nekünk, mert idegen fertőzet ez bennünk. Mikor ébred fel a mi országunkban is a nemes önérzet tisztító parancsa ? * * * (A társadalmi élet ferdeségei.) Egy lapban nemrég keserves panaszokat olvastunk amaz elfajult társaséleti fogalmak miatt, amelyek szerint az előbbkelő hivatalnokoknak okvetlen részt kell venniök mindenben, vagy legalább hiszik, hogy ilyen túlzott részt kell venniök. Nem is tagadható, hogy az úgynevezett társadalmi élet különösen nagyobb városban óriási igényeket szab egy-egy előbbkelő állású egyén elé. Bizonyos, hogy ebben az irányban is sok, ami sok és itt is tulságokba lehet esni. Pedig azt hiszszük, hogy — kivált a mai mozgalmas politikai és társadalmi küzdelmeink közepette — a túlságba nem vitt társasélet kedves változatossággal élénkíti fel a kedélyeket, a munkaképességet pedig felfrissíti. Az intéző egyéniségeknek az egyes társadalmi osztályok közé vegyülése, az emberekkel való együttélés szükséges nem csupán az illetőkre, de a közre nézve is. Sokkal több helyes értesülést, egészséges elhatározást merithetnek az államférfiak a s/.ingazdag életből, mint irodájuk szürke falai közölt. Nagy hasznát látják, ha néha-néha ssabadulntk szokott befolyásoló környezetüktől és közelről látják, hogy és mint él, mii óhajt, mit nem szeret és kikre hallgat szívesen a nép. A nagyzás, a fényűzés, a divatos versenyzés itt a baj, nem pedig a tisztességes társasélet kedvelése, amely baj pedig nem osupán a legmagasabb körökben érezteti hatásait, de még inkább a polgári osztályok egyes rétegeiben. De leginkább meglátszik e bajok nyoma a kisebb és nagyobb vidéki városok hivatalnokainak életmódjában. Abba a nyavalyába estek a vidéki városot, hogy folyton utánozzák mindazt, amit a fővárosban láttak vagy felőle olvastak. Nem jut eszükbe, hogy a világvárosi élet csillogó formái közölt mily sok a romlottság és nem gondolják meg, hogy a vidéki élet eszközeinek kisebbszerü viszonyai kötött sokszor csupán torzmását ismétlik meg a nagyvárosi életnek. Mind a kisvárosok, mind a kevésbbé tehetős egyes emberek viszonyaikon fölül élnek. Az asszony segiti a tönkrejutásban könnyelmű férjét. Innét a társadalmi élet általános züllése, innét a polgári és hivatalnoki osztályok elégedetlensége és innét az a kórságos állapot, hogy mindenki az államtól követeli immár a helytelen életfogalmak következtében keletkezett pénzügyi hiány eltüntetését. Miben rejlik azonban a társas-érintkezés bája, kedvessége, áldásos volta? Legelőször is abban, hogy ne legyen benne kényszerűség. Aki falu ; lakik, az csak néha-napján találkozik szomszédaival, csak elvétve fogad vendégeket ; aki évente legföljebb két-háromszor rándul a nagy városba, hogy némi ujat és szokatlant élvezzen, hát az bizonyosan tapasztalni fogja a társas élet megifjító, ujjászülő hatását. Akire azonban nem virrad oly nap, hogy no gyömöszölje szűk falak közé egész légió felületesen ismert ember, akit magasabb rangú jelenlevők lenéznek alacsonyabb rangjáért, vagy saját cimkórsága és nagyzási hóbortja szorongatja ; aki kénytelen falatjaival c-gyütt nyeldesni le egy csomó Ízetlen és üres társasági h izugsagot vagy maga mulattatja ilyenekkel a szomszédait; akire nézve tehát csupa unalmas sablon a vendéglátás Vügy vendégül hittat ás ; nos, arra nézve csakugyan nincs bája a lársaséletnek. Ama régi, magyaros, patriarkális idők társas hzelleuiének visszatérítése után sóhajtozunk rni ! Kerülte ez az oktalan fényűzést és a fitogtató látszatot. A mi mostani társaséletünket utóbb megkeseríUeti velünk az esztelen fényűzés, elkedvetlenít irányában a látszat hajszolása, mely egyrészt a külsőségekbeu való hivalkodásra, ruásrészt az egyszerűség megvetésére csábit. A ré^i, jó magyar társaséleti szokások és erkölcsök tölelevenitése segit, majd társadalmunk vértelenségén, amidőn kiki rájön, hogy a társasélet savát, borsát nem a csillámló nagyzás, hanem a kedély és szellem közreműködése adja meg f> ekkor talán elégedettebbekké válunk és kevesebbe kerül a társadalommal való érintkezésünk I Százötvennégy millió. Hi statisztikus volnék, első sorban azt számítanám ki, hogy az a rengeteg összeg, amit cikkem cime feltüntet, mennyit nyom súlyban réz, nikkel, ezüst és arany veretbon. Majd egymás tetejére raknám a különböző pénznemeket és vitába szállnék az egyptomi korszak tu- ! dósaival, hogy Bábel tornya magasabb volt-e, mint az ón pénzrakásom? S átváltoztatnám ezt az összeget ropogós bankókra s azon törném a fejemet, hogy szép egymás mellé rakva hány négyszögkilométer területet tudnék vele szemkápráztatóan kitetoválni ? De bárha mindezeket nem teszem, mégis elhiszik nekecn azt, hogy százötvennégy millió K olyan összeget képvisel, amely mellett különösen akkor lehetetlen elsiklaui, amikor kétségen felül igaz, hogy ez az óriási összeg nemzeti elszegényedésünknek egyik letagadhatatlan kórképe. Mert mit fejez ki ei a százötvennégy millió? Azt, hogy az elmúlt évben, vagyis 1909-ben ennyi összeggel adtunk ki többet külföldi árucikkekért, mint amennyit magunk kivittünk. Lrtsük meg jól : kivitelünk értékének különbözete ez a behozatal, vagyis ennyi koronával többet adtunk idegeneknek. Szomorú eredmény mindenképen. Nemzeti szempontból épugy, mint társadalmi és közgazdasági szempontból. Rámutatok, hogy miért? Ha ez a 154 millió K idehaza maradhatna, a munkások tízezrei találtak volna biztos megélhetési forrást. Föllendülhetne iparunk, virágozna mezőgazdaságunk, szilárd alapját rakhatnók le olyan gazdasági alakulatnak, amelyből már a jelen nemzedék is élvezné az édes izü gyümölosöt, a jövő pedig dúsan arathatna az istenadta termésben. Átalakulna egész társadalmi életünk 8 ott, ahol most a nyomor tömegben szedi áldozatát, jólét verhetne tanyát. És hogy ez a százötvennégy millió K idegen országoknak ölébe hullott s hogy ez igy évről évre fokozódik : első sorban magunk munkások varrunk az okai. Hogy miért? Rögtön rámutatok. Menjünk el a város legközelebbi vásárjára. Nézzük meg a legelső sorban, kik képezik a vásárló közönséget ? Uri dámákat vagy urakat alig találunk a tágas téren. Ha vannak is, a kíváncsiság hozta őket a sokadalomba. A vásárló tömeg a munkásosztályból kerül ki. ÉS P®dig ugy az ipari, mint a földműves-osztályból. És nézzük, rnit árulnak? Csak azt, amit, venni szokott a vásári közönség: ruhanemüeket, házi eszközöket stb. És itt — ha e cikkeli származását nézzük — rögtön rájövünk, hogy miért kellett pl. tavaly 154 milliót külföldre kiadnunk? Szinmagyar vidékeken, ahová még az idegen szó el sem jutott eddig, eljutott az idegen irás kíséretében az idegen portéka, amelynek értéko sehogysem ér föl a drága magyar pénzzel. Nézzük meg a vásárosok áruládáit: rajta az idegen HZÓ mellett a peosét, tanuságul arra, hogy az a portéka messze földről és pedig a legtöbbször gyűlölt földről került a szinmagyar vidékre. Vagy menjünk végig valamely vidéki város kereskedelmi utvonalán. Nézzük meg a boltok árucikkeit: mindegyiken rajta van az idegen peosét. Nem túlozok, ha azt mondom, hogy hazánk vidéki városaiban található iparoikkek 95 százaléka idegen származású. A fővárosban e tekintetben valamivel jobb a helyzet, de nem sokkal. De ha jobb sem volna, megütközni rajta kevésbbé lehetne, mert a nagy városok központosító természete minden országban bőséges teret biztosit idegen nemzetek ipari termékeinek. Nemzeti elszegényedésünk elé gátat vetni igen nehéz feladat. Annál is inkább, mert meg van az irva, hogy aki pusziulásnak indul, az cl is vész. De vájjon pusztulásnak iudultunk-e? Az-c a sorsunk, hogy elvesszünk ? E kérdésekre nem felelhetünk igennel. Egy nemzet, amelynek a léthez történelmi, erkölcsi és gazdasági alapja van, pusztulásnak uem indulh.-it. Ezért nem veszhetünk el mi sem. És különösen nem, ha a társadalmat átalakítjuk a magyar igazi termékek iránti rokonszenvre. Ha megtanítjuk a legnagyobb fogyasztót, hogy bármily csekély értékkel bíró vásárlásánál keresse annak mngyar származását. Ha tudni fogja a legnagyobb fogyasztó, a magyar munkásosztály, hogy j minden kiadott koronájával a saját faját erősíti j meg, ha magyar árucikkeket vásárol, akkor idegen népek zsebe nem telik meg évenként 154 milliót kitevő magyar pénzzel. A magyar ipar pártolására ki kell tanítani a magyar népet. Az olyan iparpártolási mozgalom, aminő a mult években indult meg ós amely a legelőkelőbb társaság határain tul nem ment: megfelelő eredménnyel nem járhat. Mutatja ennek igazságát az eredmény. A nagyrészt Ausztriából beözönlő kézműáru iparoikkek 80'/

0-a olyan, amit a köznép fogyaszt. Szövetek, kartonok, üvegcserép s egyéb tárgyak, játékszerek, konyhai felszerelések, képek stb. Ezeket az előkelőbb körök egyáltalában nem használják. Még az üveg s egyéb edényeket, a játékszereket sem, mert finomult Ízlésüknek a selejtes osztrák áru nem felel meg. Mindezt tehát a munkásosztály és a velo majdnem egyenrangú kisiparos és kishivat alnoki osztály fogyasztja. Erre a körre ped'g az eddigi iparpártolási mozgalmak ki sem terjedtek. Sőt, fájdalom, e tekintetben ott vagyunk még, hogy ez az osztály érzéketlen maradt azzal a nemzeti nagy veszedelemmel szemben, amit tényleges állapotunk magában foglal. Érzéketlen, mert nem sejti, hogy saját gyermekének jövőjét teszi tönkre, amikor nem keresi, nem kutatja, hogy honnét származik az az árucikk, amelyért pénzét kiadja. Szervezni kell tehát a magyar munkásosztályt, hogy megismerje a magyar ipar pártolásának megbecsülhetetlen értékét. A szervezés munkáját kezdeni kell az iskolán és ernyedetlen kitartással folytatni kell az élet egész vonalán, szakadatlanul. Csak igy menthetjük meg számunkra a jövőt, csak igy lehet reményünk, hogy a jelen nemzedék napjai is derűsebbek lesznek. A magyar munkás céltudatos oktatásával a 154 milliónyi pénztömeg itthon maradhat árvák nevelésére, özvegyek gyámolitására és elaggott munkások segítségére! Nyomorgó városok. Magyarországon a legtöbb vidéki város olyan, mint egy kényes, fess uri dáma, aki osak úrinak látszik, mert a haladás őt is abba az örvénybe sodorta, amelyik tenyérnyi takarót ugyan ad a szerencsétlen áldozatnak, de mégis azt követeli, hogy tovább nyújtózkodjék, mint ameddig ez a könyörületből adott takaró ér. Manapság éppen ilyenek a vidéki városok is. Ha végig megyünk legtöbbnek az utcáján, többé kevésbbé valamennyin meglátszik, hogy a kor szellemével tartva haladni akar, mert haladnia kell. De meglátszik aztán az is, hogy sokkal tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért. Ezt a hiányzó takarót nevezzük mi pótadónak, amit a város polgárai önszántukból adnak azért, hogy városuk, ez a fess, uri d íma meg ne fázzék, hogy lépést tarthasson a korral, amelytől szerető atyjának, az államhatalomnak szükkebliisége miatt bizony egy kissé elmaradt. Igy született meg aztán a magyar városok nyomorúsága, mely napról napra nagyobb és nagyobb arányokat öltött olyannyira, hogy hosszú évtizedek kellenek ahoz, hogy a magyar városok ebből a fejlődést megbénító nyomorúságból osak némileg is ki tudjanak vergődni. Semmi sem bizonyítja jobban és szomorúbban ezt a nyomorúságos tengődést, mint az a statisztikai anyaghalmaz, mely a magyar városok pótadó százalékát tünteti fel. Magyarországnak, Budapest és Fiumét kivéve, összesen 163 városa van, de ezek közül csupán 15 dicsekedhetik azzal az Isten áldásával, hogy a pótadót uem ismerik. Breznóbánya, Dobaina, Gyergyószentmiklós, Gölniobánya, Igló, Olubló, Jolsva, Szászváros, Szepesbéla, Szepesolaszi és Vízakna városoknak ugyanis egy fillérnyi pótadójuk sinos, amivel egyetlen törvényhatósági joggal felruházott város sem diosekedhetik. Á huszonöt törvényhatósági város közül hatnak csak 1—50 százalékig terjed a pótadója, mig 19-nek a pótadója 50 és 100 százalék között váltakozik. A 100 százalékot egy sem haladja meg, sőt még el sem éri, anyagi viszonyaik tehát sokkal kedvezőbbek, mint a rend. tanácsú városoké. Az ország 111 rend. tan. városa között, mint fentebb emiitettük, van 15 város, ahol nincsen ! pótadó, de van 32 város, ahol a pótadó 1 50 ' százalék; 53 város, ahol 50 — 99 százalék; 7