Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)

1910-03-06 / 10. szám

2 »Z»lamegye, Zalavármegyei Fírlap* 1910 február 13. kat érezni s hozzá kezdhetnek a várme­gye politikai képének átalakításához. A választások idejéig azután hozzászoknak az emberek az uj hatalomhoz s megin­dulhat a pénzen vett mamelukok szállítá­sára irányuló munka. Rossz magyar ember az, aki ebben nem lát nemzeti veszedelmet s félvállról veszi a hazafiatlan vállalkozást. Itt nem politi­kai váltógazdaságról vau szó, hiszen nem a pártok erőviszonyai teremtették meg a nemzeti munkapártot, hanem az uralkodó parancsa és a korrupció". Nem öllentétes elvi irányok harcáról van szó, nem a hatvan­hetesek és negyvennyolcasok mérkőzése kezdődik, hanem a négyszázéves szabadság küzdelemnek egy ujabb ütközete előtt áll a nemzet. A bosnyák annexió penzen vásárolt sikerétől megmámorosodott önkény újra megkísérli az összbirodalom négyszázéves vágyának megvalósítását. Uj harc indul a magyar nemzet függetlenségi törekvései ellen. Alattomos, lelkeket rontó, ideáinkat romboló harc. Pénzzel akarják megvásá­rolni, erőszakkal bilincsekbe verni a nem­zet lelkiismeretét. Ébredjünk fel kényel­mes álmodozásunkból, nyissuk ki a sze­meinket s lássuk meg az ellenünk szőtt tervet a maga valóságában. Az ellenség erős, ravasz és kitanult, mindenre el van szánva. Kihasználja a nemzet ernyedtsé­gének minden pillanatát. Erőtlenségünkből erőt merít. Alvásunkat halálnak hirdeti. Készülődjünk a küzdelemre s zárt so­rokban haladjunk, nehogy a kormány em­berei beférkőzhessenek közibénk. Szembe kell szállnunk a bécsi önkénnyel. Nemzeti erőnk és igazságunk tudatában bátran felvesszük a küzdelmet. Az idő a nemzeti ügynek fog igazat adni, ha el nem ernyedünk és kitartunk. Aktualitások. (A rangkórság.) A kis Dánia józan, demok­ratikus leokét adott a nagy közép-európai orszá­gok társadalmának, de különösen nekünk, ma­gyaroknak. Az az északi művelt nép belátta, hogy az ok­talan oim- és rangkórság ellen egyedüli hatha­tós orvoslás: sutba dobni az összes oiineket, ki­tüntetéseket és egyéb, a pogáuykorból fenn­maradt értéktelen titulákat. Valószínűleg nem pillanatnyi ellenszenv kény­szerítette a kormányt ily gyökeres elhatározásra, hanem az a szomorú tapasztalat, amelyet a cimek, rangok és kitüntetések utáni epekedések okoz­tak a társadalmi és állami élet terein. Ismét rothadhatott valami Dániában. A társadalmi és közélet fáján elszaporodhat­tak a hernyók, amelyeknek petéit a cím- és rangkórság melengeti e és táplálta s felnöveked­vén lerágták az igazi nemzeti élet lombkoroná­jának hajtásait, leveleit. Amelyik országban a lelki nyavalya elhara­pódzik, ott ideális, önzetlenül a közjóért mun­kálkodó embert vajmi keveset találhatni. Már pedig a hazát, as államokat nem ily lelkissegények rabszolga törtatése tartja fenn és erősíti, hanem a nemes önérzet, a büszke pol­gári öntudat aoélos akaratereje. Soha nem volt szebb kora a magyar társa­dalmi- és közéletnek, mint az 1848-as és a 60 as évek idején. Nem a rang, nem a eím után lelkendezett ak­kor a magán- és közszereplésre vágyó honfiúi szív, hanem arra törekedett, hogy minél többet és minél jobban cselekedjék hazájáért. Mély bölosességök és ideális érzületök, igazi demokratikus gondol­kodásuk fölényes megvetéssol utasította vissza azt a gyermekeknek való üres oseose-becsét, ami­ért manapság kegyelmes és nem kegyelmes lábak kopnak el szinte térdig, a föld piszkos poráig, és nagyságos mailek lihegnek csaknsm behorpadásig. Ha most fölkelne a sírjából a mindenkor leg­nagyobb magyar Tekintetes Úr, Deák Fereno és ha látná, hogy a külömböző fórumokon mennyi kitüntetéssel felcioomázott alak lépked nagy képű auguri fejhordozással és ha még el nem adta, legalább is árulja magát, — visszasietne rögtön a osontjai által megszentelt örök lakásába és nem térne többé vissza soh i. II. Fülöp, maoedóniai királynak is volt magá­hoz mért esze ; de még sem volt annyi, mint Augusztusnak és császár utódainak. Mert mig a világverő Nagy Sándor fejedelem atyja azt tartotta, hogy nincs oly görög vár, melyet egy arannyal terhelt öszvérrel be nem vehetne; addig az első római császár és koro­nás követői elégnek vélték, ha konzuli, szená­tori, néptribunusi és egyéb cimekkel puhítják magukhoz Romulus hiúsággal telt sarjadékait. És hogy kapkodtak utána! A vagyontalan patríciusnak kellett, hogy dőrén szegénységét Ukarja el vele. Az ügyes pénzmanipulációk folytán gazdaggá lett közönséges civisnek szüksége volt rá, hogy oktalanul szégyenlett származása hiányait pótolja vele az ősi fensőbb körök előtt, ahova aranya révén befurakodott. A többi Novus (uj szereplő) egy mesgyén haladt velők s majmolták a nagyokat is, egy­mást is. így ette ki a vak hiúság Róma dacos leikei­ből as idsálizmust, hogy aztán ez éhes lelkek kiegyék az állam egyedüli fenntartó eleusét: az erkölcsi erőt. Egyrészt ez a szomorú kép adta nagy költőnk ajkára hasonlatkép ezen örök igéket: „Minden ország támasia • talpköve a tiizta erkölcs, Mely ha megvész, Kóma ledől s rabigába görnyed"' Másutt talán elég az erkölcsi süllyedés meggát­lására a kormányok erélyes állásfoglalása. De nálunk a kormányi eljáráson kivül — persze, ha lenne ilyen kormányunk — még a társadalom minden egyes intelligens józan tag­jának egybefogó munkájára is rá kellene szorulni a burján kigyomlálására. A hiúságon épül fel egész társadalmi életünk. A legalsóbb rétegtől a legmagasabbig. A oseléd­leánytól kezdve, aki már nagysád-oltatja magát, minden állás- és rangbéli egyén több titulust követel magának, mint ami magilleti. A hivatalnok nem szereti, ha hivatalos állása nevével szólítják meg, holott ez után kapja kenyerét; hanem a nagyságos, méltóságos és kegyelmes megszólításokban gyönyörködik. Annyi köztünk a különféle udvari és nem udvari tanáesos ós érdemrendes, hogy ma-holnap ők lesznek többen és mi — közönséges hilan­dók — kevesebben. Még a tudományosság csarnokainak légkörét is megfertőztette a hiúság. Sok tudósunknak is jobban imponál a kisebb-nagyobb érdemrend, bárósítás, mint maga a tudomány. Es utóbbit eszköznek tekinti az előbbi megszerzésére. Holott a tudomány örökké való, a cimek pedig na­gyon is mulandók. Középiskolai és egyetemi oktatásunk és neve­lésünk a hiúság járó szalagján halad és társa­dalmi téren annyira süllyedtünk e betegségben, hogy az indiánok és a botokudok felfogásán is túl teszünk. Felsőbbsé^ts gőggel mosolygunk Balkán felett, holott ott is mértéket tud szabni a eimkórság­nak a józan polgári önbeosérzet. Ne áltassuk magunkat: hidalgók vagyunk, szegények ; lefelé büszkék, fölfelé titulusos haj­longók. házszámokat. Végre odaért. Hatalmas négy emeletes palota volt, a kapunál két óriási osz­loppal, feljebb két hazug, hamis kariatidával. Fredy megelégedetten ballagott fel a léposő­kön. Fényes rézfogantyui, a márványlépcső tiszta fehérsége előcsillantak a sötét lépcsőház­ban. Már az első emeleten volt, itt laktak ők. Fredy konstatálta, hogy a szive semmivel sem ver jobban, mint a Váoi-köruton. Becsöngetett. Fehér főkötős, fekete ruhás szo­baleány nyitott ajtót. Fredy mindjárt a beléptekor érezte, hogy itt őt várják; hogy a lépcsőket nem ok nélkül súrolták hófehérre és a rézfogantyukat nem hiába fényesítették ki csillogóra, mert őt itt várják. Sőt még azt is bevallotta önmagának, hogy a házikisasszony kölni vizet is locsolt széjjel a lakásban, hogy olyanféle legyen a be­nyomás, mintha egy színésznő budoárjában volna. Ott állt Sárika előtt. Két hét óta ismerték egymást. És ez a magas sarkú cipős, bizony­talan huju, de feltűnő eleganoiáju leány u^y illegette magát a lusta, álmos szemű Fredy előtt, mint egy próbát tartó színésznő . . . A mama is nagyon ktdves volt. Fredy meg ! lehetett elégedve hódításával, mert mikor a mama jött suhogva az ő lila elfogadó pongyo­lájában, olyan örömmel nyújtotta eléje brilliáns gyűrűkkel megrakott kezét, mintha szegény fiu nem a leányát — oh Isten mentsen — őt magát kérné feleségül. Remek ozsonnát kapott. Tejszínes teát kug­ler-süteménnyel, utána hideg felvágottat; és a mama váltig emlegette, hogy bár most a bieder­mayer-uisouna a divat, ő mégis megmarad a fiv' o cloknál. Fredy kérdésére még azt is meg­magyarázta, hogy a biedermayer-ozsonna jó me­leg kávéból, mazsolás kuglófból és édes befőtt­ből áll. Fredy osakhogy mondjon, valamit azt mondta, hogy ő az ő feleségétől azt fogja kivánoi, hogy ilyen ozsonnát rendezzen, mert ő a kuglófot nagyon szereti. Persze erre a Sárika elpirult és zavartan nevetett. De a mama ötletesnek és szellemesnek találta Fredy mondását. Uzsonna után leültek zongorázni. És Sárika eljátszotta a legújabb Bzalonkeringőket, állítólag kívülről és Fredy el is hitte, mert olyanokat ütött félre Sárika a billentyűk között, hogy még Fredy laikus szive is megdobbant tőle. így eltelt egy óra ós Fredy távozni akart. Sárika felállt a zongorától és Fredy mellé lépett. A mama gyönyörködve n ;zte a pírt és az arcára rá volt írva ez a boldog fel kiáltó-jel: „Meg van fogva, édes fiam !" Fredynek tetszett a zöld szalon. Mindenki olyan szint kapott tőle, mint a kisértetek a Molnár és Gyermekében. Csak a kis gázkályha piros bádogja adott némi változást az egyfor­maságbsn. Nagyon meg volt hatva a szegény gyerek. A mindenfelülről kipárolgó kölni-víz s az óriási osokor olasz rózsáinak szaga össze­keveredett s a leheletektől párások lettek az ablakok. Egy hatalmas óra mély kongással vert hetet. Fredy buoiúsott. A mamának k^zet osó­kolt, Sárikának pedig mély bókot osapott, mint hajdan a rokokóvilágban a fehérparókás, selyem nadrágos ifiurak. Engedelmet kért, hogy más­kor is eljöhessen és lassan határozott léptekkel elment. Csak mikor az utcára ért és egy siető ember meglökte, akk' r tért magához. Szerette vulna magát jól felpofozni, hogy igy tudott ko­médiát játszani. Amint ment hazafelé egyre Sínkát látta maga előtt. Szép, dologtalan kezei voltak, ezt Fredy is elismerte. Dí hol van az a kéz a szép zsi­dóleány finoin, fehér ujjaitól. És ment haza. A belváros egyik utcáján egy fátyolos leány surrant el mellette. 0 volt az. Egymásra néztek. A kisleány várt egy pillana­hogy mint rendesen, megszóiitsa ma is a fiu. Várt egy pilla natig. Do aztán lesütött szem­mel távozott. i rt a : Salgó M.

Next

/
Thumbnails
Contents