Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-07-25 / 30. szám

XXVIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1909. julius 25 30, szám. Előfizetési tíij: Egész évre . 10 K — f. F<M évre . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 53 f Egyes szám Ara 20 fillér Hirdetések : Megállapodás szerint. Nyilttér soronként 1 K Kéziratokat nem küldünk VÍSÜZB A L A V A Politikai és társadalmi hetilap. p egjelenik minden vasárnap. Hangulatok. A politika berkeiben csend honol. Egyelőre szünetel a közélet s az általános figyelem inkább a mezők felé irányul, ahol mo>t gyűjtik össze egy rossz gazdasági év keserves munkájának silány gyümölcsét. Az aratás eredményétől függ a mi jólétünk, vagy nyomorúságunk, tehát erőnk vagy gyengeségünk is. Bizony a kalász adja nekünk még a politikához is az energiát. Ha az anyaföld jól fizet; ha a rög magbálálja a munkát s beköltözik a megelégedettség az uri kastélyokba és a paraszt házikókba, akkor jobban tudunk lelkesedni, küzdeni és ellenállni, mint amikor üres a csűr, drága a kenyér s a mezőkön dolgozó munkásnép elkeseredetten néz a tél elé, az ur pedig aggodalommal várja a bankok leveleit, amelyekben bizonyos határnapok közeledtére figyelmeztetik. Amikor az embernek üres a tarisznyája, elfogja a pessimismus. Nem tud sok jót remélni a jövendőtől. Mindent fekete színben lát s ha már a természet megcsalta, nem mer bizakodni az emberekben sem. A tömegeknek pedig megvan az a rosz szokásuk, hogy a nyomorúság okait mindig másokban látják és szeretnek bűnbakokat keresni. A nyomorúsággal küzködő nép nem hisz és nem bizik. Nálunk ebben az esztendőben minden társadalmi réteg a nyomorúsággal küzködik. Mert roszul termett a föld s inindnyájau oda vagyunk tapadva egész existenciánkkal a földhöz. A földművest megnyomorítja az adó és a takarékpénztár. Az urnák keserves gondokat okoz a pénznélküli állapot. A kereskedő üzletének pangása miatt panaszkodik; az iparos műhelyében nincs munka; a diplomás nép, a honaracior, a tisztviselő nyög a drágaság terhei alatt; a munkásnak megcsappant a keresete és szorongva lesi: mikor száll le a kenyér ára. Eközben pedig arról beszól a fáma, azt duruzsolja a magas diplomácia, hogy az európai egyensúly borotva élén táncol, tehát fegyverkezni kell, uj h;ijókat muszáj építeni, az annexiós költségeket a bőrünkből is ki kell rázni, szóval a magasabb államérdekek egy gyenge milliárdot követelnek. Ki tudna rózsás képeket festeni a jövendő ajtajára ? Ki meri biztatni ezt a szegény országot azzal, hogy jobban is lesz még valaha ? Jó aratás után persze könnyebb volna jó hangulatot ébreszteni, de ma nem megy. Bő ebéd alatt, rakott asztal mellett lelkesít a toaszt, de a sovány ebéd nem alkalmas hangulatok keltésére. Már pedig nálunk sok, sőt talán minden a hangulattól függ. Hiszen az egész közélet félig meddig c?ak hangulat, frázis; egy kis lelkesedés, sok reménység, hiszékenység, bizalom s a végén csalódás. A sok csalódás azután megtanitotta az embereket arra, hogy a hangulatok értékét tul ne becsüljék s inkább pessimisták legyenek. Ha ezt a pessimismust még a nyomorúság is támogatja, akkor azután nehéz dolog azt a rózsaszínű ködöt megtartani, amely eltakarja előlünk a valóság rideg képét. A szegénység veszedelmesen elernyeszti az erőket, megcsappantja a lelkesedést ós számítókká teszi az embereket. Szegény országnak nehéz eszményekről beszélni s az éhezőnek legnagyobb kincs a kenyér. Az ősz, a nehéz terminus napról napra közeledik. Talpra kellene állnia az egész nemzetnek s bele kellene olvadnunk egy nagy eszmébe, egy szent célba minden erőnkkel, minden gondolatunkkal. Amikor bezárták az ország házának ajtaját a az őszig halasztást adtak a válságnak, ugy éreztük, hogy a lelkesedés tüze az égig fog lobogni; hogy elkezdődik egy magaszA kis í^arica. Irta: Pataky István. Pap Mihály luj Tógyer a máramarosi oláh í legényeknek is díszpéldánya volt. Nagy termetű, j egészséges, erős. A nagy hideg, vagy a nagy meleg hatással nem volt rá; rendületlenül, kitartással folytatta azt, amit megkezdett. Sőt ha valamely munkát, például erdőirtást elvállalt, eszébe sem jutott, mint többi társainak, hogy napközben enni is kellene. Alkonyatig hallattszottak szüntelen azok a balta-vágások, a melyeknek messzehangzó döngése elárulta, hogy most a nagy Pap Mihály luj Tógyer halomra dönti az ős-fákat. Ott lakott Borsa falu felett, a főszolgabíró havasa alatt egy kis házikóban, melyet apjától, Tógyer luj Mihálytól örökölt. Kellett ezen megkülönböztetés, mert a léi Borsa Pappokból állott. Sokszor a nagyapa nevét is oda kellett bigyeszteni, hogy tudja az ember, hogy melyik Pappról van szó. Ez a nagy, hatalmas ember csak a munkának élt s bár 24 éves volt, eszébe sem jutott, hogy asszonyt hozzon a házikóba. Pedig utánna nézett ám a legjobb módú gazda lánya is. Mert szép ember volt Mihály. Olajbarna arcán piros színárnyalat volt s két kis fekete bajusza a természettől ápolva kunkorodott felfelé, sötét haja pedig gön lör fürtökben omlott válláig. Egyes tanácsadó asszonyok kerülgették is Mihályt, hogy ide s ide bizvást mehet leánynézőbe, de Mihály, nagy falatokban nyelve a puliszkát, azt mondta: minek, megtudok én magamnak főzni — s midőn az anyókát megkínálta a magafőztjéből, e'.kellett ismerni, hogy ezt asszony sem tudná jobban megfőzni. De aztán Mihály mégis csak bele botlott a szépnembe. Egy este az erdőből jött haza, az útban utolérte a nagy vihar, amire különben Mihály nem sokat adott, mert mit sem törődve a záporral, ép oly nyugodtan haladt lakása felé, mintha a legszebb idő volna. De nem igy, akivel találkozott. Egy 15—1G éves lány egy fa alá húzódva didergett, előtte egy kötéllel átkötött fíícsomó. Az özvegy dászkál legfiatalabb lánya, a Mari volt. A nagy, termetes oláh megállott a lány előtt. — Mariska, maga át van ázva. — Fázom — felelt didergősen a lány. A tehenünknek szedtem füvet s utolért ez a vihar. A lány arca majdnem hófehér volt; kifejlett ugyan, de gyenge teremtésnek látszott; az arca oly szép, hogy a legelőkelőbbek közül is sokan cseréltek volna vele. — Az én lakásom nem messze van, jöjjön velem — szólt a lányhoz Mihály. — Mennék, de alig birok állani, el nem birom ezt a sok füvet. — Azt én viszem — szólt Mihály s vállára I dobta a jó nagy csomagot. S elindult. A lány utánna reszketve, dideregve. Egyszer Mihály visszanézett. A lányból kinézett a nagy fájdalom. Bőrig át volt áava. — Haj, hisz maga megfagy — szólt Mihály. Azzal szétvetve bekecsét, jobb kézzel felemelte a lányt, mint egy pehelyt, a kebléhez fektette, kezével átkarolta s azzal balkezével a csomó iüvet tartva, futva indult lakása leié. Odaérve letette a lányt ágyába, melyen alul is medvebőr volt, meg takaróul is s azzal gyorsan tüzet gyújtott kemenoéjébc. A lány a nagy fáradságtól, a meleg medvebőrök közt elaludt. Mihály pedig az előre elkészített lebbencs-levest odatette a tűzhöz. Mire a lány a meleg szobában felébredt,' készen lett a leves s Mihály odavitte az ágyhoz a megetette a lányt, aki ezután vigau ugrott ki a medvebőrök közül és azt mondta, nagyon jó volt, most már nincs semmi bajom. — Jól van Marica. Ugy-a jó levest tudok csinálni ? — Jót, Mihály bácsi, bár ón is csinálhatnék magának. — Itt? A lány, a szép kis gyönge lány, ránézett a nagy erős emberre. — Itt, itt — felelte aztán lassan. Mai tzámunk 10