Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-25 / 52. szám

>ZalREoegye, Zalavárni egyei Hírlap* 1909 december 25. Patkányok lakták — mostan emierek összezsúfolva férfi, nő, gyerek. A szeny, piszok mindenre rátapad . De a ház urának jövödelmet ad . . Az utcákon tolongva gyűl a nép, Kíváncsi, kandi sokaság elébb. Újságot olvas, kiáltványt hadarva „Fölkelt a nép! A többit — lámpavasra"\ A pincelakban, ott mélyen, alatt Rosz szalmazsákon fekszik egg alak. Egy ifjú lányka. — Fénytelen szeme Forró, keserves könnyel van tele. Oly ifjú, oly szép — s olyan egyedül! Midőn mindenki lelkén öröm ül, Ö ott hever a piszkos fekhelyen Elhagyva, lázban égve, betegen. De ime halkan csikordul az ajtó, Megretten a lány — vajh minő halandó Jön ide, ebbe a szörnyű odúba f Keblén a paplant összehúzza. „Ne féljen ..." szól a vendég. „Ah Pali! Úgy szégyenlem, hogy még kimondani Se tudnám... Hagyjon... Jobb lesz, ha magam Apám nincs honn s* karácsony este van . . . Magának lássa van boldog családja, Ez este jókedv víg derűje várja. Fönt atyja, anyja . . . hagyjon egyedül" A vendég az egyetlen székre ül. „Apám, anyám van s mégis mindenem E kis szobában fekszik betegen. Gyógyszerrel jöttem, . . . aggódtam nagyon, Ne űzzön hát el beteg angyalom. De hol van atyja?" „.Elvitték sokan. Ma, azt mondták, nagy tettek napja van. Én megkérdeztem, hoyy mi lesz? Hanem Egyetlen szót sem mondtak meg nekem. Úgy féltem tőlük. . . Mindnek a szeme Vad gyűlölet lázával volt tele. S apám is . . . én nem tudhatom, mivégre, Kifent kést tett a zubbonya zsebébe." Az utcán egyre nő a sokaság ; Ezer más ezreknek nyomába hág. Kezükben újság — mindenik olvassa A vértől forró cikket: Lámpavasra! „Ne féljen /" Én rosszat sejtek Valami baj lesz . „Könnyű azt csak mondani . higyje él Pali, és atyám vélük ..." „Csak lázas álom. Van nekik eszük, Van lelkük, szivük, szent karácsony este Nem törnek rá a boldog gyermekekre. Itt az orvosság . ., láza van, ne késsen! Vegye be kérem . . . na, vegye be értem! Hisz tudja, mily szép álmunk van nekünk, Milyen szép lesz a jövő életünk " A sovány arcra mosoly pirja száll. „A mi jövőnk ? De vájjon irva áll, Hogy a mi álmunk?" „Csitt! kicsi Tamásom! Nincs kétkedés. Valóság lesz az álom, Mert akarom! Egy férfi sziv akarja ..." Fejét a lány Pali kezére hajtja . . . A nagy beteg mély alomba merült, Sorvasztó láza messze menekültPál fölkel. Gyöngéd, óvatos kezekkel Paplant és párnát rendbe helyezett el. Azután halkan, csak lábujjhegyen A rozsdás záru ajtóhoz megyen, Még egyszer visszanéz . . . alszik a lányka Aztán kilép a hangos éjszakába. Hangos, de milyen! Utca közepett, Emelve izmos három váll felett, Beszédet tart egy hadonászó eniber. — „A nép türelme elfogyott! Ezennel Hadat üzentünk mindeféle urnák! Előttünk eddig mindig csak hazudtak, A népnek eddig mindig csak ígértek, | A nép nevében mostan én — Ítélek! I A haza — háromszínű rongydarab. Ki Istent hisz, csak gyáva lelki rab. Ki jobb ruhában jár : hitvány here, A nép véréből szívódott tele. A mi nyomorunk az ő kenyerük, Irgalom nélkül pokolra velük! Föl proletárok! Véres diadalra ! Ki ellenünk áll, azt mind lámpavasra!" Rémes zaj. Ordít tizerer torok És húszezer szem vad tűzben forog. A levegőben fegyver, bot remeg, Ha látnád, nem hinnéd, hogy emberek. A zajgó város egyszerre kihal, Elnémul a karácsonyesti zaj. És vérfagyasztón zúg a nép zsivaja Végső itéletszóként: „Lámpavasra.'" Most lép ki Pál. — Egyik rögtön leszúrja. „Igy sújt mindent a proletár bosszúja." Rázúgnak: Éljen! — A test ott marad, Karácsonyestén vér és gyász fakad „Atyám megjöttél? Lásd jobban vagyok, Itt volt Pali, orvosságot adott. És ugy aludtam ... de rossz volt az álmom: Az utcán láttam holtan fekve Pálom. A házmestertől kérdezd meg, jó atyám, Nem lett-e baja a mult éjszakán ? Ha ur is, ő jó, s engem úgy szeret . . . Atyám, nyugtasd meg beteg gyermeked.

u Kiment s épp akkor hozták be a testet. Ránéz. — Egy emlék! . . Zsebében keresget — j Ott a véres kési — A halott pedig, ! Ugy érzi, ránéz, belát lelkéig ! És néma ajkkal szól, űzi tova . . . ! Kiment — és többé nem látták soha. Egy röpke hír volt a lapokban másnap: „Égy lámpavason öngyilkost találtak. Zsebében kés, munkászubbony a testen. Az öngyilkosság oka ismeretlen." A beteg alszik. Álma végre szép lett, Hogy atyja és Pálja együtt visszatérték. . . . Hantke Emil. A legszebb karácsonyi ajándék. Mrs. Lovering az utolsó angyalka szárnyait bontogatta szét a karácsonyfa ékes ágai között, mikor az ura benyitott, — Már itthon van, drágám? Szerencsésen útnak indította őt? kérdé urát. — Azt mondtam volt, hogy elkísérem, — nemde? Nos . . . — Oíyan kedves volt magától; H >rry, hogy kikísértő Evelint a vasútra; egy férfi mindig ügyesebb a uodgyászfeladásnál, mint egy asszony. S nekem auuji a dolgom, hiszen ma karácsony estéje vau ! — Mikor ebédelünk már? Még vissza keil mennem az irodába. — Csak pár percig legyen türelemmel, drágám. Ma különben korábban jött haza a rendesnél. Mr. Lovering kihúzta óráját 8 felesége elé tartotta: — Egy óra negyvenöt. Látja? S az ebédnek '/

42-kor késznek kellene lennie. A konyhaóra késik talán megint? — Ne haragudjék: kedvesem, ha még pár percig várnunk is kell. Éa a magam részérői táncolni tudnék a boldogságtól, hogy megint egyedül vagyunk és ma — karácsony estei — Nem a legszivesebb vendéglátás! Ha ugy gondolkoznám, mint maga, nem dicsekedném vele. — De Harry ! hát nem érez valami jótevő megkönnyebbülést? Evelin nagyon kedves teremtés, tudom, — de — — öt h#t! Mégis sok! Aztán először volt ilyen hosszú időre vendégünk valaki, mióta az esküvőnk meg volt. Bizonyára megvallhatjuk egymásnak négyszem közt, hogy örülünk távozásának! Harry ásítva dőlt hátra székében, s még félig nyitott szájjal kérdé: — Mit csinált ? — Oh semmit, — osak újra díszítettem a karáosonyfát. Ugy-e gyönyörű? — Újra diszitette? De miért? Hisz Evelin tegnap elvégezte. — Ével in? Oh, — tudom, hiszen hallottam, mikor mindenkit összehívott a csodálatára. — Azt is hiszem, hogy soha sem láttam szebben díszíteni karácsonyfát, — veté közbe hirtelen a férj. — Szép volt, — hagyta helyben az asszony. — Akkor miért szedte széjjel ? kórdá a férj kelletlenül. — Mert nem akarok semmit látni, ami reá emlékeztet I moudá az asszony fogait összeszorítva. A szobája is tele van azzal az émelygős, édes iilattal, mely a ruháiból áradt. Megparancsoltam, hogy mossák le az egész szobát ooudyval, — az remélem elveszi a szagot. — Még mindig üain ebéde.hetünk ? — Még csak öt percei adjon Harry a szakácsnőnek. A mi óránkon csak most háromnegyed. De nézze a karácsonyi) t, kész, — ugy-e szép? — Ugy taiálora, kis3é nehéz a díszítése, u^y-e ? — N'k 'm nemi Ugy-e, rua nem látta még a Lábát? — Nem hiszem, hogy láttam volna. Remélem ninc3 semmi baja ? — Hála Istennek ! nincs. Annyit volt szegényke száműzve az utóbbi időben, hogy ma örömnapot akarok neki osinálni, — annál is inkább, mert karácsony van. Megengedtem a dadának, hogy lehozza ebédre. — Az Istenért, osak azt ne! Gyorsan ós nyugodtan akarok ma ebédelni. Nagyon szeretem Babát a saját birodalmában, de ninos türelmem végignézni, mint önti be a levest a nyakába s piszkolja be mindkét kezét a krémmel. Mit gondol ! Égy kétéves gyermek az asztalnál ! — Jól van, édes uram, — ha nem akarja, nem hozatom le. Csuk azért akartam, mert már régen látta, — s Baba igazáa tiszta gyermek. — Oh, igen, 8 én nagyon, de nagyon szeretem őt; de — még mindig nem ebédelhetünk? — Azonnal hozza az ebédet, — mondá Mrs. Lovering a csengetésre belépő inasnak. — S mondja meg a dadának, hogy máskép határoztam, csak ebád után hozza le Babát. Lovering részvétlenül bámult a levegőbe, majd a feleségére nézett B szárazan szólt: — Nell, nézze, valami hiba van a toalettjén. — Az enyémen ? bámult az assíony, s a tükörben vizsgálva magát kérdé: Hol, mondja, drágám, hol ? i m A ff* 'W ü i\rtu I rL JL1 i^&JL Ez a veszély fenyegeti a gazdaságot az idén, amely pedig nagyon megsinyü az álla:; trágya hiányát, mert annak különösen fizikai hatását a műtrágyáK sohasem pótoljáK. A M. is. ii W vsa** A. & %M> ü. ö kitűnő eredménynyel, jutányosán és biztosan pótolhatja mindenki a hiányzó istállótrágyát, ha ismertetést és aján atot ker a BÜiW£ST-KOBRNYfll TRftQYAoZttRITOQYAR Busanyi, üctistrüapi es Társa ctigtti 6mlap«it, IX., üillilt 21. szia,