Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)
1909-11-07 / 45. szám
2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1909 november 14. Ez a mesterséges szaporodás ma már tapasztalható a vidéki városokban is. Amig a születések és halálozások statisztikája alig tüntet fel különbséget a városi népesség szaporodása javára, addig a népszámlálások eredményei szerint sok város lakossága rohamosan növekszik. És ennek minden további vizsgálódás nélkül örülni szokás. Pedig nagyon fontos kérdés az, hogy a lakosságnak mely rétege szaporodik. És ha belenézünk a zug utcákba, a nyomorusággal teljes, tultömött viskókba, ott találjuk a megszaporodott elemeket : a napról napra tengődő, vergődő proletársereget, amely csak azért vonul a városokba, mert otthon már mindene elfogyott s kergeti a jószerencsót. Olyan államokban, ahol az ország gazdagságának, erejének sarkpontja az ipari termelésen nyugszik, a városok, az ipari gócpontok feló való tódulás nem káros hatású, mert az ipar rendelkezésére álló munkaerőt szaporítja. De nálunk a városok sem tudnak a szaporodó proletárseregnek elhelyezést biztosítani, a beözönlő munkásnép pedig munkaerőt von el létünk egyetlen biztos alapjától : az őstermeléstől. A falvakban tönkrement, kétségbeesett családok vándorlása egyre tart. A vidéki városok nagy átmeneti állomások lesznek, amelyekben nem találja meg a boldogulást a vándorló sereg, tehát áramlik tovább a főváros felé. Itt azután összegyűl a nyomorúság, az elégedetlenség, a csalódás, piszok és bűn. A centralizáció, a főváros fejlesztése tultengésbe csapott s hovatovább átka lesz a vidéknek. Ha végre valahára gátat akarnak vetni a mechanikus szaporodásnak, akkor a vidék gazdasági viszonyait kell fejleszteni. Első sorban a falvakat kell ápolni, azután a vidéki gócpontokat megerősíteni, hogy elhelyezkedhessék a kínálkozó munkaerő másutt is, ne csak a fővárosban. Meg kell adni az eszközöket az őstermelésnek, hogy több embert táplálhasson s meg kell alapozni a vidéki városok erőteljesebb gazdasági fejlődését. Mert nemzeti csapás lesz abból, ha a vidék minden erejét elsorvasztja a centralizáció, főlszivja a nagyváros. Városi takarékpénztár. A zalaegerszegi városházán a mult héten serény munka folyt. A léteeitendő városi takarékpénztár alapszabályait tárgyalták a bizottságok s remélhető, hogy a gondos és körültekintő munka eredménye nemsokára minden részletében kidolgozott javaslat alakjában a képviselőtestület elé kerül. Magyarország sok városában, élelmesebb községében már régóta működnek a községi hitelpéuztárak, vagy községi takarékpénztárak. Ezeknek a szervezetével nem akarunk bővebben foglalkozni. Eléggé kifejtette azt dr Jámbor Márton városi ügyésznek lapunkban is közölt memoranduma, amely elvitathatatlan számadatok alapján bizonyította, hogy a városi hitelpénztár, vagy takarékpénztár csak nyereséges üzlet lehet. A veszteség ki van zárva, mert a péuz kelendő portéka s a viszonylag olcsó tőkéket mindig ki lehet helyezni. Szinte csodálatos, hogy a városok már régebben nem ragadták meg s nem aknázták ki ezt a biztos jövödelmi forrást, amelynek amellett, hogy a városok terheit a polgárság ujabb megterheltetése nélkül elviselhetőbbé teszi, még a hitelviszonyok javitása folytán a közgazdasági életre is nagy kihatása van. A késede! meskedésnek persze sokféle okát lehet találni. Első sorban — azt mondják — szegények voltunk. Nem volt a vámosoknak elég tőkéjük ahoz, hogy hitelpénztárakat alapítsanak. Ezt az indokot azonban alig lehet elfogadni. Hiszen abban az időben, amikor állítólag olyan nagyon szegények voltunk, a községek és városok százezreket költöttek improduktív, fényűzési beruházásokra s tucitszám keletkeztek a részvénytársaságok, amelyek milliókat halmoztak össze hitelműveletek által. Hanem ha őszinték akarunk lenni, azt az indokot kell elfogadnunk, hogy indolensek, rövidlátók és miudenekfelett önzők voltunk. Hiányzott a közgazdasági érzék, a szociális kérdések fontosságának felismerése 8 hiányzott az egész vonalon a közcélok iránt való önzetlenség. Igaz, mások voltak a közgazdasági igazságok is; más volt az életfelfogás. Azt hitték, hogy a nemzet gazdasági megerősödése egyedül attól függ, hogy minél több gazdag embere legyen. A vagyonok keletkezésének forrásait közönyös kérdésnek tekintették. Ma már azonban belátjuk, hogy a vagyonok keletkezése osak akkor jelent gazdasági megerősödést, ha keletkezésük alapja produktív muuka és nem pusztán spekuláció. Mert a munka uj értékeket teremt, a spekuláció túlnyomó részben pedig osak az értékeknek, vagyonnak egyik helyről a másikra való áthelyezését, egyik kézből elvonását, a másik kézben való összehalmozását eredményezi. És bár a spekulatív tevékenység a közgazdasági életben nélkülözhetetlen, mert ennek hiánya a termelés megbénulására vezet; mégis a munka produktivitásának teljesen a spekulációtól való függővé tétele, a spekuláció túltengése feltétlenül a termelő osztályok válságos helyzetéhez vezet. Araikor Migarországon az volt a legelső közgazdasági cél, hogy minél több nagytőke képződjék, nem vették észro, hogy ezek a tőkék a termelő osztályok rovására gyűlnek össze. Az ország gazdasági erejének növekedését hamis mértékkel mérték, valamint hamis mértékkel mérik ma is, araikor azt hiszik, hogy a takarékpénztárak tartaléktőkéi és osztalékai olyan vagyonosodást jelentenek, amely minden közgazdasági bajunk ellenszere. Idestova azonban ezzel a felfogással szabitanunk kell s olyan módokat és eszközöket kell keresnünk, amelyek lehetővé teszik, hogy a polgárság nagy zömétől kamatok alakjában elvo'it vagyon egy része közcélokra köttessék le. Eit a oélt mozdítják elő a községi hitelpénztárak, amelyeknek nyeresége a községi terhek könnyítésére, uj intézmények létesítésére fordíttatik, tehát egy részvénytársaság kereteinél sokkal nagyobb érdekkör javára szolgál. Több nyugati államban már régen létesültek olyan intézmények, amelyek a hitelgazd.»ság előnyeit és hasznait a köz javára biztosítják. Eonek a törekvésnek köszönik létezésüket a nagyszabású hitelszövetkezetek, állami, tartományi és városi bankok, földhitelintézetek stb., amelyek az általuk forgatott tőkéknek csak korlátolt gyümöiosözést juttatnak, míg a nyereség közcélokra fordíttatik. Kizárólag a magánvállalkozásnak a hitéiélet nagyon kevés helyen van átengedve 8 nem Közgazdaságtan dióhéjban. Mivel az, ami itt eltnondédik, már'több mint buszonött évvel ezelőtt történt, a párbeszéd világos meg árnyékos részei kissé megkoptak, megcsonkultak. Pedig kár, — már annak akinek. A magam részéről sajnálom. Mert smennyi szamárságot összelotyognak a falusi korcsmában éjjel tizenkét órakor, ugyanannyi jóravaló, okos dolgot lehet ott hallani, ha az embernek hozzávaló fül fityeg a feje két oldalán. Ennyire emlékszem: Egyszer késő este mentem haza a nyaralónkba — persze nyáron, Arácson — és csak amikor az ajtó elé értem, jutott eszembe, bogy hiszen az egész f»milia bement Veszprémbe és osak ugy éjfél után jön majd vissza. Persze, hogy az ajtó zárva volt. Hát itt nincs egyéb tennivaló, mint bemenni a faluba. Ott talán akad valami, ami mellett nem muszáj elaludni. Azonban A ráoson, pedig züllött kis fészek, tíz órakor már mindenki alszik. Kivéve a Rézzsidót, — akit aráosi szereplése előtt Reisz Samuuak hivtak, — mert ő még vár. Igy számítottam, amig mentem befelé a keményre száradt, sáros uton, — várja, hogy valaki majd bevetődik. Vagy ha nem vár senkit, akkor még ott van valaki. Ezt el is találtan , mert ahogy a függöny repedésen át benéztem, láttam, hogy R 4z-zsidó unottan, álmosan, kényszeredetten huszonegyezik a félszemű Danka Imrével, aki aféle jómódúnak n ondott, valójában azonban félig tönkrement gazda volt ott Aráoson. Abban az órában pedig ezen minőségén kívül még alaposan berúgott magyar ur is volt. Bcnyekkentettem az ajtót. Réz-zsidó ideges ijidtséggel kapott a kártyáihoz, da amikor engem meglátott, nyugodt csodálkozással kérdezte: — Az ifiur jár nálam ilyen későn? — Én, Réz bácsi, én 1 Kicsuktak. Nem tudok bejutni. Ceak folytassák, kérem. Éu majd megiszom három deci bort és azalatt mindig » plafonra nézek. Réz bácsi nevetett, odatolta elém az agyagszinü, szeezes piszkot és visszament az asztalhoz játszani. Feltámasztottam, a fejemet, néztem a tetőzet gerendáit, de a szememet és a fülemet titokban addig nyújtogattam amig od iért a két játékoshoz. * — Tízes — fizess ! A kutyafáját ! Rágyütt egy fáni I Utánna pedig egy király ! — Baj, baj! . . . — B j, baj? 1 Maga mindétig csak nyöszörög, hogy baj, baj ! Hát nem tenne maga tizes blattra husz krajcárt ? — No persze!... Hát most jó lapot kapott ? — A fen< j, aki megette! E< a Harizs Rudolp ! Ugy néz a bika szemeivel, mintha ü volna megijedve. Két vas a tél! Migyün? Már megint fáni! Aztán meg . . . no, mi van? — Husz! — Ez csak tizenkilenc! No, látott már ilyent valaha is ? — Igen, már többször láttam. No, mi a tét? — Hun a lap? Ahá! Mi az? Hopp! Szüret! Iszen akkor szüret! Mi a bank? Ötvenhat? Bank! Adja már, mit félti? No! Mintha [érezte volna! A makk-disznó. Nóbli! Hun a pénz? Itt Danka Imre olyan rémeset vágott az asztalra, hogy még az előttem álló sárgazöld piszok is balatonszerüen hullámzott. És ezek a hullámok magukkal vitték gondolataimat. Csak akkor toppantam vissza láthatatlan lelki lábammal a korcsmába, amikor a Réz-zsidó felke't ós ujabb féllitert tett Danka Imre elé. Ez után a féJliter után ismét a következők következtek : — Tudja-e Réz, hogy már efíbrint a bóni ? Azonkívül, hogy már le van, amit ittunk. — Jól van D^nka szomszéd, jól van ! Le van ! Adja még a bankot? — Hogy adom-e? Még az ászok fát is kinyerem a pincéjéből. Effmnt a bank! Itt a lap! Mi a tót? — Két krajctr? Maga talán froo éroz engemet, mi 9
