Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-07-04 / 27. szám

1909 május 30. • Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 3 szor fürödtek gyermekkoruk óta ? Bizony akárhány halász ember egész életét a vizén tölti, de ha nem muszáj, nem igen mártózik meg. A kultura terjedésével a víziszony is enged a merevségéből s megkívánja a nép is a fürdést, amint moit már a városiak tömegesen koresik nyaratszaka a hűvös vizeket. Csakhogy a kultura megköveteli, hogy a fürdőzés is rendeztessék, mert ha szabadjára hagyják a népet, a tisztálkodásból is disznóságok sülnek ki. Néhány éve már Zalaegerszegen is van egy kis rendszer és rend a Zala partján, de a nép fegyelmezetlenségén múlik, hogy ez a rend nem esztétikusabb és tökéletesebb. Nem rég fürdőző hely volt még a Zala partjának egész hossza. A füzfabokrok voltak az öltöző kabinok s szép holdvilágos estéken paradicsomi jelenetek játszódtak le a folyó mellett. A sétáló közönség messze elkerülte egész nyáron a zalamenti réteket, mert a modern ember elveszítette az érzékét a klassikusan szemérmetlen mezítelenségek iránt. Ennek a szabad fürdőzésnek rendesen akadt minden esztendőben néhány halottja is. Mert a Zala medre szeszélyes. Néhol térdig sem ér a viz, másutt pedig mély, örvényes tölcsérei vannak. A város tehát építtetett egy népfürdőt, jobban mondva egy öltöző és vetkőző helyiséget, kijelölte a szabad fürdőzés helyét és a fürdő órákut a mindkét nembeli közönség részérő. A rendőrkapitány évről évre figyelmezteti a várost a szabályokra, amelyek egyformán szolgálják a közbiztonságot és közerkölcsöt, mondván : nőknek és férfiaknak együtt fürödni tilos, valamint nincs megengedve a r£tek letiprása, leheverése stb. stb. A rendelet szép és korrekt. Ui azt szeretném én látni, hogy a rendőrk.'.pitány hogyan szerez neki érvényt és hogyan ellenőrizteti 18 szál rendőrével még a nép fürdését is, amikor a városi szolgálatot is alig tudja elláttatni. A kandi hold el tudná mondani, hogy a Zala partján milyen élet folyik. A mi közönségünket, amely a népfürdőbe szorul, még mindig nem lehet magára hagyni. Először azért nem, mert önmagának is árt és másodszor azért nem, mert elriasztja a fürdőzéstől azokat, akiknek nem telik ugyan pénzért fürödni, de a szabadfürdÖk modoráig nem akarnak leszállani. Ezen egy igazi népfürdő felállításával kellene segíteni. Persze ehez nem elég egy kabin és egy rendelet. Néhány ezer korona is kellene hozzá. Ez pedig ninos. Magyarországon általános szokás, hogy a fejlődést a parádéval kezdjük, azután gondoluuk a szükségesre. Így van ez majdnem minden városban, Zalaegerszegen pedig még fokozottabban mint másutt, mert mire befejeztük a parádét, elfogyott a legszükségesebb közegészségi berendezésekre való garas is. El ne felejtsünk azonban megemlékezni az uri fürdőkről sem. A megemlékezést azzal kell kezdeni, hogy gőzfürdőnk nincs és a kádfürdőink szegényessége példátlan, De még osoda, hogy ezek is existálhatnak valahogy. A Zala fürdő, az uszoda szintén nem kifogástalan. Igaz, hogy forró nyári napokon nagy örömmel mond igatjuk: hála Isten, csakhogy ez is van, de ez ciak amolyan vigasztalódás a fürdő rettenetesen primitív állapota felett. Elhisszük, hogy a magánvállalkozásnak nem érdemes nagyobb tőkét az uszodába fektetni, mert hatosonként nehéz volna kihozni a megfelelő gyümölcaözést, de azért mégis lehetne módját ejteni annak, hogy a fürdő egy kis városi és társadalmi segítséggel átalakuljon. Az pedig már igazán elengedhetetlen követelmény, hogy a medret évenként tisztogassák s a medencében összegyűlő viznek lefolyást keressenek. Alacsony vízállás mellett, amikor a lefolyás alig több, mint amennyit néhány kövér ember kiszorít a helyéből, a viz valósággal megposhadt, az iszap felkavarodik s olyan lesz, mint egy sáros poeséta. Zalaegerszegen kevés olyan ember lakik, aki nyaralni jár. Tőlünk inkább csak a betegek járnak fürdőre. A többi Kaszaházán keres üdülést. Kétszeresen fontos tehát, hogy jó uszodánk legyen. Lehetne is, C3ak jóakarat kollene hozzá ós egy kis áldozatkészség ugy a tulajdonosok, mint a közönség részéről. Más városokban részvénytársasági alapon osináltak közfürdőket. Nem lehetue talán nálunk is megpróbálni ? Aktualitások. (A nyomor.) Egy tanár, aki nem tudott álláshoz jutni, 10 koronát lopott s a rendőri tudósítások kipellengérezték a megbotlott embert. Igaz, hogy elmondták róla mindazt, ami enyhíti bűnét. Megírták, hogy megpróbált mindent: kért, könyörgött, tanult, órákat adott, de osak annyit tudott szerezni, hogy ebédet és vacsorát kapott. A vakációra azonban ezt a kis mellékkei-isetét is elveszítette. Éhezett. Egy asztalosinas adott neki szállást, a ruhája pedig már rongyos volt. Azután lopott. Az alkalom elcsábította, az éhség ösztönözte. Akinek lelke van, azt mondja, hogy nem ez az ember a bűnös, hanem az egész társadalom, amely úgy rendezkedik be, hogy egyeseknek még a mindennapi kenyérből sem jut. Sőt a társadalom lelkiismerete is megszólal egy-egy ilyen esetnél. Felháborodunk afelett, hogy egy ember, aki évekig dolgozott, tanult, fáradt, nem képes a száraz kenyeret megkeresni, mert nem tud állást kapni. Semmiféle állást. Hát érdeNngy veszteségek a börzéu. A pénz pedig volt nincs. — Hiszen akkor neked nem is érdemes élned ? — Nem bizony. A mióta az apád munkás lett, én meg cseléd lettem, nyomorúságos napokat élek. A fiúnak ötlete támadt : — Tudod mit, anyám? Ne is maradj te itt. Inkább, gyere el velem az égbe. Majd megkérem az angyalokat, hogy neked is muzsikáljanak. — Itt hagyjam az apádat? Jancsi gondolkodott, de csakhamar megvolt a válasz: — Hiszen már nem szeret úgysem. És nem is fog szeretni. Az asszonynak szivébe dermedt a szomorú érzés. — Igazad van, fiam. Megyek. Valami fájdalmas bizsergést érzett a testében. Valaki megrúgta. Erre föleszmélt. Az ura érkozett vissza s nagy barna kendőbe pólyálva hozott valamit. Hogy mit, azt az aszszony könnyen kitalálta. A gyereket hozta meg, a kis Jancsika holttestét. Fölemelkedett, hogy az urának segítségére legyen. Előbb az ablakot nyitotta ki ős osodálkozva látta, hogyan aranyozza be azt az egész tájat a nap. S a hogy az ablak nagy fatábláit föltépi, a kiosiny hideg szobába is csak ugy hullanak be a csillogó sugarak, mint ahogy hullik üvegszitán keresztül az üvegpor. Most az urához megy az asszony, hogy ennek a barna csomaguak a fölbontásánál ott legyen. Akarja látni, milyen is az a kis halott. A férfi azonban vad haraggal támadott a nőre: — Te még mindig itt vagy ! — üvölti. Aljas tekinteteddel akarod beszennyezni ennek a halottnak tiszta aroát? Hát van benned szemérem? Takarodjál előlem, mert ha nem pusztulsz rögtön, kirúglak ! Az asszony most már kiegyenesedett. Könynyes arcát fölemelte s ebben a pillanatban mintha a mártírok glóriája ragyogott volna a feje körül, szótlacul, de azért kevélyen hátraszegett fejjel ment az ajtó felé, hogy ebbe a házba többé vissza se térjen. Az ajtóból mégis visszafordult: — Engemet űztél el ? — kérdezte a férjétől dacosan, kihívóan. Bolond ember. A nyomorúságot kellett volna elűznöd ! Káinoki Lajos mes dolgozni? Nem jobb a napszámosnak, mint a diplomás koldusnak ? De mit használ annak a szegény, megtévedt embjruek ez a lamentálás ós felháborodás? Sakkal többet használt volna neki, ha elhallgatják a nevét és nem kiáltják ki országnak-világnak, hogy egy koplaló diplomás ember lopott. Mert a társadalom felháborodik, sajnálkozik, de meg nem bocsájt. Hiába lenne ez az ember most már a legkiválóbb professzor, hiába vezekelne egész életén át, a nagyképű társadalom sohasem nézi el neki, hogy nem halt éhen. Es az ember a nagy moralista társadalom részére meghalt; semmi sem mossa le róla azt, hogy egyszer lopott, A beosület a társadalom Ítélete valamely egyén társadalmi értéke felett. A társadalom Ítéletét olyan esküdtszék hozza, amelynek tagjai vagyunk mindnyájun, akik abban a bizonyos társadalomban élünk. Mindnyájan leadjuk a szavazatunkat, de nem adjuk össze. Valamenynyien jószivüek vagyunk, de a lelkünk fenekén ott az itéiet, amely a megtévedteket sújtja éa kiközösíti. Aki a társadalomban él, szüksége van becsületre; mondjuk inkább így: beoaűlésre. Legalább annak a társadalomnak a beosülésére, a melyben ól. Ez a becsülés az egyén társadalmi értéke. Érték, amely ha elvész, többé meg nem kerül. Ezt az értéket a társadalmi közérzés állapííja meg. Ha elveszett, az egyénnek módjában áll a társadalom boosánatát megnyerni s a társadalom uj értéket ád az egyénnek. Legalább így tanították a moralisták. Csakhogy ez a megboosátási teória képmutatás és szofizma. A megbocsátás csak megtürést jelent. Semmi egyebet. A társadalomban való élet pedig beosülést. és nem megtürést követel. A tanár, aki éhségében 10 koronát lopott s akit a felháborodás vagy emberszeretet nevében világgá kürtöltek, ennek a társadalomnak a becsülését ulveszítette. Ilyen emberek vagyunk mi, akik ebben a nagyképű, hazugságokkal teljes társadalomban élünk. * (Egyöntetűség.) Ha a bécsi lapokat, különösen azok politikai rovatát figyelemmel kisérjük, észrevehetjük, hogy azokon keresztül mintegy vörös fonalként bizonyos szabályszerűség, egyöntetűség húzódik. Lett 'égyen bármilyen pártállásu az a béosi sajtóorgánum, mely véletlenül kezeinkbe kerül, egyformán s tervszerüleg a magyar érdekek, a magyar követelések, a magyarokat megillető jogok ellen ágál, egy húron pendül valamennyi. S ez becsületre méltó. Összetartanak, ha érzik a nagy vihar előszelét. Falanxba tömörülnek, ha úgy látják, hogy összetarással megvívhatnak azzal a veszedelemmel mely létérdekükben támadhatja meg őket. Bezzeg nálunk máskép történik mindez. Mintha valamely fátum üldözné nemzetünket, egész történelmünk igazolja, hogy éppen a végveszély óráiban kerekedtek felül a széthúzó elemek, éppen a kellő időben döntötte rommá a pártviszály, egymást meg nem értés, féltékenykedés minden igyekezetünket. Mintha valamely átkos ördög üznó velünk évszázadokon keresztül kegyetlen tréfáját, de tény, hogy a magyarnak mindenkor a magyar volt a legnagyobb ellensége. Ezzel sohasem tudott eredményesen megküzdeni, itt elhagyta mindenkor hagyományos ereje. S ime most is. Hogy politikai életünk válságos napjait éli, a különböző pártállásu magyar hazafiak nem tudják megérteni egymást. Mindegyike azon iparkodik, hogy minél több borsot hintsen a más pártállásu magyar hazafi orra alá s ezenközben nem veszik észre, hogy az egy húron pendülő osztrák politikusok milyen nagyokat röhögnek a markukba önkéntes tegy vei társaik marakodásának láttára. Ott tul a Lajthán egy nótát fuj az egész publicisztika. A lapok vezércikkei mind a magyar engedmények ellen dörögnek s oly harmonikusan, oly egyöntetűen búgják, harsogják közönségük fülébe mindazt, ami részükre jó, reánk nézve végzetes veszedelem, hogy ninos ae a filharmonikus zenekar, mely szebben tudná kihozni a karmester akaratát, mint ezek, a máskor egymást marcangoló, de a veszedelem idején egymást megértő sajtóorgánumok. S ezért az egyért irigyelhetjük Ausztriát Mert hiába az már régi igazság, hogy amit sokszor és erősen akarunk, annak előbb utóbb be