Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-02-28 / 9. szám

4 » Zalamegye, Zalavármegye Hirlapc 1909 február 28. vét, sötét szemüvegét éselmagyarázsa, hogy milyen haezontalanság az egész farsang, mennyire nem éri meg a pénzt s jobb a házi mulatság. Persze most ezeknek az idénye következik. A jövő farsangon pedig ismét csak elmegyünk a mulatságokra egymást mulattatni, tisztelni és szeretDi, banális bókokat mondani, köszvényes lábbal csárdást táncolni és előkelően viselkedni. Szeretnék néhány s*ót mondani h jótékony célokról is, amelyeknek jegyében a mulatságok megesnek. De jobb lesz, ha máskorra higyom ; amikor majd statisztikai adatokkal támogathatom azt, hogy a jótékonyoélu estélyek mennyi esztelen paiarlással és milyen kevés jótékonysággal járnak. A vallás a primitív és moöern ember lelMáEábaL A Z. I. és M. K. szabad líceumi előadásán felolvasta Dr Kneppo Sándor. I. Amennyire az elmúlt évszázadok és évezredek történetét ismerjük, a társaséletet szabályozó jogforrásokban, erkölcsi szabályokban, írásművekben, művészeti alkotásokban mindenütt nyomát találjuk egy valóságban megismerhetetlen mindenhatóság, az Isteneszme kultuszának. Egy lekli élvezetet nyújtó gondolat ez, mely a létküzdelem ezernyi szomorúságaiba reményt nyújtva felemel, vigasztal, melyből milliók merítettek édes táplálékot. Oly forrás az, melynél felüdül az ember és uj erőt gyűjtve, bizodalommal indult az előtte elterülő útnak. Az oltár olyan régi, mint az emberi hajlék a földön. Nem találunk népet, melynek mitológiájában, szokásaiban vagy törvényeiben az Isten kultusz nyomait fel nem fedezhetnők. Megtaláljuk az öntudatra emelkedés kezdő stádiumában vegetáló népeknél, melyeknél a lét öntudata, a tárgyilagos itélőtehetség csak mint halvány mécses pislog, de megtaláljuk nemcsak az emberi, hanem a nemzeti öntudat magaslatára emelkedett népeknél, melyek nagyokat alkottak, melyeknek visszamaradt emlékeiből az emberi szellem hatalmas koncepcióit szemlélhetjük. Az ókori keleti kultúrnépek serege, az ideális gondolkodású görög és a gyakorlati római érezte az Istenektől való függő viszonyt, kiknek akaratát vallásos cselekmények utján kifürkészni és jóindulatát, védelmét megnyerni kellett. Az ő oltalmuk nélkülözhetetlen, a fáradozás segítségük nélkül hiábavaló. Az isteni segítség nemcsak az egyéni élet viszonyaira szorítkozott, hanem az egész népéletet, az államot érintő tényekre is. Romulus nem merte Róma alapkövét az Istenek megkérdezése nélkül lerakni, mint Cicero emliti: urbem auspicato inanguratoque conditam habemus; nullus locus in ea non religionum deorumque est plenus. Hogv a vallások keletkezésének eredeti motívumait, valamint a vallásnak mint szükségletnek értékét a primitív és a modern — úgynevezett felvilágosodott — embernél lehetően mérlegelni képesek iegyünk, igen szük keretben érinteni kell az egyszerű ember életmódját és lelkivilágát, hogy annál jobban megérthessük a modern ember gondolat ós lelkivilágát. Ezen tárgy megvilágítására igen alkalmasak a nevesebb etnográfusok utileiiásaí, kik felkeresve a ma is élő kezdetleges népeket, ezeknek életkörülményeit, gazdasági, szellemi, erkölcsi életét, jobban mondva tengődését könnyű, szórakoztató modorban s igen tanulságosan, sokszor hatalmas pszikologiával ismertetik. A vallás szükségletet elégített ki és az emberiség túlnyomó nagy részére nézve ma is szükségletet elégít ki, mert fel nem tételezhető, hogy az emberiség évezredeken keresztül egy üres és fölösleges eszme szolgálatába szegődött volna anélkül, hogy ennek boldogító hatását és gyümöloseit nem élvezte volna, illetőleg nem élvezné. Az embernek szüksége volt arra, hogy vallásos legyen, mert a hit az emberi megelégedés és boldogság szolgálatában állott. Ismeretes a biologiának egyik elve, hogy minden élő szervezet, tehát az ember is olyan érzések létrehozására törekszik, melyek az é'etet előmozdítják. A kellemes érzések elérésének, vagy legalább megközelítésének öntudatos vagy öntudatlan vágya indítja az embert elhatározásra és oselekvésre. A jóleső érzések eléréséért áldozatokat is hozunk, azon főelvet tartva szemünk előtt, hogy a hozott áldozatok ne keltsenek bennünk oly nagymérvű kellemetlen érzést, mint aminő kellemes érzést az áldozatok árán elérünk. Ezzel ellentétben kerüljük azt az érzést, mely élet fenntartásunkat, vagy az élet szabad nyilvánítását akadályozza, ahogy kerüljük a rósz emberek társaságát, ahogy távol tartjuk magunkat az éghajlat abnormitásaitól, a nagy hidegtői, vagy nagy melegtől, ahogy munka, tehát áldozat árán megszerezzük^ az élelmet, a lakást, a ruházatot. Magaviseletünk minden nyilvánulása olyan érzések kiváltására irányul, melyek az életnek kedvezők. Ha ezen elfogultság miatt talán nem általánosan helyeselt, de élettanilag és lélektanilag beigazolt állítást magunkévá tesszük, közeledhetünk a vallásos hit kérdésének mint szükségletnek megértéséhez. Ezen szempontból a vallásos hit szükségletet elégített ki, illetőleg elégít ki, mert alkalmas illetőleg nélkülözhetetlen arra nézve, hogy az életre kedvezőtlen lelki folyamatokat megszüntesse, általában lelki szükségleteket kielégítsen. A vallások keletkezésének végső oka is általában véve erre vezetendő vissza. Hogy az életre kedvezőtlen lelki folyamatok alatt mÍDŐ érséseket kell itt értenünk, legvilágosabban szemlélhetjük a legegyszerűbb embernél vagy a kultura legalacsonyabb fokán álló népek illetőleg vad törzsek lelki világának megismerésénél. Célszerűbb volna, ha a mai kulturember évezredes őseit tehetnők kutatás tárgyává, mert a vallás mint eredeti érzelem itt jelentkezett legtisztábban, tehát az előidéző közvetlen okok is itt volnának legbiztosabban kinyomozhatok. Erről aaonban le kell mondanunk, mert a tudomány mai állásában hipotéziseknél tovább neui mehetünk. Azonban teljesen értékes és a célnak megfelelő anyagot nyújtanak a ma élő vadtörzsek, melyek az egyenlítő tájékán Afrikában, az ázsiai szigeteken, a Turáni fensikon, Ausztrália őserdőiben, Dél-Amerika déli részeiben vagy az északi sarkon élnek, kiknek életmódjából valamint a föld gyomrából előkerülő őskorszakbeli leletekből következtethetünk az ős ember életmódjára és ebből képzeteire. A primitiv ember szegényes eszközei a létküzdelemben a bot, a kő, a lándzsa, a bunkó, a kőbalta, parittya, íj és nyil külső kifejezői alkotó szellemi erejének, szegényes gondolatvilágának. Rendetlenül és rosszul táplálkozik, sokat Délkülöz. Gazdasági ténykedése a természet által nyújtott anyagok gyűjtésére szorítkozik, Peschel szerint a természet könyöradományai gyűjtőjének tekintendő. Madarak tojása, bogyók, gyökerek, gyümölcs, majd eszközeinek tökéletesedésével, mikor már pl. a bunkót és baltát az ij és nyil váltotta föl, a vadászat zsákmányai képezik táplálékát. Annak belátása, hogy a gyümölcsfát gyümölcseié/t ledönteni nem szabad, óriási lépést jelent előre. A fejlődés még magasabb fokát jelenti a föl dm ivei és, háziállatok szelidítéae és tartása, rendes lakások építése, a nomád élet. Azt mondja Taine, hogy az elme, a tudás nem egyéb, mint a környezet másolata. Az ősember szerszámaiból következtethetünk képzeletvilágának a gazdagságára, a mely közvetlen környezetének jelenségeiben teljesen kimerül. Életviszonyai egyszerűek, azokra oly tényezők, mint a mai teohnika alkotásai, semmi komplikációt nem gyakorolnak. Előrelátása nincs, a jövő öröme't sem tudja előkészíteni, a mint hogy nem látja előre a bekövetkező bajokat sem. Impulzív, a pillanat hatása alatt cselekszik, mi következményeiben lehet jó vagy rossz. Sokat szenved az elemi erőkkel, az állatokkal és sokszor az ellenséges törzsekkel folytatott harcban. Saját magának és embertársainak analógiájára életet lát mindenben, a mi őt körülveszi. Mert ő élt, elképzelte és hitte, hogy embertársai, állatok, növények, kövek, elemi erők, szelek, viharok, esők, a nap, a hold szintén élők. Egyes vészes elemi jelenségek, a villám, zivatar, jégeső, földrengés mélyjbenyomást teHek lelkületére, deprimálták, félelemmel töltötték el. Ezen megmagyarázhatatlan osapás eredetét oly lényeknek tulajdonította, akik nála hatalmasabbak, kikkel szemben érezte lesújtó tehetetlenségét, gyenfogadott el semmit se, mivel ugy tekintett engem, mint Allah által küldött vendéget. Ezzel kimentünk. Szánom készen várt, beleültem s kihajtottunk az udvarból. Az udvarból egy más egyfogatú kis szán indult velünk s mindenüvé kisért. Az én megpihent trojkám viharként száguldott a friss havon. Hátra tekintettem s legnagyobb csodálatomra a kis szán egy lépésnyire sem maradt el tőlünk. A hold eltűnt ugyan, de azért látható volt egynehány előttünk ment szán nyoma. Félversztnyire a községtől nagyobb erdő húzódott el. Az erdőbe érve, több szánkót láttunk az úttól félre álldogálni. Majd innét-onnét tatárférfiak is bújtak ki, mire erős tatár hangok hallatszottak felénk. Szayfula feleselgetett velük, de a kis szán nyomon követett bennünket. Én mitsem értettem az egész beszédből s kérdezősködésemre a nagy lárma miatt Szayfula nem is felelt. Csak a midőn a szánból kiugrani megkíséreltem, hangosan rám rivalt: ülj nyugodtan s ne avatkozzál a dologba. A hangos lárma, az utánunk követő szánból felhangzott parancsszóra, egyszerre tompa morgássá változott. A több versztnyi erdőből kiérve, a követő kis szánkó megállott ; látván ezt Szayfula, rachmetet kiáltott feléje. A mi kirzigeiuk pedig valósággal szél módjára ragadtak bennünket, míg osak a télórára fekvő község határához nem értünk. — Szayfula mi volt amott az erdőben? kérdeztem kissé már magamhoz térve. Mire ő a következőket mondta : A hózivatar, vagy amint a tatár háziúr mondta, Allah egy tatár faluba űzött bennünket, melyben hirhedt lórablók laknak. A ház, melybe betértünk, főatamánjuk lakása s igy véletlenül a legnagyobb lórablók Kelepcéjébe kerültünk. Trojkánkra már régen fenték a togukat s most ime maga esett a csapdába. De a házi ur erélyesen kijelentette, hogy Allah által küldött vendégét kifosztani nem engedi s ezért össze is veszett a társaival, de a harag valószínűleg nem sokáig fog tartani, még ma kibékülnek. De a házi ur ösmerte társainak természetét 8 nem bízott bennök s ezért kikísért egész a határig, ezzel megmentett a biztos pusztulástól. Jó lett volna, ha csak a szánból löktek volna ki, valószínűleg le is mészároltak volna, mondotta Szayfula. De megmentett bennünket Allah és Muzafar házigazda. — Áldjuk azért az Istent! — fejezte be Szayfula. S valóban vissza is emlékszem, amint a már visszatérő Muzafarnak oda kiáltotta „raohmet;", az Isten éltesse! Ezért mindig visszaemlékszem e szóra, szeretem sokszor megismételni. De mi történik velünk — mondottam másnap már saját udvarunkon — ha a rablók nem az erdő szélén várakoznak ránk, de az erdőn, a tatár határon tul, szánjaikkal elzárván előlünk az utat. Akkor Muzafar már meg nem védhetett volna bennünket. Ki tudja, mi lett volna ? hisz több, mint tizenöt férfi gyűlt össze! Talán már a farkasok is felfaltak volna ez ideig! S miért ntm tettek igy? Allah nem akarta, fejeiket bezavarta ! Ezután Szayfula mosolyogva megjegyezte még, vájjon ismerem-e ama gyors lovat, melyet Muzafar használt? Jobb a mi a törpénknél; madár s nem ló 1 S én tudom is, kitől lopta el, talán még nem is mult két hónapja ! S kitől? kíváncsiskodtam. Szayfula ravaszul rám tekintett s mosolygott. — De minek is tudnád! Akitől ellopta, az keresse. Nekünk ehhez semmi közünk — felelte ázsiai egyszerűséggel Szayfula.